Elindultunk hazafelé.
Az ember azthinné, este lényegesen kevesebben vannak itt a városban, de nem, ez közel sem így van. Rengeteg túrista néz körbe este is, a munkában végzett emberek csoportokban ülnek össze egy-egy bárban akár étteremben, de valamivel átjárhatóbban tudok közlekedni.

Nyilván, hiszen Valaki fekete kapucniban sétál, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. Mindenki tartja azt a bizonyos távolságot. Úgy viselkednek velem, mintha egy vadállat lennék, aki most szabadult egy ketrecből és idők kérdése csak, hogy neki ne támadjon valakinek.
Holott nem, nem voltam szomorú, nem voltam dühös, nem éreztem semmit, és ez nagyon megnyugtatott. A tenyeremet előhalásztam zsebemből és megnéztem a sebhelyeket, amiket a tányér hagyott maga után. A vér rászáradt így kissé barnásra festve tenyeremet, és egy-két szilánk darab csúnyán mélyült el tenyeremben.

Fájni nem fájt, nem azért, mert nem érzek fájdalmat, szimplán az elmúlt percekben annyira mással törődtem, hogy el is felejtettem, hogy valamimnek fájnia kéne.

-Ezzel el kell menni a kórházba.- húzta maga elé kezemet Jimin.

Kirántottam gyenge szorításából karomat és haragosan dugtam vissza zsebembe. Ne idegesítsen engem a kórházzal, eddig örültem, hogy nem vagyok egyedül, de már értem miért nem kedvelem az embereket.

-Utálok kórházba járni.- osztottam meg vele egy kisebb titkomat, amin már meg sem lepődöm, a mai nap annyit beszéltem, mint még talán soha, és mindezt egy olyan embernek, akiről semmit sem tudok.

Nem tudom miért mondom ezt el neki, nem bízom meg benne, szimplán tudom, hogy ezzel nem tud ártani. Vagy esetleg tényleg ennyire kétségbeesetten vágyom társaságra. Igen, ez a megoldás. Amikor Go Eunnal házit írtunk, akkor is hangosan megjegyeztem magamnak a dolgokat, nem hallotta ugyan, de én neki mondtam, viszont ő elhagyott, így maradt ez a srác, akit napközben hihetetlen nagy távból kerülök, mert idegesítő, de estére kicserélték, vagy ennyire másak az emberek? Nem is olyan egyformák, mint ahogy én azt gondoltam?

-Miért?- nézett rám kíváncsian, miközben a közös utcánk elejére értünk.

-Mert büdös van ott.- kerestem egy elfogadható kifogást, holott nem ez a bajom a kórházzal.

Nem szeretek a kórházban lenni, egyrészt tényleg büdös fertőtlenítő szag van, másrészt túl fehér, túlságosan a makulátlanságot mutatja, olyan, mintha nem is evilági lenne, mindenki fehérben rohangál a fehér falak között és az emberek szenvedését látom csak.

Aki a kórházban van szenved. És én, aki mindig másokat elemezget, csak azt látom, hogy csalódottak, hogy szenvednek. És úgy körbe nézni egy helyen, hogy te nem érzel hasonlókat, konkrétan semmit nem érzel csak ott vagy, borzasztó.

-Akkor is le kell kezelni!- förmedt rám, és meglepetésemre az előző gyenge szorításához képest, hatalmas erővel rántotta ki kezemet a meleg kabátzsebből.

Fájdalmas grimaszba torzult arcom attól, hogy így megrántotta kezemet, így tenyeremből friss vér is csordult ki, lassan színskála lesz a kezemből.

-Lefertőtlenítem.- motyogtam, majd húztam volna vissza kezemet, de erősen maga előtt tartotta és úgy szemlélte.

Nem szerettem, ha emberek érnek hozzám és jelen esetben ő sem tartozik a kivételek közé, így kezdtem kissé felkapni a vizet.

-Majd én megoldom.- ezzel az egy mondattal mindent elűzött a fejemből és halhoz hasonlóan tátott szájjal meredtem rá.

Azt se tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Ő egy táncos, könyörgöm, nem orvos, vagy akkor eléggé eltévesztette az iskolát beiratkozásnál. Amolyan kifejezéstelen fejjel meredtem előre és követtem őt egészen a házukig.

Határozottan nem akartam bemenni.
Nem akartam. Sosem voltam másoknál, nem is véletlen. Ez amolyan arany szabálya az életemnek, mert tudom, hogyha én bemegyek máshoz, akkor utána ismét be akarok majd menni, és csaknem megbolondulok, ha nem tehetem ezt meg. Igen, egy beteg ember mindennapjait nagyon nem jó megváltoztatni.

Az autó út kellős közepén megálltam és elkezdtem én rántani őt magam után, ha már ragaszkodik ahhoz, hogy megcsinálja, akkor legalább nálam tegye mindezt.

-Azthittem nem szeretsz otthon lenni.- mondta, amint a bejárati ajtó előtt álltunk és a kulcscsomómat kerestem.

-Szeretek itthon lenni.- mondtam őszintén, a szemébe nézve.

Imádom az otthonomat. Itt nőttem fel, mindent a szobám négy fala rejtett el a világ elől. A rossz pillanataimat, a zokogásaimat, azt ahogyan a szomszédokat néztem, azt ahogy a táncolástól fáradtan dőltem be az ágyamba..mindent tudott az a fekete falú szoba. Mindent tudott, és mégis üresen várt haza. Mégis szüksége volt rám, hiszen egy szoba a lakosa nélkül semmi.

-Akkor a családod..- motyogta.

-Őket is szeretem.- mondtam vállam felett hátranézve, majd bedugtam a kulcsot a zárba.

Valószínű értetlenül követhetett, de igen, tényleg szeretem őket, hiszen annak ellenére, hogy utálnak, és utálják amit csinálok, nem tudnának elhagyni, ezért szeretem őket.
Mert míg az utcán hömpölygő emberek megvetnek, és utálnak, bármikor képesek lennének itthagyni. Jongin is, piszkál amíg vagyok, ha el kéne mennie, itt hagyna és többé nem térne vissza, ezért irántuk semmit nem érzek.
Míg a családom akkor is visszatérne piszkálni, ha el kell költözniük.

-Merre jártál?- nézett felém apám, aki éppen a koszos tányérokat takarította el az asztalról.

Már az előszobában nyugodst szívvel konstatáltam, hogy a nagyszüleim elhúztak és apa nője sem rontja már itthon a levegőt.

-Csak sétáltunk.- válaszoltam gyorsan, mielőtt még a nagyokos törpe el nem szólja magát.

Ha benyögné, hogy a bazi magas Hotel tetején sétálgattam és a peremről lelógattam a lábamat, hívni kéne a mentőket, mert egy részt apám elájulna, másrészt én meg agyonverném Jimint.

-Örülök, hogy látlak Jimin, remélem nem ijesztett el ez a veszekedés.- simított tarkójára apa, majd a mosogatóba helyezte az újabb tányérokat.

Látszik, hogy nagyon zavarban van, és rettentően sajnálja ami történt. Sajnálja, hogy ezt tették velem, de azt még jobban, hogy a srác, aki az életben először átjött az én házamba, ezt végig hallgatta.
Hiszen, már említettem, hogy sosem volt nálam még senki, sosem hoztam haza senkit, és most puff, itt termek a semmiből a szomszéd sráccal, hogy ő lefertőtlenítse a tenyeremet.
Sokszor kérte már tőlem apa, amikor fiatalabb voltam, hogy barátkozzak, de hát ez nekem sosem ment, és vagy úgy négy éve felhagyott ezzel a kívánságával.

Mindig szerettem meglepni karácsonykor, szaladtam hozzá, vagy hetekkel a nagy nap előtt, de ő éveken keresztül folyamatosan csak barátokat kívánt, nekem.
Persze én ezt nem tudtam teljesíteni, hiszen az emberek csak úgy nem szerettek én pedig csak úgy nem beszéltem hozzájuk, de tíz éves fejjel nem tudtam, hogy apának olyan rosszul esik az, hogy nekem nincsenek barátaim.

Mostanra már felfogtam, de tenni ellene nem tudok, csak mutatom, hogy jól vagyok, tökéletesen, hiszen ez így is van, nem volt szükségem arra, hogy hús-vér barátok vegyenek körül, ahhoz, hogy jól szórakozzak, az is elég volt, ha figyelhettem Go Eunt.

Reménykedem, hogy azt a függönyt többé nem húzza el, látnom kell őt..

-A fertőtlenítő..?- zökkentett ki gondolataimból Jimin, és meglepődve vettem észre, hogy már az emeleti mosdóban, a kád szélén ücsörgünk.

-Ja, tessék.- nyújtottam felé az elsősegély ládát, ami tele volt mindenféle olyasmivel, amit utálok, és még sosem használtam.

Fásli az nem volt benne. Az a szobám szekrényében sorakozott fel, ugyanis egyszer-kétszer be kellett már kötnöm a kezem vagy a lábam, mert nagyokat estem tánc közben.

-Te nem vagy normális!- szisszentem fel, amint megéreztem a fájdalmat tenyeremben, és láttam, hogy Jimin csipesszel halássza ki a tányér darabokat.

-Én mondtam, hogy menjünk kórházba!- háborodott fel és elkezdett hadonászni a fém eszközzel.

-Csináld csak.- morogtam  majd vissza helyeztem elé a tenyeremet, és csendben tűrtem, ahogy kínoz.

Hirtelen lekapcsolódott a lámpa, először azthittem apa szórakozik, aztán leesett, hogy már se ő se én nem vagyunk tizenévesek, így csak egy röpke áramszünetről lehet szó, vagy valami lecsapta a biztosítékot.

-Király.- lekesedtem fel, ugyanis sosem zavart a sötétség, sőt kifejezetten szerettem, ha az otthonomban sötét van.

Mindig az jutott eszembe ilyenkor, hogy most bármit tehetek. Bemutathatok bárkinek, senki sem látja, mégis tudják, hogy valamit csinálok, de azt nem, hogy mit.
Imádtam, mert így szabad lehettem.

-Én nem igazán kedvelem a sötétet.- hallottam meg magam mögül Jimin hangját, ugyanis én már kisétáltam a fürdőböl, megfordultam, mire a szemembe világított a vakuval.

-Baszdmeg!- takartam el szemeimet, ő pedig kellemes hangon felnevetett.

A sötét ház megtelt élettel.

Furcsa. Furcsa, hogy ebben a házban megtelik valami élettel. Én sosem élek igazán, csak a táncteremben és néha-néha a szobámban, de egyébként ennyi. Sosem zeng nevetéstől a ház, sosem szűrhető ki az abszolút boldogság apából, a nőjéből és belőlem. Csak itt létezünk.

De most, a nevetés az eddigi megszokott környezetet valahogy mássá tette, más érzésem volt, ahogy a fürdőre néztem.

Mosolyognom kellett, a nevetésén, ami nem szűnt meg.

Megnevettettem valakit? Én?

Együtt nevetünk..de boldog most sem vagyok, csak gondtalan.

_____________
Annyeong!
Meghoztam az új részt, remélem tetszik nektek.
Igyekszem a folytatással skacok!❤
Szeretlek benneteket.
Kommentben várom a véleményeiteket!❤
Hwaiting!💕