Sajnos muszáj volt tudomásul vennem, hogy nem csak, hogy újra érzem a testem, de kellemetlenül sajog is. Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, amivel csak annyit értem el, hogy megállapíthattam: a bordáim sem maradtak épségben.

Erőnek erejével szétfeszítettem a szemhéjamat, és igyekezve tudomást sem venni a fülem zúgásáról, kipislogtam a nagyvilágba. Persze nem sok haszna volt, mert kábé semmit sem láttam, túl sötét volt.

Megkíséreltem a felülést, azonban az első próbálkozásnál izmaim sikoltozva tiltakoztak ellene, ráadásul a fejem is szörnyen nehéznek érződött. Visszaejtettem hát magam a fémlapra, amin feküdtem, és magam elé bámultam.

A számban furcsa ízt éreztem. A torkom teljesen kiszáradt, rámtört a hirtelen szomjúság. Bár az agyam még elég tompa volt, igyekeztem gondolatban végighaladni a testemen, ellenőrizve, hogy mindenem megvan-e.

Mikor meggyőződtem róla, hogy többé-kevésbé épségben vagyok, két másik, sokkal égetőbb kérdés ötlött az eszembe. Hol vagyok, és hogy fogok kijutni innen?

Homlokráncolva próbáltam visszaemlékezni, de az utolsó, amit fel tudtam idézni, az az volt, hogy hátraesek, és valami keményen koppan a fejem. Megtapogattam a tarkómat. A hajam ragacsos volt, és csak remélni mertem, hogy nem a véremtől.

Időközben a szemem nagyjából hozzászokott a sötéthez, de így is csak annyit tudtam kivenni, hogy egy kicsi, valószínűleg fémből készült szobában vagyok, és ahol fekszem, egyfajta megemelt beugró. Az íjamat és a tegezemet sehol se láttam.

Újfent megkíséreltem felállni, és bár kicsit szédültem ugyan, de sikerült talpra állnom. Imbolyogva, a falon tapogatózva indultam el egy random irányba, hátha valahol megtalálom a kijáratot.

Körbejártam a helyiséget, egészen addig, mígnem újra a beugróba ütköztem, de semmit sem találtam. Nemhogy kilincset, még egy fránya rést vagy elváltozást sem. A fém mindenhol sima, egyenletes és tökéletesen ajtómentes volt.

Szívás.

Lehuppantam a fémpriccsre és a hajamba fúrtam a kezem. Most, hogy az elmém úgy-ahogy kitisztult, és mivel nem sok reményt láttam a kijutásra, ráértem társaimért aggódni.

Csak remélni tudtam, hogy Cody és Alesh ép bőrrel megúszták. Noha fogalmam sem volt, mennyi ideje lehettem a fémszobában ájultan, annyit még én is megjegyeztem az Apollósoknak tartott gyógyító-óráról, hogy egy efféle kiütéses ájulás csak pár percig, rosszabb esetben egy-két óráig tart.

Legalábbis reméltem, hogy ezt mondták.

Tehát, ha valóban csak egy órája vagyok itt, akkor még van esélyük megmente-

A homlokomra csaptam. Idióta vagyok!

Eszükbe sem kéne jutnia, hogy utánam szaladgáljanak. A küldetés a legfontosabb, ezt nekik is tudniuk kell.

Keresztbe tettem a lábam és a semmibe bámultam.

Cody, légyszi ne készülj ki Aleshtől, Alesh, kérlek, ne hagyd ott Codyt!

– Kérlek, menjetek tovább Olümpiába! – kértem fennhangon. Szerencsére senki sem válaszolt.

Magamban beszélek. Király, asszem kezdek megőrülni.

° ° °

Céltalanul sétálgattam fel-alá a szobámban. Már a sajátomnak neveztem, elvégre kezdtem biztosra venni, hogy itt öregszem meg. Ja, jutott eszembe, nem, mert előbb éhen vagy szomjan halok.

Szép kilátások, mondhatom.

Sóhajtva ültem le a terem közepére. Imádkoztam volna apámhoz, de minek? A repülős eset után (amit már szinte visszasírtam) nem hittem volna, hogy fog többet segíteni. Ha meg meg is lenne benne a szándék, akkor is, mit tudna kezdeni a meghülyülés határán álló, szomjas, klausztrofób tüneteket mutatni kezdő fiával?

Hirtelen álmosság tört rám. Megrémültem, hogy talán már a végelgyengülés határán járok, és küzdöttem az álom ellen, de az mintha egyre nagyobb erővel nehezedett volna rám. Akaratlanul dőltem hátra, hogy végre elszenderüljek, mélyen a békés feketeségbe, az ürességbe...

Feljajdultam, mikor valami a hátamba nyomódott. Valami éles.

Szitkozódva pattantam fel. A hirtelen jött fáradtság elmúlt, bár még szomjasabb lettem. Előrehajolva tapogattam ki azt a dolgot, ami meghiúsította az alvási szándékomat (noha utólag áldottam, hogy nem hagyott meghalni).

Egy hurok alakú, a padlóhoz rögzített valami volt az.

Fogantyú.

Visszatért belém a remény. Próbaképp megrántottam, és legnagyobb meglepetésemre lassan, nehézkesen, de kinyílt a szoba közepére süllyesztett csapóajtó.

A résen fény áramlott be, amely egy pillanatra elvakított. Hunyorogva kukkantottam le.

Egy nagy, a fényből ítélve sok ablakkal rendelkező helyiséget láttam. A padló le volt csempézve, de egy kényelmetlennek tűnő széken kívül semmilyen tárgyat nem láttam. Nézelődés közben a karom is kezdett elfáradni, így kénytelen voltam kitámasztani a térdemmel.

A képbe egy nagydarab figura sétált be. Mivel úgy saccoltam, én magam olyan hat-hét méterre lehettem a földtől, az alak simán megvolt vagy három méter. Római tógát viselt, csimbókos, fekete haját műanyagkorona díszítette.

– Titüosz! – bődült el hirtelen az óriás, de olyan hangosan és váratlanul, hogy majdnem kiestem a nyíláson. Az óriás kitárt karokkal állt, aztán lassan forogni kezdett. Forradásos arcán, már amennyire láttam, diadalmas vigyor húzódott. – Titüosz, hogy te milyen fenséges vagy! Hát nem borzasztó méltóságteljes ez a tóga?

Az ürge a lyukas, toldozott-foltozott, hat méterről is láthatóan műanyagból készült ruhájára mutatott, majd magasabb, sipítóbb hangon válaszolt magának. – Hát nem? Hát nem? Ezzel az öltözettel fogom leigázni az eeegész világot! – Itt pedig dobhártyaszaggatóan vihogni kezdett.

Azt hittem, nincs bizarrabb látvány a rózsaszín hajcsatos Codynál, amivel az egyik ötéves Démétéres ajándékozta meg az öcsémet, de ezt látva alaposan meg kellett kérdőjeleznem a felállított sorrendet.

Az óriás továbbra is magában kacarászva forgott a teremben, ám ekkor egy sokkal komolyabb, hidegebb, és látszólag testetlen hang szólalt meg.

– Titüosz, hagyd abba a bohóckodást. Jelentést kérek.

Az óriás – Titüosz – összerándult és kinézett a képből. Arcán ijesztő mosoly terült szét. Ledobta magát a székébe, ami tiltakozva reccsent egyet.

– Hüperió~n!

Elkerekedett a szemem. Hüperión? Nem őt jöttem megölni?

– Na? – kérdezgette tovább a feltehetően Hüperiónhoz tartozó hang Titüoszt. – Tudsz valamit?

– Az én drága csodálóim mindent szemmel tartanak... De mondd, Hüppi, hát nem vagyok fenséges ebben a császár öltözetben? – Titüosz újfent vihogni kezdett. – Ééérted, nem király, hanem császár, mert Rómában császárok voltak ám, úgy bizony! Hii-hii-hii!

Be kellett fognom a fülemet a borzalmas hang hallatán.

– TITÜOSZ! – dörrent rá a saját poénján önkívületben nevetgélő óriásra Hüppi. – Beszélj! Sikerült elkapnod az egyiket?!

– Nos, igen.

– És miért nem ezzel kezdted?!

– Nem kérdezted – vihorászott Titüosz, csimbókos haját babrálva.

– Melyiket kaptad el?

– Azt, amelyik majdnem megölte Eurust* azzal a szörnyű hanggal! Bamm! – utánozta Titüosz a robbantásomat.

– Aha, tehát az Apolló-kölyköt... – Hüperión hangja tűnődő volt. – És hol van most?

– Odafönt – bökkött felém az ujjával Titüosz. – Bezártam.

– Helyes. Holnapig kell csak fogva tartanod, akkor megérkezem és kikérdezzük... Nos, utána pedig már nem lesz szükség az elszállásolására.

Áh, értem én. Szóval meg akartok ölni. Kedves. De majd meglátjuk, ki nevet a végén... – jelentettem ki gondolatban nagy drámaian.

Ekkor azonban Titüosz váratlanul felnézett rám, nekem pedig nem volt időm bezárni a csapóajtó fedelét. Az óriás fejhangon visítani kezdett és rám mutogatott, azt magyarázva, hogy felébredtem. Ennyit láttam, míg kiügyeskedtem a térdem a fém alól, és visszazártam magam börtönöm sötétjébe.

° ° °

*Eurus a keleti szél istene a görög mitológiában, úgy, mint pl Boreász az északi vagy Nótusz a déli.

A/N: gyors kérdés: ti a szövegben gondolatjeleket (–) vagy kötőjeleket (-) láttok? Mert én gondolatjellel írom, de ha átmegyek preview-ba, mindig kötőjelet mutat...