– Görögországba megyünk. Olümpiába – jelentette ki Nate. Mindhárman meglepetten néztünk rá.

– Tudod, mennyibe kerül ez? – ráztam meg a fejem.

– A Tábortól kaptunk egy kis pénzt...

– De nem több száz dollárt!

– Mi is besegíthetünk – vakarta meg a tarkóját Will –, de nem ígérem, hogy sok pénzt tudunk...

Nate határozottan megrázta a fejét. – Nem. Nem fogadhatjuk el.

A fiú a hátizsákja felé nyújt és kivette belőle a papírba csomagolt pénzt.

– Negyven dollár (kb 11 000 Ft) – számolta össze gyorsan.

– Az két európai repülőjegyhez sajnos édeskevés – mondta Nico. – Mi legfeljebb... Egy olyan harminc-harmincötöt (kb 10 000 Ft) tudnánk kölcsönadni.

Elég megalázónak tartottam, hogy a bátyám bátyjáéknak kell pénzt adniuk, de nagyobb probléma volt az, hogy még így sem volt elég nemhogy egy, de két görögországi repülőjegyre. 

– És ha tizenöt évesnek hazudjuk magunkat?

Nico vállat vont. – Akkor is ketten vagytok.

– Cody elbújik a hátizsákban – vetette fel Nate, ártatlan arcából ítélve teljesen komolyan gondolva.

Will elmosolyodott. – Egy tizenöt éves nem utazhat egyedül repülőn. És szerintem Cody nem férne be a hátizsákba.

Nate elszontyolodott. Más lehetőségeken törtem a fejem. Ha a repülő ki van zárva, és kocsival, vonattal vagy bármilyen szárazföldi eszközzel nem lehet eljutni, kompozni meg nincs se időnk, se pénzünk...

– És mi lenne – kezdtem, egy cipőfűzőt csavargatva –, ha Nico elvinne minket árnyékutazással? – néztem óvatosan a férfira.

Az viszont megrázta a fejét. – Kontinenseken keresztül nem tudok utazni, legfeljebb egyedül, de akkor is napokig kell aludnom utána. Kizárt, hogy túlélném, ha kettőtöket vinnélek.

Nate ekkor ijesztően elmosolyodott. – Nem kell Görögországig vinned minket... Elég csak egy poggyászraktárig.

Will összevont szemöldökkel nézett a fiúra. – Csak nem azt akarod mondani, hogy...

° ° °

– Psszt! – pisszegett le Nate. – Nem hallhatnak meg minket!

– Bocs, nem tudok halkan tüsszenteni – motyogtam, megtörölve az orrom. Összébb húztam magam, igyekeztem elférni a hatalmas bőröndök és táskák között.

Egy Görögországba tartó repülőgép rakterében kuporogtunk. Nico direkt a leggyorsabb gépet választotta, így elvileg alig tizenegy óra múlva Athénben leszünk. Hogy addig hogy fogjuk kibírni egy aprócska, alig 6×6 méteres lyukban, azt nem igazán tudtam, de reménykedtem, hogy isteni apáink nem hagynak minket megfulladni. Idegesen piszkáltam a körmöm, körülpillantva a helyiségben.

Közvetlenül mellettem Nate gömbölyödött össze. Ez számára még nehezebb feladat volt, mint nekem, ráadásul az íjára és a tegezére is vigyáznia kellett. Én a tőrömet szokás szerint az övembe dugtam.

Maga a raktár dugig meg volt pakolva csomagokkal, mi ketten is épphogy befértünk. A levegő kissé állott és fémszagú volt, csak remélni tudtam, hogy a gyomrom kibírja az utat. Ablak, vagy bármiféle nyílás persze nem volt. Bár elvileg a mi hatvan-hatvan kilónk meg se kottyan a sok tonnás gépnek, mégis kicsit aggódtam: elvégre csak egy műanyagból és fémből álló fal választ el a hamarosan alattunk elterülő, több ezer méteres mélységtől.

A szemem lassan hozzászokott a sötéthez. Közvetlenül előttem egy bordó bőrönd bontakozott ki. Nate felém pillantott a sötétben, tekintete félelmet sugallt.

– Cody... – nyelt egyet, ádámcsutkája idegesen ugrott egyet. – Ugye nem zuhanunk le?

– Miért zuhannánk? Nem, nem fogunk – tettem a kezem a karjára, a fiú azonban szokás szerint tovább aggodalmaskodott. – Mi lesz, ha ránkesnek a bőröndök? Vagy ha elfogy az oxigén? Vagy ha kényszerleszállást kell végrehajtani, és minket itt hagynak? Vagy ha-

– Fejezd be! – A két kezem közé fogtam Nate meglepődött arcát. – Nem fogunk meghalni. Ígérem.

Különben is – gondoltam magamban –, ha rosszra fordulnának a dolgok, használhatom apa ajándékát.

Kitapogattam a hátizsákom első zsebében a kis, Mennyei Bronzból készült dobókockát. „Csak egyszer használhatod. Dönts okosan! Ez majd kisegít” – mondta, mikor a tizennegyedik születésnapomon megjelent álmomban. Másnap ezt a kis kockát találtam a párnám alatt, mintha csak a fogtündér tette volna oda.

Nem igazán tudtam, hogyan lehetne segítségünkre egy dobókocka, ha, teszem azt, lezuhannánk, de bíztam apámban.

Ekkor halk hangot hallottunk, mintha fémgolyók esnének le egyenként egy műanyagcsőben, és kisvártatva gurulni kezdtünk a kifutópályán.

– Indulunk – suttogta Nate. A fiú izmai teljesen megfeszültek, ujjaival a hátizsákja pántját szorította, de olyan erősen, hogy bütykei elfehéredtek. Már egészen hozzászoktam a sötéthez, így ki tudtam venni, ahogy a fiú idegesen összeszorítja vékony ajkait, mint mindig, mikor ideges volt. Keskeny arca mintha elsápadt volna – egyenes orrán ülő szeplői ilyenkor mindig kiemelődtek, de ezt persze nem láthattam. Másik keze az ölében hevert, de azt sem lazította el, hosszú ujjai, amikkel kiválóan tudta pengetni a gitár, ritka esetben ukulele húrjait, megfeszültek. Hallottam, ahogy halkan azt mormolja magában:

– Basszus... Apa, kérlek, ne hagyj meghalni minket...

A repülő gyorsított. Tudtam, hogy pár másodpercen belül fel fogunk emelkedni. Igyekeztem nem pánikba esni ennek gondolatára, összeszorítottam a szemem és próbáltam másra gondolni, mígnem meg nem éreztem, ahogy a kerekek felemelkednek a földről. A bőröndök a hangokból ítélve hátrafelé csúsztak, Nate az utolsó pillanatban ragadta meg a kezem és rángatott előre, mielőtt egy nagy, fekete táska került volna arra a helyre, ahol egy pillanattal azelőtt én ültem. Kénytelen voltam kinyitni a szemem: először a bátyám rémült arcával találtam szembe magam. Hátrapillantottam – az egész repülő meredek szögben suhant felfelé, a bőröndök a hátsó részen hevertek egymás hegyén-hátán, mi pedig rajtuk támaszkodtunk. A fülem bedugult és szörnyen fájni kezdett. Nate ábrázatából ítélve ő is így érezhetett. Egyikőnk sem ült még repülőn, nem gondoltuk volna, hogy ilyen szar érzés.

Pár perc múlva azonban a gép lassan egyenesbe került. A bőröndök visszacsúsztak az eredeti helyükre, kicsit le is lassítottunk. A testem is kezdett hozzászokni a hirtelen nyomásváltozáshoz. Remegve kifújtam a levegőt, észre sem vettem, hogy addig visszatartottam. Elengedtem Nate pólóját, és nagyot nyelve igyekeztem a szokásos pókerarcba rendezni vonásaimat.

– Ez... – szólalt meg a bátyám rekedtes hangon – iszonyú.

Csak bólintani mertem, mert féltem, hogy ha kinyitom a számat, a Willéknél elfogyasztott, sietős ebéd is távozik rajta.

Lassan mindketten megnyugodtunk. A falnak dőltem, hátrahajtottam a fejem, és észre sem vettem, de nyugtalan álomba merültem.

Egy hatalmas szobor előtt állok. Az olümpiai Zeusz-szobor az, pontosan úgy néz ki, mint a könyv leírásában. Fenséges látvány, egész picinek érzem magam mellette.

Lépéseket hallok. Megpördülök a tengelyem körül és ösztönösen a tőröm után kapok, de nincs nálam.

Egy hatalmas valaki közelít. Megvan vagy három méter magas, izmos testét aranyló páncél borítja, ami annyira vakító, hogy alig lehet ránézni. Haja fekete és csigás, álla markáns, arca erőteljes, de szemei gonoszan villognak. Léptei hangosan visszhangoznak a márványból készült teremben – alighanem egy ógörög stílusú templom lehet.

A férfi úgy látszik, nem vesz észre engem. Megáll a szobor előtt, hátravetett fejjel rábámul, majd gonoszan elmosolyodik és mély, zengő hangon beszélni kezd.

– Látod, milyen gyenge vagy? Az istenek királya, a villámok ura, na persze! A halandó világ változása, a fejlődés meggyengített, annyira, hogy már egy egyszerű ige is képes fogjul ejteni! – Örömtelen nevetés. – Most megmutatkozott, ki is vagy valójában: egy szánalmas korcs, úgy bizony! Egy félresikerült gyerek, aki csak hisztizni tud. Nem voltál hajlandó belátni, hogy vannak nálad hatalmasabb erők, és tessék! Most egy ostoba boszorkány mágiája is elég ahhoz, hogy bebörtönözzelek... Az ellenige pedig elveszett. Az uralmadnak annyi! Nélküled mit sem ér az emberi civilizáció. Én fogom megkaparintani a trónt! – Gúnyosan elvigyorodott és megpaskolta a szobor talapzatát. – Köszönettel tartozom, hogy elintéztétek a hatalomvágyó kisöcsémet. Így már nincs senki, aki az utamba állhatna!

Miközben beszélt, én körüljártam a szobrot. Noha tudtam, hogy az több ezer éve elveszett, mégis nagyon valóságosnak tűnt. A titán nem vett észre, gyanítottam, hogy láthatatlan vagyok. Eközben persze füleltem, nehogy elszalasszak valami fontos infót.

– Egy halandó sem képes megtalálni a helyet, ahol egykoron állt ez a szobor, így ki sem tud szabadítani. Különben is, az egyetlen ember, aki ismeri az ellenigét, az Médeia, a kolkhiszi boszorkány, de ő pár több száz éve újjászületett! Ennyit az esélyeidről, Zeusz.

Amint az utolsó szót is kimondta, fázni kezdtem. Valami húzott hátrafelé, és mikor odanéztem, csak egy egyre táguló, fekete lyukat láttam, benne az örvénylő semmivel...

° ° °

A/N: gyors közvélemény-kutatás (csak mert kíváncsi vagyok): nektek ki szimpatikusabb, Nate vagy Cody?