Nekem minden.
Neked semmi.
Mikor meglátlak az égbe repít.
S te ebből észre veszel bármit?
Sajnos nem hiszem.
Fiatal, bolond szívem van.
Tudom én is.
De mit csináljak ha ezt kaptam.
Ezzel születtem, élem az életet nap nap után és érzem, hogy fáj.
Fáj a hiányod.
Fáj az elmaradt búcsú.
Hiszen se puszi se pá még annyit sem mondtál, hogy viszlát.
Fáj ha látlak.
Bár arcomon széles mosoly terül el, de ettől még fáj.
Talán el sem hinnéd.
Talán hitetlenkedve kinevetnél.
Az igazság mi egyszerre kínos és valós, hogy így érzek.
Szégyellem és nem.
E szerelem ha nevezhettem így.
Ez velem együtt ért nővé.
Csendes, félős kislányként láttalak meg először.
S a szívem olyan volt.
Olyan, hogy nem tudom elmagyarázni.
Talán mégis.
Viharként törtek rám az érzések.
Kósza piszkos, fülledt álomképek.
S emiatt utálni akartalak.
Olyan vicces, már már röhejes.
Bárminél jobban vártam, ha csak egy percre míg rám nézel.
Míg köszönést váltunk.
Míg szánsz rám pár percet.
Míg foglalkozol a nevetséges problémáimmal.
Én aki utálni akart.
Én voltam az aki vadul kapáló szível harapta alsó ajkát.
Mert a boldogság ami átjárt sikolyként tört volna utat magának.
Mikor rájöttem, hogy lopva nézel.
Arcodon mosollyal.
Kedves, becéző hangon szólsz hozzám.
Most rám sem nézel.
Most már fel sem ismersz.
Vagyis nem akarsz megismerni.
Nem akarsz észre venni.
Nem akarsz megszólítani.
Hát jó, legyen.
Nem baj.
Nem haragszom.
De azért fáj.
S tudom, ha újra látlak.
Akkor orcámon széles mosoly ragyog neked.
S köszönök majd mint mindig.
Te talán nem fogsz.
Nem baj.
Tényleg semmi baj.
De fáj.