Megváltam Jimintől.
Kikísértem a bejárati ajtón, majd felsiettem a szobámba, hogy lássam alakját a sötétben kirajzolódni.
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy ránéztem, az a bizonyos megkönnyebbülés érzése, hogy nyugodtan kinyithaton a szobám ajtaját anélkül, hogy elijeszteném őt.
Akármennyire is tagadom, jól esik az esti társasága. Egy teljesen más személyiségű srác fogadott este, a nappali formájához képest. Amolyan rá sem ismerek forma ember lett.

Talán most apa is titkon örül annak, hogy egy ember itt volt a házban, aki miattam jött át.

Belépett Jimin a házba és tökéletesen nyomon tudtam követni hol járhat, ugyanis amerre ment lámpák oltódtak, majd kapcsolódtak le, szóval tényleg ennyire retteg a sötéttől.
Tudnom kell miért.

A sötétségtől való félelem elengedési probléma. Nem attól félsz, hogy nem látsz semmit, hanem attól félsz, hogy nem látsz valamit.
A sötétség elrejt bizonyos dolgokat, eltakar embereket és még kitudja mennyi mindent.
A sötétben felkészületlen vagy és legfőképpen kiszolgáltatott, nem tudhatod sosem, hogy melyik árnyék tartozik egy egyszerű kukához, vagy egy örjöngő gyilkoshoz.
Teljesen logikus, hogy fél ettől, hiszen sok ember túl sokat képzel bele az egyszerű éjszakába. Ennek nem feltétlen kell traumából erednie, elég, ha az illető, jelen esetben Jimin, nagy fantáziával rendelkezik, és a nem létező dolgokból is létezőt kovácsol.

Minden ember fél valamitől, az is fél, aki ezt letagadja. Az embereknek van egy álarca, amit nagyon gondosan magukra illesztgetnek, hogy ne vedd észre, hogy az csak a felszín, de aki mindig embereket nézeget, ezt a gondosan felépített védőburkot le tudja hámozni egy két nap, vagy akár óra alatt.

Mindenki érez valamit. Igen én is. Érzek szeretetet, haragot, félelmet és még utálatot is. Nem robotok vagyunk, a 'nincsenek érzéseim' nem létező fogalom. Félsz érezni, félsz, hogy ezáltal sebezhető leszel, tehát érzel. Félsz.

Elterültem szobám hófehér szőnyegén és a plafont bámultam, majd a falakat. Minden olyan fekete, minden olyan sötét.
Ez a hely egy idegennek a pokolhoz hasonlítható, vagy talán depressziósnak írna le, de nem, nem depressziós vagyok, szimplán mentális beteg.
Embereket figyelek meg, nem tudok velük kommunikálni úgy igazán, és végképp nem tudom hogyan kell velük bánni.
Gyilkosként megszületni egy dolog, de ezzel szembesülni, már teljesen más.
Egyik napról a másikra elvágják benned azt a kis szikrát ami életben tartott. Egy olyan gyerek, mint amilyen én voltam, azaz zárkózott és rendkívül félős, így lett mentális beteg, aki már nem fél.
A normális emberek mind félnek, irigylem is őket.
Nem félek attól, hogy elütne egy autó, megtámadnak, vagy esetleg elrabolnak, nem félek attól, hogy megkínoznak, mert nincs akaratom félni, és legfőképp nincs jogom félni.
Aki elveszi mások életét, legyen az egy nem szándékos ember ölés, maga a fogalom jelzi, hogy puszta véletlen, egy sorozatgyilkos sem akarattal öl, amit el sem hinne magáról egyik percben, a másik pillanatban megteszi, aztán összeomlik, és folytatja előről. Én sem szándékkal öltem, mégis megöltem valakit, az édesanyámat. Nem vagyok különb semmilyen gyilkosnál, hiszen én is az vagyok.
Félni ugyan félek, de nem úgy, ahogy mások, én teljesen más vagyok.
Még egy ilyet nem találni, mint én az is fix.

Problémák felhalmozódott sokasága vagyok, annyi kategóriába sorolnak mentális bajok terén, hogy már magam sem tudom hova tartozok igazán.

A fürdőbe vonszoltam fáradt testemet, hogy lezuhanyozhassak, mielőtt bedőlök hatalmas franciaágyamba, aminek a felét nem is használom alvásra, csak hentergésre.

Magammal cipeltem az alsó nadrágomat és egy törölközőt, majd ezeket ledobva a fürdő kellős közepére, ádámkosztümben a zuhany alá álltam.
A víz nagy cseppekben esett vállaimra, majd széthullva folyott végig testemen. Élveztem, hogy eláztatja bőröm és égetik a forró cseppek.
Arcomat oldalra fordítottam, majd megpillantottam az elsősegély ládát, mosolyogva gondoltam vissza arra, ahogy a férfi megkínzott azzal a fém csipesszel, nem azért mert szadista vagyok és a fájdalom a mindenem, szimplán törődött velem, jobban, mint amennyire azt én teszem saját magammal.

Kiszálltam a víz alól és a szobahőmérsékletű levegő mozgásától kellemesen kirázott a hideg.
Még egy ideig áldogálltam egy szál semmiben és élveztem ahogy a légmozgás símogatja testemet.
Gyorsan megtörölköztem, majd felkaptam alsómat és a tükör elé álltam.
Egy ideig üres tekintettel bámultam tükörképemet, majd elléptem a tükör elől.

Ezt minden nap eljátszom, üres tekintettel mustrálom magam és várom, hogy lássak valamit, amitől jobban kellene éreznem magamat, de semmi.
Nem a testemben keresem azt a bizonyos valamit, hanem magamban, de bennem semmi szerethető nincsen.
Más egy bunkó szadista barmot lát, aki bárkit képes lenne bántani, míg én azt a tizenöt éves srácot látom még mindig magamban, akivel közölték, hogy az édesanyja már nem él, még pedig miatta. Azt a remény vesztett fiút látom magamban, aki feladott mindent a táncért, mert valamibe menekülnie kellett.

Két egész napon keresztül táncoltam, nem akartam aludni, féltem aludni, és a mai napig félek aludni.
Alvás közben az emberek egy része tudja irányítani az álmait, de én azok közé tartozom, akik erre nem képesek. Mindig újra élem azokat a rendkívül rossz napjaimat, újra és újra ott járok álmaimban a nagyszüleimnél, akik mindig is haraggal a szemükben néztek rám, akármit is tettem, akik azt kívánták sokszor, hogy törjem el a bokámat, csak, hogy többé ne táncolhassak.
Igen, eléggé régóta kialvatlan vagyok, alvási problémákkal is küzdök, jó mi?

Nem vonulok be apához és a nőjéhez este, hogy nem tudok aludni, és nem is fekszem közéjük, szimplán kiülök az ablakpárkányra és nézem a sötétben úszó házakat, vagy néha-néha táncolok, így esik meg az, hogy este van, hogy csak két órát alszom, vagy annyit se, de nem panaszkodom, elájulni még nem ájultam el soha, azaz, a testemnek nincs problémája a lelkemmel, elviseli és megtűri azt.

Legalább a testem nem akarja felmondani a szolgálatot, kétségbeesetten küzdd azért, hogy legyen Kook.

×××

Ébresztőm fülsüketitően kezdett zengeni egy amúgy csodálatosan szép dallamot, én pedig abban a pillanatban húztam is el a telefonom kijelzőjén a piros ikont, hogy dugoljon már el.
Szokásosan ma is vagy ötször ébredtem fel este, majd próbálkoztam visszaaludni, így már megszokás szerűen mentem a fürdőbe, hogy embert faragjak magamból.

Leöblítettem az arcomat, majd kerestem magamban ismét valamit, de csak a város Valakije integetett vissza.
Szívás.

Közel fél óra alatt emberien néztem ki, majd egy műzliszeletet bedobva a táskámba, siettem kabátot venni. Szerettem volna korábban beérni másoknál, hogy kicsit időzhessek a suli tetőn, egyedül.
A rosszullét kerülgetett, amint megláttam, hogy már most is rengetegen vannak az utcán és ide-oda rohannak papírokkal, kávékkal és hatalmas táskákkal, mint a fáradhatatlan kis robotok.

Besorakoztam közéjük, majd grimasszal az arcomon követtem őket. A buszra felszállva végre jutott nekem is az éltető levegőből bőven, és nem csupán egy kimért mennyiség. Nyugodtan ültem le egy kettes ülésre, majd szépen magam mellé helyeztem a táskámat, hogy kényelmesen üljek. Ha a busz tele lenne, de én már egy helyen ülnék, biztos, hogy nem ülne le senki mellém.

Lelökne és elfoglalná mindkét helyet, amit persze hagynék, mert reggelente nincs kedvem semmiféle balhéhoz, illetve nem szeretem már ilyenkor elcseszni az egész napot, ráér az később is, vagy benyomorogna a húsz ember közé, hogy ne kelljen mellém ülnie.

-Hát nem hiszem el.- morogtam magam elé, amint átléptem a vaskapun, és láttam, hogy Jongin már az egyik padon tanyázik.

Colos barátja, aki szintén megváltásomra az osztálytársam Chanyeol már ott gubbaszt mellette, egy nyalókával a szájában.

Vigyorra húzódnak ajkaik, amint megpillantanak engem. Szerintem ezek miattam járnak be a lehető legkorábban, hogy még véletlen se tudjak úgy bejutni az iskolába, hogy szóba ne elegyednénk.

-Jó reggelt.- emelem rájuk tekintetem, majd frusztráltan a tető felé pillantok.

Sosem voltam velük tisztelettudó, hiába idősebbek nálam. Nem érdekeltek, és tiszteletet meg nem érdemeltek.

-Na, tud ez beszélni is.- vigyorgott Chanyeol, majd megpaskolta arcomat hatalmas tenyerével.

Magam se értem miért, de valahogy kikívánkozott belőlem az a bizonyos jó reggelt.
Általában csak hagyom, hogy piszkáljanak, majd várom, hogy a választalan beszólásaikat egy idő után megunják és engedjenek. Vagy ritkábban esetleg visszaszólok, amitől persze megijednek, mert szerintük én egy pszichopata vagyok, és megölöm őket ténylegesen, nem csak 'fenyegetőzöm' vele, de ilyet, hogy csak úgy rájuk köszönök még sosem tettem.

-Miért van ilyen jó napod? Szeretnéd ha elcseszném?- nézett rám jongin kihívóan, én pedig nem törődöm stílusban megrántottam a vállamat.

Taszított egy nagyot mellkasomon, és a hirtelen jött ütéstől kissé elveszítettem egyensúly érzékemet, és lépegettem párat hátrafelé, hogy ne üljek seggre.

Egy ideig álltunk némán egymással szemben, várták, hogy mondjak valamit, én pedig vártam, hogy megunják a várakozást.

-Megyek.- mondtam ki hangosan terveimet, majd kikerülve őket elindultam a tető irányába. Chanyeol kitett lábában megbotlottam, amin jót nevettek, de különösebben nem tulajdonítottam ennek jelentőséget, ha neki ettől most jobb az élete, örülök, hogy segíthettem.

Rutinosan szeltem a lépcsőfokokat, fel sem nézve, hiszen már pontosan tudtam hány percembe telik felérni, akár futva, akár lassan, akár kellemes tempóban.

Kitártam a tető ajtaját, ami nehézkes, nyikorgó hanggal, de engedett kívánságomnak.
A tető széléhez sétáltam és leültem, néztem a befelé özönlő tömeget.

Érdekesnek találtam, hogy mások szemét sosem vonzza az épület teteje. Sosem láttak még meg idefent ülni, ami mondjuk nem kissé esett jól a privátszférámnak, a tető csak az enyém, a kikapcsolódáshoz szükség hely, egy tökéletes környezet ahhoz, hogy átgondoljam az életemet, minden reggel, igaz, nem változik semmit, most mégis a gondolataim között cikázott Jimin is..

Hamarosan be is futott egy hat fős társaságban és nevetett, ugyanúgy, ahogy azt a fürdőszobában tette.
Néztem társaságukat, ahogy tökéletes összhangban állnak egymással, majd csapatokra bomolva tünnek el a tömegben. Jimin egy nála magasabb sráccal sétált tovább, majd állt meg Jongin társasági körénél egy percre, talán köszönni, majd be is jöttek az épületbe, így már nem tudtam őt figyelni.

Az órámra pillantottam és hangosan sóhajtottam. Ideje bemenni, még egy kört tettem a tető szélén, miközben a lenti embereket figyeltem, majd besétáltam, és behúztam magam után a nehéz, nyikorgó vas ajtót.

Visszanéztem a tetőre, mintha utoljára láthatnám azt, majd elvegyültem a többi diák között.

_______
Annyeong!
Meghoztam az új részt!
Remélem tetszik nektek.
Kérlek szeressétek.
Kommentben várom a véleményeiteket!! Hwaiting srácok❤