– Hé, Cody! Cody! – bökdöstem meg szunyókáló öcsém oldalát. Az felmordult, és álmában elhúzódott a kezem elől.

Sóhajtva tenyereltem hasba. Muszáj volt felkelnie. Komolyan azt gondolja, hogy egy percig is túlélek nélküle?

– Mi van már? – mordult rám. Általában nem jó felmérgesíteni az álmos Codyt, de most kénytelen voltam kockáztatni a testi épségemet.

– Le fogunk zuhanni! – néztem rá rémülten. A fiú ásított egyet és felült, igyekezett kipislogni az álmot a szeméből. Csak tudnám, hogy képes ilyen körülmények között elaludni. Én jóformán le sem hunytam a szemem, pedig már vagy hat órája úton vagyunk.

A fiú pá pillanatig csak ült, és figyelt a környezete változásaira, aztán megrázta a fejét, elnyomva egy mosolyt. – Nate, ez csak egy légörvény. Will figyelmeztetett, hogy előfordulhat.

– Nagyon remélem, hogy igazad van – motyogtam, közelebb húzódva az öcsémhez.

– Fura dolgot álmodtam, ami talán segíthet – jegyezte meg az. Kérdő pillantásomra a lehető legtömörebben összefoglalta az álmát.

Homlokráncolva hallgattam a tőrével játszadozó Codyt. A félisteneknél az álmok gyakran jósolnak, vagy mutatnak meg más helyen végbemenő történéseket.

– Tehát Hüperión megszerezte Médeia egyik ősrégi igéjét, bezárta Zeuszt egy már nem is létező szoborba, és ő akar lenni a világmindenség királya? És nekünk kéne megakadályozni?

Cody bólintott.

A térdemre fektettem a homlokom. Pocsékul éreztem magam. A gyomrom kavargott, a fülem még mindig nem dugult ki, állott levegőnk érezhetően kezdett fogyatkozni, a végtagjaim elzsibbadtak, és semmi kedvem nem volt holmi villámistenek után szaladgálni.

– Hé – szólalt meg Cody halk, szokatlanul gyengéd hangon. – Próbálj meg aludni egy kicsit.

Tudtam, hogy nem fog sikerülni, de azért engedelmesen fekvő helyzetbe tornásztam magam és a karomra fektettem a fejem. Cody kicsit arrébb húzódott, hogy kényelmesen elférjek. Lehunytam a szemem.

– Meséljek valamit?

– Légyszi – válaszoltam rekedten. A repülő hullámzása szörnyű volt, de ülve nem tudok pihenni.

És Cody beszélni kezdett. Nem tudnám felidézni, miről, de nem is számított igazán. Biztonságban éreztem magam mellette.

Még gyerekkorunkból maradt meg ez a szokás. Cody hamar tanult meg olvasni, én viszont a diszlexiám miatt csaknem képtelen voltam rá. Mindig ő olvasott fel nekem, eleinte képeskönyveket, aztán hosszabb regényeket, végül az egész Harry Potter-sorozatot együtt követtük végig. Aztán, mikor kifogytunk a könyvekből, magától mesélt valamit. Ez volt az egyetlen módszer, hogy halhassam őt. Nem ok nélkül próbálom rábírni, hogy többet beszéljen. Közepesen mély, megnyugtató tónusú, egyenletes hangja van, jó énekes vagy mesemondó lenne belőle.

A fiú hangja mindig is nyugtatólag hatotz rám. Bár elaludnom nem sikerült, pihentem egy pár órát. Mielőtt Cody elhallgatott volna, mintha kezének tétova érintését éreztem volna az arcomon.

° ° °

– Basszus, már megint? – nyögtem fel, megérezve, hogy a repülő kezd lejteni, ezúttal a másik irányba. Mondjuk, ha már leszállunk, az azt jelenti, hogy hamarosan kiszabadulhatunk ebből a Hádészfing masinából.

– Hányni fogok – markoltam meg összeszorított szemmel az íjamat.

– Meg ne próbáld – mordult fel az öcsém.

– Mmm – nyöszörögtem, visszanyelve a feltüremkedő epét. Borzalom.

Codyval felmásztunk, mielőtt a bőröndök újfent eltaláltak volna minket. A leszállás valamivel kellemesebb volt, mint a felszállás, de így is hálát adtam apámnak, hogy túléltük. – Esküszöm, ha visszatérünk a táborba, ezek után minden nap feláldozok neked egy csomag NeoCitrant – mormoltam, Apollónnak intézve a szavaim.

A repülő még gurult egy darabig, aztán befordult és végre-valahára megállt.

– Nate?

– Hmm?

– Hogy fogunk innen kijutni?

– Ó, hogy lehetek ilyen hülye...? – csaptam a homlokomra. – Szentséges Szeléné, ha itt találnak minket, végünk!

Ott ültünk, egy repülőgép rakterében, alig várva, hogy kiszabaduljuk, tehetetlenül, ötlettelenül. Gőzöm sem volt, hogy a görög törvények szerint büntethetőek vagyunk-e már, és ha igen, milyen váddal. Azt viszont biztos nem díjazzák, hogy fizetés nélkül utaztunk, európai számítás szerint még kiskorúként (komolyan, tizennyolc alatt semmit sem csinálhatok? Hogy bírják ki ezt az európai kortársaim?), iratok, sőt, felmutatható szülő vagy gyám nélkül. Ja, és a fegyverek. Meg egy csomó arannyal és vagy negyven dollárral a táskámban. Minimum az igazságszolgáltatás elől menekülő rablóknak tűnhetünk...

Míg mindezt, némi morbid derűvel végiggondoltam, hallottuk, hogy odafent kinyílnak az ajtók. Már csak pár másodpercünk lehet hátra.

– Megvan még a pénz? – nézett rám hirtelen Cody.

– Persze, de mit-

Mielőtt befejezhettem volna, az ajtó kinyílt.

Visszatartott lélegzettel vártam, hogy az alacsony, középkorú férfi mikor fedez fel bennünket. Eleinte csak egy szájában tartott cukron vagy rágón nyammogott, és halkan dudorászott magában, miközben lepakolta az első néhány bőröndöt. Azonban alig pár másodpercbe telt, amíg tekintete megakadt rajtunk.

Láttam rajta, hogy kiáltani akar, de megráztam a fejem (amitől persze méginkább felkavarodott a gyomrom).

– Ne szóljon nekik! Kérem! – suttogtam esedezve.

A férfi gyorsan körülpillantott, majd vállat vonva bemászott a raktérbe. Mögötte, a nyitott ajtón ömlött be a fény és a friss levegő. Láttam, ahogy Cody vágyakozva nézi azt a kis darab betont, amire kiláttunk.

– És mondjátok, mi okom lenne arra, hogy ne áruljalak be benneteket? – kérdezte tört angolsággal.

Cody szó nélkül felé nyújtotta a pénzt. A férfi szeme mohón csillant fel a dollárok láttán. Utánuk is kapott volna, de az öcsém karját megragadva elrántottam előle. – Ehhez ki kell innen juttatnia minket!

A férfi megcsóválta a fejét. – Ennyi pénz kevés lesz hozzá.

Vetettem rá egy gyilkos pillantást, és kiszedtem a kis zacskónyi aranydrachmát a táskámból.

A férfi kiemelte az egyiket, ujjai között forgatta, tüzesen megvizsgálta, aztán bólintott.

– Gyerünk!

Amilyen gyorsan csak tudtuk, összekaptuk magunkat és előrekúsztunk. A férfi görögül odakiáltott valamit kollégáinak, aztán intett nekünk, hogy jöhetünk.

Legszívesebben megöleltem volna Gaiát, ahogy újra földet éreztem a lábam alatt. Még kicsit szédültem, és a bedugult fülem is fájt, de hé! Kint voltunk!

Én és Cody is pislogtunk egy ideig a hirtelen fényáradat miatt, noha a Nap állásából ítélve igencsak délutánra járhatott az idő. A tüdőnket friss levegő töltötte meg, kinyújtóztathattuk zsibbadt tagjainkat. Csodálatos érzés volt.

Azonban a férfi nem hagyta, hogy sokáig élvezhessük szabadulásunk örömét. Maga után húzott, igyekeztünk észrevétlenül elsurranni a másik oldalon kiszálló utasok mellett. Hála Zeusznak, senki nem szúrt ki minket, így hamarosan már a hangárban álldogálltunk, a férfi egy biccentéssel elbúcsúzott tőlünk, majd otthagyott.

Még fel sem tudtam fogni a földetérés tényét, máris ott térdeltem a legközelebbi szemetes mellett. Cody magában vigyorogva (a kis kárörvendő! Na majd kap...) lapogatta a hátamat, miközben kiöklendeztem magam.

– Soha többé – lihegtem rekedten, remegő kézzel megtörölve a számat – Esküszöm, soha ebben a kibaszott életben nem repülök többet.

– Azért remélem, a visszautat még kibírod – állt fel Cody. – Gyere.

Feltápászkodtam, és igyekeztem tudomást sem venni a rosszallóan méregető várakozókról. Amilyen gyorsan csak tudtunk, kikeveregtünk a repülőtérről, és csakhamar ott álltunk  a pálmafákkal szegélyezett nagy betondarabon.

– Eléggé a város szélén vagyunk – néztem körül. – Az a rakodós fószer pedig minden pénzünket elvette – bosszankodtam. Cody nem válaszolt, de már megszoktam, hogy gyakran úgy érzem, magamnak beszélek. Valószínűleg így is volt. Nem baj, így legalább jobban fel tudtam mérni a helyzetet.

Végül stoppal sikerült eljutnunk Athén szívébe, közvetlenül az Akropolisz mellé. Ámulva néztük a hatalmas sziklát, rajta pedig a kő- és turistahalmokat.

– A sógorom nővére járt itt! – jelentettem ki. Cody furán nézett rám, de engem igenis büszkeséggel töltött el, hogy majdnem ugyanott állhatok, ahol egy jó tíz évvel ezelőtt a legendás Hetek is tették.

Sétára indultunk a nyüzsgő városban.

Még soha nem jártam New Yorkon és Long Islanden kívül, így nagyon érdekes volt testközelből megtapasztalni egy ennyire más kúltúrára épülő helyet. Az épületek különböző magasságúak és általában barnás színűek voltak. Lépten-nyomon kisebb éttermekbe botlottunk, a keskeny járdán sötét hajú, napbarnította bőrű emberek igyekeztek a dolgukra.
Utánaszámoltam a napoknak, ha minden igaz, aznap szombat volt.
Az úton világossárga taxik, motorok és teherautók versenyeztek egymással, az utcákon árusok és rakodók kiáltoztak egymásnak görögül. Szerencsére senki nem szúrta ki a fegyvereinket sem.

Végig igyekeztünk az Akropolisz közelében maradni. A fenséges romok fenyegetően magasodtak a város fölé. Szívesen felmentem volna, elvégre a görög mitológia az életünk szerves részét képezte (jobban belegondolva én is mitológiai lény vagyok. Ez nagyon beteg...). A különös építésű, szürke múzeum is gyakran feltűnt a házak mögött.

Azonban pár óra múlva a kellemes városnézés lassan kényelmetlen menetelésbe fordult. Éhesek voltunk és fáradtak, ráadásul félő volt, hogy kiszáradunk. Azonban egy fillér sem maradt nálunk.

– Remélem, az árulás nem arra a fickóra vonatkozott. Mennyire égő lenne már, ha egy karnyújtásnyira a célunktól egyszerűen éhenhalnánk? – nyöszörögtem.

Lassan beesteledett. A város nem csitult el teljesen, köszönhetően az éjszakai szórakozóhelyeknek, de ahogy sorban hunytak ki a fények az ablakok mögött, és picit enyhült a nappali hőség, mégis kellemesebb lett a környezet... Pontosabban lett volna, ha a nyelvem helyén nem egy kötéldarabot, a gyomromén pedig egy követ éreztem volna.

Egy fásabb, zöldebb részre érkeztünk, egészen az Akropolisz tövében. Már éppen azon gondolkodtam, hogyan tudnánk a fanimfáktól egy kis vizet csórni, mikor Cody erőtlenül megbökte a karomat és előremutatott.

Magamban hálát adtam az összes égi és alvilági istennek. Egy ivókút!

Más körülmények között talán versenyeztünk volna, de annyira elcsigázottak és kimerültek voltunk, hogy csak vonszolni tudtuk magunkat. Hagytam, hogy Cody igyon először, de figyelmeztettem, hogy ha túl gyorsan iszik, a gyomra vagy a torka bánhatja. Nem hallgatott rám.

Miután leakadt a csapról, én következtem. Mohón szívtam magamba az életadó folyadékot, makd gyorsan megmostam az arcomat is.

Felegyenesedve láttam, hogy Cody berendezkedett az egyik padon. A hátizsákjára dőlve aludt volna el, mikor meglátta tétovázásom.

– Gyere te is aludni.

– Jó, persze, csak körülnézek egy kicsit.

Magamhoz vettem az íjamat és a tegezemet, és bevetettem magam a sötétbe.

Nem tetszett ez a hely. Túlságosan békés, túlságosan nyugodt egy ilyen nyüzsgő városhoz képest, ráadásul sehol máshol nem találtunk ivókutat, csak pont itt. Nem tudtam pontosan, mit is keresek – egy-két hajléktalan, eldobált kajáspapír vagy akár egy marék kutyagumi is megnyugtatott volna, de semmit sem találtam. Furcsa hasonlat volt, és nem tudom, miért épp ez jutott eszembe, de az egész olyan volt, mintha még az ókorból maradt volna itt ez a liget, kiszakadva az időből, tudomást sem véve a körülötte vívott háborúkról, hadjáratokról és változásokról.

A szemem eléggé hozzászokott a sötéthez, hogy ki tudjam venni a fák körvonalait, hogy lássam az ösvény sziluettjét magam előtt.

Találomra haladtam előre, és bár gyakran botlottam elágazásokba, úgy tűnt, végig egyfelé haladok.

Valami azonban nagyon nem stimmelt.

Levélsusogás? Megvolt. Langyos nyári hőmérséklet? Oké. A hepehupás ösvény érzete az edzőcipőm alatt? Az is stimmelt. De hát akkor mi...

Majdnen orra buktam egy kőben, mire eszembe jutott a megoldás.

– A Hold – suttogtam magam elé. – Hol a Hádészban van a Hold?

A hely kisugárzása hirtelen fenyegető lett. Előhúztam egy nyílvesszőt a tegezemből és az íjam húrjára helyeztem. Azon pörgött az agyam, hogyan tudnám időben értesíteni Codyt, ha bajba kerülök, mikor egyszer csak egy tisztásra érkeztem.

A fénykör szélén megtorpantam. A sövénnyel szegélyezett ösvény egy boltíves nyílásban véget ért, amin túl egy kertszerűség terült el.

Középen egy tó volt, vize mozdulatlan, felszínén visszatükröződtek a csillagok és a hirtelen feltűnő telihold, amely ott ragyogott az égen, és méretéből ítélve mintha szokatlanul közel lett volna. A tó partján egy fa állt – az egyik ágon pedig egy lány üldögélt.

Tétován előreléptem, észre sem vettem, hogy leeresztettem az íjamat. Beléptem a Hold fénykörébe, lábam alatt éreztem az irracionálisan friss, puha füvet.

Közelebb sétáltam a fához és a tóhoz. Óvatosan felsandítottam, de a lány alakja továbbra sem mozdult, így lopva körülpillantottam a kertben.

A tó nem volt nagy, tíz-húsz méter hosszú és széles lehetett. A vize azonban nagyon tisztának és mélynek tűnt. Egy kis fodrozódás a felszínen nem sok, annyi se látszott rajta.

A kert sövényfalai viszont jóval messzebbre nyúltak, olyan messze, hogy a sötétbe vesztek. Egy-két bokor szegélyezte a falakat, de semmi figyelemreméltó.

Inkább a fára és a rajta üldögélő lányra fordítottam a figyelmem. Elraktam a fegyvereimet (úriember vagyok, na), majd a fa alá sétáltam, és épp meg akartam szólítani a lányt, mikor az váratlanul megelőzött.

– Menj innen! – A hangja kifejező, karakteres és felejthetetlen volt.

– Ki vagy te?

– Azt mondtam, menj innen! A halandók sosem tanulnak őseik hibájából? – A lány a végét már csak motyogta, én azonban felfigyeltem valamire.

– „Halandók”? Te egy mitológiai lény vagy!

– Páratlan felfedezés.

Mit ne mondjak, mogorva egy lány.

– Mi ez a hely? Kérlek, válaszolj! – tettem a kezem a fa ezüstös törzsére. Más körülmények között talán észrevettem volna, milyen furcsa jelenség ez itt, Görögországban, mediterrán vidéken, de a rejtélyes lány minden figyelmemet lekötötte.

Erre az dühösen fújt egyet, és egy macska ügyességével leugrott az ágról, majd megállt velem szemben.

Ámulva mértem végig.

Nálam valamivel alacsonyabb, karcsú, hosszú lábú volt. Testét fekete harisnya, farmersort és V kivágású, fekete felső fedte. Utóbbi valami nagyon könnyű anyagból készülhetett, szatén vagy selyem vagy mit tudom én, erre következtettem a felső lágy hullásáról, amik észrevétlenül kiemelték a lány kerek idomait. Tekintetemet viszont nem ruházata vagy alakja vonta magára, hanem sokkal inkább a szeme: obszidiánfekete, rosszallóan csillogó íriszeit kerek szemhéjak és rövid szempillák vették körbe. Arca ovális volt, ajkai picik és teltek, világos bőrére ráverült a Hold sápadt fátyla, ami hátul, egyenes, ezüstszínű hajzuhatagban teljesedett ki...

Jesszusom, miket hordok én itt össze? Idióta vagyok – szidtam meg magam gondolatban.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – rántott vissza a lány hangja a valóságba.

– Hmm, persze, mit is mondtál? – eszméltem fel. A másik megforgatta a szemét.

Gyönyörű.

– Azt kérdeztem, kinek a gyermeke vagy.

– Mi?

A lány felsóhajtott. Reménytelen vagyok, tudom, de ha az ember előtt hirtelen feltűnik élete legszebb nője, hajlamos hormontúltengéses tizenhét évesként viselkedni.

– Erre a helyre – mutatott körbe – csakis félistenek juthatnak be, ami azt jelenti, hogy te is az vagy. Ki az isteni szülőd?

– Ó, izé, Apollón. Mármint a görög.

A lány összehúzta formás szemöldökét. – Gondolhattam volna – motyogott megint magában.

– Miért, te nem kedveled őt?

– Nem, csak én épp a testvérének dolgozom. Artemisz egyik kísérője vagyok.

– Vadász vagy?

Az a pillantás, amit a lány vetett rám, felért egy beutalóval a gyengeelméjű kiskorúak intézetébe.

– Isten vagyok.

Mivel továbbra sem tágítottam mellőle, a lány végül lemondóan intett egyet és leült a fa tövébe. – Gyere, beszélgessünk. Már régen beszéltem halandókkal.

Lekuporodtam mellé. A Hold közvetlenül a hátunk mögött volt, így árnyékunk hosszúra nyúlt a bársonyos füvön, ám egymást nem igazán láttuk.

– És minek vagy az istene? – kérdeztem érdeklődve.

– A Hold krátereinek.

– Érdekes... Sok van belőlük?

– Több ezer.

– És neked mi a neved?

– Az emberek Aleshnek hívnak.

– Alesh – ízelgettem a szót. – Szép név.

– Figyelj csak, te most azért vagy itt, mert fel akarsz szedni, vagy segítséget kérsz?

– Bocsáss meg – emeltem föl megadóan a kezem. – Csak tudod, az ember kicsit megzavarodik, ha egy több ezer éves isten valójában egy tizenhat éves tinilány.

– Nem vagyok lány.

– Ó, ööö – hebegtem. – Bocsi, nekem annak...

– Semmi baj. – Találkozásunk óta a nem-lány most mosolyodott el először. Nagyon szép volt így. – Ez valóban egy női test, de tudom változtatni az alakomat. Bármilyen emberi lénnyé át tudok változni.

– Ez király! Mutasd meg! – kértem.

Alesh összpontosított, ökölbe szorította a kezét és aranyosan felfújta az arcát. Pár pillanat múlva saját magam mellett ültem, azzal a különbséggel, hogy a hasonmásnak nem zöld, hanem ugyanolyan fekete tekintete volt, mint a lánynak.

– Helló – szólalt meg Alesh az én hangomon. – Egy idegesítő Apollón-kölyök vagyok. Mármint a görög.

Nem tudtam visszatartani, elröhögtem magam. – Ez nagyon beteg. Nem akarok még egy ikert.

Alesh visszaalakult a lány-formájába. – Miért, már van egy?

Bólintottam. – Codynak hívják. Hermész fia.

Alesh kérdőn nézett rám. – De akkor hogy...?

– Hogy lehetünk ikrek? – Szomorkás mosoly kúszott az arcomra. Ezt mindig megkérdezték, pedig utáltam elmondani. – Anyánk gyakran váltogatta a pasijait. Két isten is becsúszott neki egymás után. Asszem egy fél nap különbséggel.

– Oh.

Vállat vontam. Nem volt szükségem még valakire, aki megszán a léha anyám miatt.

Egy pillanatig hallgattunk.

– És miért jöttél?

– Küldetést kaptunk, egy repülőgép rakterében idejöttünk Amerikából, de minden pénzünket elvesztettük, szomjasak voltunk, és itt, a ligetben találtunk egy ivókutat – foglaltam össze.

– Nem csodálom. Ez a hely – intett körbe Alesh – az én művem, és úgy lett megalkotva, hogy emberek vagy szörnyek ne léphessenek be. Az első terem, ahol a kutat találtátok és ahol a testvéred alszik, mindig a félistenek segítségére van.

Nem kérdeztem, honnan tudja Cody hollétét. – Hogy érted? Mióta vagy itt? Mennyi idős ez a liget?

– Pár száz éve.

– És mit csinálsz itt annyi ideje? – hüledeztem.

– Rejtőzöm. A halandó világ elől.

Lopva Aleshre pillantottam. Az isten maga elé meredt, ujjai mozdulatlanul pihentek a térdén. Mivel Cody mellett nőttem föl, kissé megijesztett ez a fajta mozdulatlanság.

Jobbnak láttam nem rákérdezni, miért rejtőzött el. Inkább körülnéztem, valami más témát keresve, de Alesh megelőzött.

– Nem hiszem, hogy tudnék segíteni nektek.

– Még nem is mondtam el a feladatunkat...

Az isten várakozóan nézett rám. Miután megosztottam vele is küldetésünk célját (nem tudom miért, de automatikusan megbíztam benne), megrázta a fejét.

– Induljatok el délnyugat felé. Lehet, hogy kompoznotok is kell majd. Két-három nap múlva, ha gyalog mentek, Olümpiába értek. Többet nem segíthetek. Sajnálom.

Lehorgasztottam a fejem. Sejtettem, hogy nem számíthatunk többre, de egy kicsit mégis elszomorított, hogy itt kell hagynom Alesht. Bár valószínűleg ő egy cseppet sem bánta. Én és Cody csak két idegesítő halandó voltunk a szemében.

– Nincs pénzünk – jutott eszembe, és noha az elmúlt órákban megfeledkeztem az éhségemről, most hangosat kordult a gyomrom. – És már vagy másfél napja egy falatot sem ettünk.

– Ha holnapig ittmaradtok a ligetben, veszek nektek valamit a városban – jelentette ki kissé vonakodva Alesh. Felderült arcom láttán az isten figyelmeztetően felemelte az ujját. – Ne hidd magad nagyon fontosnak, félisten! Régen jártam már odakint, kíváncsi vagyok.

– Hát persze – vigyorogtam. – Szó sincs arról, hogy kedvelnél...

Alesh játékosan fülön legyintett. Nevetve hajoltam el a keze elől. Legszívesebben ottmaradtam volna vele egész este, de ekkor beugrott Cody, és hogy valószínűleg azt hiszi, időközben felfalt egy pokolkutya.

Felugrottam, leporolva a farmeromat. – Asszem sietnem kell, az öcsém már biztos aggódik!

– Hm? Oh, persze, menj csak... Persze – motyogta Alesh, mintha akkor ocsúdott volna fel.

– Akkor... Viszlát holnap! – intettem neki félszegen, megfordultam és kiszaladtam a kertből.

Mi a fene van velem?