Visszafojtott lélegzettel és izzadó tenyérrel vártam, hogy felnyíljon a csapóajtó. A szobám legsötétebb sarkába húzódtam, persze teljesen feleslegesen. Lehetetlen volt innen elmenekülni. Az egyetlen kijárat, a csapóajtó amúgy is vagy hat méter magasan volt a padlótól – mellesleg egy zakkant óriás a hangokból ítélve éppen arra készült, hogy kinyírjon. Lassan és fájdalmasan. Vagy ha ma nem, holnap.

Király.

Összerezzentem, mikor lentről valami súlyos tárgy puffanása, majd szitkozódás hallatszott fel. Ezt követően felfelé haladó, fémes, nehéz lépteken hallottam – ezek szerint Titüosz szerzett egy létrát.

Hiába voltam a halál torkában, hiába vert ezerrel a szívem, hiába kezdte átvenni az idegeim fölött való irányítást a páni félelem, hiába voltam egyszerre izgatott és rémült, morbid módon egy gyerekkori emlék ugrott be.

Azon kevés alkalmak egyike volt, mikor anyánk elvitt bennünket valahová, még egészen kis korunkban. Vidéken kirándultunk, és az egyik városban egy vidámparkba botlottunk. A szellemkastélyi élmények csaknem kisebb traumát okoztak: tisztán emlékszem a hat éves önmagamra, ahogy teljesen egyedül áll egy terem közepén, zokogva, miközben a mechanikus rémalakok egyre közelebb és közelebb érnek hozzá. Az akkori helyzet bizarrul hasonlított a mostanira, és az összefüggés nevetésre késztetett, alig tudtam visszafogni magam. Nem volt rám túl jó hatással még ez a pár óra bezártság sem...

Akkor Cody vitt ki a kastélyból, ezúttal azonban aligha számíthattam segítségre.

Így hát csak ültem, gyakorlatilag várva a halált, és a csapóajtó felnyílása előtti utolsó pillanatokban azon töprengtem, vajon Cody és Alesh jól megvannak-e.

° ° °

Az óriás a csapóajtó nyílásából kilógó tarkóját bámultam, mindent megtéve azért, hogy ne remegjenek a térdeim. Itt, a halál torkában már minden bátorságom elhagyott.
Tehetetlen voltam.

Titüosz dallamos, zengő hangon búgta: – Hol vagy, hol vagy, kicsi félisten? Gyere elő szépen, vagy én és a csodálóim megismertetünk a kínhalál szépségeivel...! Ne bujkálj tovább, légy jó és mutasd meg magad!

Nem tudom, sikoltozni vagy bőgni szerettem volna jobban, ahogy láttam, hogy az óriás feje lassan megfordult, és természetesen azon nyomban kiszúrt. Csúnya, aránytalan, sebhelyes arca felderült, ahogy megpillantott. Szája alaktalan vigyorra húzódott, a nyelvével pedig csettintett egyet. – Itt vagy hát, kicsi félisten. Félsz? Ugye hogy félsz, érzem ám rajtad! Engem nem tudsz átverni. Hiába van az a jellegzetes félvér-aromád, még így elárulja a félelmedet a SZAGOD! – Miközben beszélt, egyre közelebb hajolt, ezzel együtt a felsőteste is kiemelkedett a nyílásból. Az utolsó szót már kiáltotta, hirtelen felém vágva, aztán jót kacagott azon, hogy rémülten összerándultam. Lassan mászott ki, én pedig hátráltam, mármint inkább csak oldalazni tudtam, kitapogatva a falat mögöttem.

Az óriás persze túl nagy volt ahhoz, hogy egyáltalán beférjen méretes hordóhasa is a nyíláson, de az nem zavartatta magát. Úgyis egyetlen karja kinyújtásával bármit és bárkit elérhetett a szobában.

Ő azonban úgy tűnt, nem akar semmit sem elsietni. Ráérősen elmosolyodott és látványosan vállat vont. – Háttt~ Azt hiszem, neked ennyi, kicsi félisten. Holnap megérkezik Hüperión is, kikérdez, aztán... – Itt riasztóan közel hajolt hozzám, és kacsintott, mint aki valami titkot akar elárulni – Aztán megetetlek a csodálóimmal! Kell nekik a friss hús, úgy bizony! – Kuncogva előrenyúlt és megbökdöste az arcomat. Iszonyodva hunytam le a szemem. Már csak imádkozni tudtam, belül csaknem sírtam a félelemtől. Lehet, hogy gyáva voltam vagy szánalmas, de legalább beismerem. Csak kicsit csalódott voltam. Komolyan így ér véget? Egy őrült játékkoronás hapsi megetet a csicskáival? Azért ennél hősiesebb halált szerettem volna, már ha ki kell purcannom tizenhét évesen.

Az óriás elhúzódott, de nem mertem még kinyitni a szemem. A hideg fémre nyomtam a tenyerem, ami kicsit segített tisztán gondolkodni.

Innen nem menekülhettem, sarokba voltam szorítva. De ha sikerül valahogy eltávolítani Titüoszt az ajtóból, csont nélkül leugrom hat méter magasról, és valahogyan kimenekülök, még akár túl is élhetem.

Hiú remény volt, de legalább visszaadta az életösztönömet.

Oldalazva indultam el, hogy föl tudjak állni a beugróféleségre, amin felébredtem. Az már elég távol volt a csapóajtótól, hogy Titüosz elérhessen. Bosszús tekintete igazolta, hogy sikerrel jártam. Azonban nem sokáig örülhettem: az óriás újfent vállat vont. – Menekülni úgysem tudsz, kicsi félisten.

Nagyot nyeltem és összeszedtem a bátorságomat. – Nem akar kezdeni velem valamit Hüperión?

Az óriást újult érdeklődéssel, azaz ijesztően mohó tekintettel bámult rám. Nos igen, valószínű meglepte, hogy tudok beszélni.

Megnyalta kisebesedett ajkait. – Hüppi csak annyit mondott, holnapig tartsalak életben, és ő eljön. Sosem osztja meg velem a terveit... – Titüosz bosszúsan morgott. – Mintha alábecsülne, vagy nem bízna bennem.

– Bizonyára így is van. – Nem vagyok egy felvágott nyelvű srác, de volt már rá példa, hogy mikor nem izgultam annyira, mint rendesen, magamat is meglepve kidumáltam magam egy-egy rosszabb szituációból, ráadásul mivel Annabeth Chase annak idején több ízben is sikerrel alkalmazta a módszert, a tábor felkérte a kicsit ijesztő, de okos nőt, hogy tanítson meg minket is az időhúzás- és bókolás nemes művészetére. Persze egy három méteres óriás kicsit más tészta volt, mint a mások eltiprásával dominanciát elérni akaró new yorki fuckboyok, de a módszer reményeim szerint ez esetben is beválik. – Ne érts félre. Nagyon is rosszul teszi ezt. Viszont a titánok – (itt reménykedtem benne, hogy ő nem az) – hajlamosak meggondolatlanok és önzőek lenni. – Codyra és Aleshre gondolva elöntött az erő, aminek köszönhetően sikerült olyan meggyőzően bólogatnom, mintha valaha is találkoztam volna eggyel.

– Hmm...

– De – siettem folytatni – nem lenne szabad senkinek sem alábecsülni a nagy és nemes Titüoszt.

Az óriás arcmimikája nem volt éppen kifinomult, de mintha elégedett képet vágott volna. Hiú mozdulattal megigazította műanyagkoronáját, ami időt adott arra, hogy a nadrágomba töröljem meglepően izzadt kezem. Nem fogok elbukni. Megígértem Codynak.

– Szóval természetesen te is hallottál már rólam! Hii! – Titüosz váratlanul, hangosan, és metsző hangon felvihantott, amitől összerándult a gyomrom, de a lehető legrosszabb értelemben.

– Persze! Ott mifelénk mindenki hallott már a hatalmas erődről és rettenthetetlenségedről! – Kezdtem belejönni.

– Igeeen, kicsi félisten, jókat mondasz. – Minden bizonnyal méltóságteljesnek akart tűnni, de nem igazán jött össze neki. – Talán előbb elvágom a torkod, mielőtt megetetlek a csodálóimmal.

Meghajoltam, amennyire csak mertem. – Nagyon kegyes vagy, nagyságos Titüosz.

– Tudom. Sőt, olyannyira khegyesh vagyok – amennyire kihangsúlyozta, valószínűleg tetszhetett neki a szó –, hogy kérhetsz tőlem valamit! Hadd lássa ország-világ, milyen kegyes a nagyságos Titüosz! A legkegyesebb kegyes, aki még a semmit sem érő rabbal szemben is kegyes! Hüperión, ha látja majd ezt, megsárgul az irigységtől, hii! Mit kérsz hát, kicsi félisten, mire legyek kegyes?

Igyekeztem nem feltűnően örömködni. Már majdnem kinyögtem, hogy igazán elengedhetne, de győzött az óvatosság. Akármennyire is idióta ez az óriás, azért veszélyes ellenfél, és ha más nem, Eurus vagy ezek a sokat emlegetett „csodálói” észrevehetik, hogy furán jön ki, ha az állítólagos rab csak úgy kisétál az ajtón. Megköszörültem a torkom. – Nagyságos Titüosz! Hosszú ideje vagyok bezárva ide, és jól esne egy kis friss levegő. És a mosdóba is ki kéne már mennem. Már ha van...

– Hii-hii-hii! Csak ennyit kérsz a nagyságos és kegyes Titüosztól?

Az óriás elindult lefelé a létráján. Kiügyeskedte a vállát is, majd a feje is eltűnt a nyílásban. Egy pillanatig azt hittem, becsukja a csapóajtót és itthagy megrohadni, de aztán intett nekem, és megengedte, hogy lemásszak a fényes terembe.

A helyiség nagy volt, és téglalap alakú. Mint kiderült, a fényt nem ablakok, hanem LED-lámpák biztosítják, tehát továbbra sem tudhattam, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Titüosz „trónját” és egy szökőkutat kivéve (az aranydrachmákkal teli tálból rögtön kitaláltam, hogyan kommunikál Hüperiónnal) egyébként üres volt.

A terem túlsó felében egy folyosó nyílt a falból. – Ott a mosdó. Ha végeztél, gyere és térj vissza börtönödbe.

Kiskutya módjára bólogattam. Igyekeznem kellett, hogy ne kezdjek el rohanni a folyosó felé.

Egy fordulóval később ki is szúrtam a vécé ajtaját. Reménykedve, hogy lesz ablak, amin kimászhatok, benyitottam – és ebben a pillanatban valaki megragadott a karomnál fogva, és berántott.

– Mi a- Hé! Mit- hmph! – A valaki a számra tapasztotta a kezét, és nekilökött a falnak a piszoárok mellett. Párat kellett pislognom ahhoz, hogy felfogjam: saját magam előtt állok.

Mármint nem, nem Cody volt a másik alak, hanem én. Az öcsémmel nem néztünk ki ugyanúgy, az én bőröm valamivel sötétebb volt, a hajam meg világosabb, magasabb és izmosabb voltam nála, és Acher szerint az orrunkban is volt egy kicsi eltérés – nem, a másik pontosan úgy nézett ki, mint én, egyetlen apró különbségtől eltekintve.

– Mássz ki az ablakon. Cody ott van, nála vannak a fegyvereid is. Én majd lerendezem az óriást. Titüosz az, igaz?

Némán bólintottam, furcsa, de jóleső csomóval a gyomromban. A másik komoly arccal biccentett, és levette a kezét a számról, közelebb hajolt, és nyomott egy ügyetlen csókot a szám szélére.

– Sok szerencsét! – Azzal kisétált az ajtón, ami hangtalanul csukódott be utána.

Bárgyú vigyorral az arcomon nyúltam arra a helyre, ahová a puszit kaptam. Noha kicsit fura volt, hogy gyakorlatilag kaptam egy csókot saját magamtól, azt az ónixfekete szempárt semmivel sem téveszteném össze.