Vagy öt percig nézegettem Go Eun házát, de nem láttam a lányt a szobájában.
Idegesen doboltam matekfüzetemen a tollammal, ha én most Jimin miatt nem tudok házit írni a lánnyal, megőrülök.

Leült az íróasztalához és írni kezdett a matekfüzetébe.
Boldog vagyok.
Én is örömmel álltam neki a matek házimnak. Fogalmam sincs arról, hogy ő melyik feladatnál tart, de tudom, hogy matekozik, ugyanis amikor a hobbimmá vált a nézegetése, kissé beteges voltam.
Távcsővel a kezemben gubbasztottam és néztem ahogy formálja a számokat, majd a betűket. Talán egy hónapon keresztül mindennap ezt tettem, így mára már nagyon jól tudom, hogy mindig ugyanabban a sorrendben teszi a dolgait. Rendkívül szabályos lány, és ez tetszik.

Kint már sötét volt, így felkapcsolta lámpáját, amitől csak mégjobban beláttam a szobáját.
Felállt a székéből, és reménykedni kezdtem, hogy táncolni kezd.
Szeretem nézni, ahogy kifinomultan táncol. Szeretem nézni, mert látom, hogy nem csak én törődök a tánccal.

Elhúzta a függönyt.

Idegesen pattantam fel székemből és ütöttem bele a falba.
Mégis, hogy képzeli azt, hogy elhúzza a függönyt?!
Hosszú hónapokon át hagyta, hogy nézzem, ha tudata nélkül is, de hagyta, és most, egyik pillanatról a másikra elveszo egyetlen hobbimat.
Felforgatja egy mentális sérült életét, ez a nő hülye.

Idegesen manővereztem át a tánc'terembe', majd a hangszórót maxra tekerve elkezdtem táncolni.
Dühös voltam, brutálisan dühös, és ez minden a táncban mrg is nyílvánult.
Hatalmas erővel csattantam a földön egy-egy mozdulat közben, hangos akartam lenni, tombolni akartam, mégsem kiáltottam segítségért senkinek, nem is jött a segítség.

Apa már megszokta, hogy táncolok, sokszor estem már el és puffantam a földre emiatt, így már be sem jön. Pedig most szándékosan vágom magam a talajnak. Vétettem volna?
Meglátott? Már az egész iskola attól zeng, hogy kukkoló vagyok?
Holott, én csak házit akartam írni! Én csak vele akartam együtt csinálni a dolgokat, hogy ne legyen egyedül.
Köszönettel tartozna nekem.

Fáradtan terültem el a terem közepén és bámultam a fehér plafont.
Mit csináljak most? Az egyetlen barátom is cserben hagyott!

Nagy nehezen talpra álltam és lementem a konyhába, hogy ennivalóért kutassak.
Nem akartam apához szólni, mert most eléggé kiakadhatnékom van minden kis apróság miatt.
De legnagyobb szerencsémre az egész pereputtyom ott találtam az ebédlő asztalnál.
Mama, papa, apa és a nője.

-Sziasztok!- öltöttem magamra egy mosolyt, és masíroztam be a konyhába, nem akartam leülni közéjük, de az az egyetlen üres teríték, hatalmas célzásnak bizonyult, így az izzadtságot pólómba dörgölve lehuppantam a székbe.

-Leméltóztattál jönni fiatalember? Itt vannak a nagyszüleid, és te az emeletről nem találsz le időben!- magyarázott megrovóan apa barátnője.

-Hagyd csak kedveském, biztos ugrabugrált abban a szobában, aminek sokkal nagyobb hasznát is vehetnénk.- kontrázott nagyi.

Általában ezt tűröm szépen csendben, mintha éppen semmi sem történne. Egyik fülemen beengedem, másikon pedig ki, de most, hogy magamra maradtam, és az egyetlen mentsváramat előttem alázzák, megőrített belülről.
Úgyéreztem felrobbanok, ha nem szólok vissza, de tiszteletlen nem akartam lenni, viszont tudom, ha bármit mondok is, itt kő kövön nem marad.
Az az álcázott, jól megtervezett családi béke, eltűnik szépen, köddé válik. Ez a hülye illúzió, hogy mi jó család vagyunk eltűnik és hátra marad a nyers igazság, hogy mi csak pár ember vagyunk. Pár ember, akiket a vér kötelez. Apát szeretik a szülei, ő is szereti a szüleit, a baratnőjét is kedveli mindenki, és vagyok én, akit egyedül apa szeret, a többiek megtűrnek az illúzió érdekében.

Földhöz vágtam a tányérom.
Mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám, és egy-egy ijedt sikoly is hallatszott.

-Hupsz.- ugrottam le a székről, majd a törött darabkákat lassan elkezdtem felszedegetni.

-Ledobtad a tányérodat szándékosan, amiért apád megdolgozik!- kiáltott rám papám, aki eddig meglepetésemre még nem vágta hozzám, hogy bohóc módjára ritmikátlanul vonaglok a zenére.

-Majd dolgozom én is a tányér áráért.- forgattam meg szemeimet.

-Fejezd be ezt a viselkedést!- kiáltott rám apa.

Felháborodva álltam fel a tányértól. Össze szorítottam markomban a kis szilánkjait, és hagytam, hogy húsomba szúrjanak, hagytam, hogy érezzek valamit, valami mást az idegességen kívül.

-Mit fejezzek be? Ha?!- üvöltöttem rájuk.

Mindenkinek a kezében megfagyott a villa és rámemelte tekintetét.
Végre figyelnek rám.

-Állandóan azt hallgatom, hogy nem kéne élnem, lebasztok azért, ha nem jövök enni, aztán folyamatosan azt hallgatom, hogy mekkora szar vagyok. Elegem van belőletek! Leülünk egy asztalhoz és család leszünk?! Könyörgöm, kit akarunk becsapni.?- néztem rájuk ingerülten.

Mindenki néma csendben ült, majd egy kéz csattant az arcomon. Nem apa volt, hiszen ő ugyanúgy kereste a tettest a szemével.
Mama.

Az ajtó felé indultam, gondoltam kicsit jó lenne a tetőn sétálgatni.
Miért hagytam magam?
Olyan naív vagyok, tudhatnám, hogy ez a céljuk, a cél az, hogy elüldözzenek, hogy utáljam magam, de annyira sem törődnek velem, hogy azzal tisztában legyenek, hogy ez már meg van, gyűlölöm magam, mindenki gyűlöl.

Feltéptem az ajtót, ahol Jimin keze állt a levegőben valószínű kopogásra készen.

-Szia, itt hagytam a sapkámat.- vakarta meg tarkóját idegesen.

Beengedtem.
Hadd lássa, hogy ez a hely, maga a pokol.

Belépett, de mielőtt hangosan köszönt volna, csendre intettem, mindenki csendben volt.

-Elmentél már?- köpte a szavakat nagypapám.

-Nem.- nevettem fel kellemes hangon.

-Ki kéne iratni abból az iskolából!- üvöltött nagymamám.- Annyi pénzt ölsz bele, az életet sem érdemli meg.

Jimin elborzadva nézett a konyha felé, majd rám emelte tekintetét, őszintén sajnált. Én egy félmosollyal nyugtáztam, hogy minden rendben velem, nem igazán hatnak meg, nem a táncról van szó, így nem érdekelnek.

-Azthiszi a tánccal mehet valamire!- hangosodott fel apa baratnője,

-Zenére ugrálni nem művészet.- csatlakozott gúnyos hangnemben papám.

Jimin dühösen indult el mellettem a konyhába, én pedig csak egy vigyorral az arcomon indultam utána. Szóval számára is ennyire fontos a tánc, ez megnyugtató.
Kivételesen őszintén nevettem, na nem azért, mert boldog voltam, szimplán tudtam, mennyire irritálja őket a nevetésem, mert azthiszik ilyenkor boldog vagyok.
De nem, nem vagyok.
Gyilkosként tekintettek rám, így nőttem fel, elcseszett gyerek lettem, így a boldogság számomra egy olyan valami, amire nem is vágyom igazán, nincs szükségem arra, hogy boldog legyek, aztán azt elvegyék tőlem.

-Maguk emberek egyetalán?- kérdezte nyugodt hangon a férfi.- Én ásom el magamat szégyenemben, maguk helyett.

Tátva maradt a szájuk, igen, már más is tisztában van azzal, hogy nálunk a család az egy nem létező fogalom.

-Félre érted..- motyogta Joshua, a nagyapám.

-A tánc hülyeség? Miért? Azért, mert olyan ember teszi ezt, aki nem érdemes az életre?- keserűen felnevetett.- Igen, maguk elől menekül a táncba, örüljenek, hogy nem a halálba.

Mindenki mereven nézte a férfit, én pedig magamban elismerően nyugtáztam, hogy igen, rendkívül sokat tud a táncról, és hihetetlen hamar értette meg, hogy én miért is vagyok a fanatikusa a táncnak.
Jól össze tudta rakni a képet. A táncterem az emeleten, a tisztasága, a hófehérsége, a lényeg a házban, a szívem ott van.. eltemetve.

-Menjünk.- mondtam Jiminnek, amin én is meglepődtem, egyszerűen nem akartam ott lenni, és ez a férfi tökéletes most arra, hogy velem legyen.

Nem beszél sokat, nem játszik idiótát, szimplán megért, mintha az iskolában az a mosolygós, istennek tűnő férfit, aki állandoán bolondozik, kicserélték volna, egy védőangyallá. Aki azért van, hogy én arról a bizonyos tetőről, ahova menni készülök, ne ugorjak le.

Egy tíz perces sétát ejtettünk meg a hömpölygő tömegben, majd elértünk a Hotelhez. Nem sűrün járok ide, nem sokszor fordult elő az, hogy ennyire kétségbeesve vágyok társaságra, hogy ennyire nincs szükségem az életre.

Fel kell mennem a tetőre, hiszen tudom, ha a peremén sétálok, hihetetlenül felmegy az adrenalin szintem, és élni akarok, minden tagom az életért fog küzdeni, hiába nincs most mentális akaratom hozzá, fent ez teljesen más lesz.

Jimin nem tudta hová megyek, nem tudta miért jöttem ide, de követett, amit furcsáltam. Leléphetett volna amint kiléptem a házból, mégsem tette, pedig egy szót sem szóltam hozzá, inkább kerestem magamban valami kis szikrát, ami miatt érdemes élnem, de újra és újra a táncnál lyukadtam ki. Csak emiatt jó léteznem.
Utálom az embereket, de most mégis jól esett Jimin néma társasága.

Magas, több emelet magas hotel. Vagy ötven emelet biztos van, ha nem több.

Jól menő hotel, hiába állnak itt biztonságiak, amíg nem viselkedsz gyanúsan semmi nincsen. Én meg voltam már itt párszor, és még senkit nem nyírtam ki, szimplán a tetőn üldögéltem.
Ennek az épületnek a tetejének a szélén, még sosem sétáltam, itt az ideje.

Beszálltun a liftbe, és elégedten nyomtam meg a legfelső emelet gombját, amit egy 'H' betű tarkított.
Helikopter leszálló, azaz Tető.

-Miért megyünk fel?- kérdezte a sapkájár már ismét magánál tudó férfi.

-Csak úgy.- rántottam meg a vállam.

Durván négy perc alatt értünk fel, és amint kiléptem a meleg liftből jól esően csapott meg a hideg szél és a levegő illata.
Egyenesen a tető szélére sétáltam és ott a peremén kezdtem el járkálni.

-Te ugye nem ugrasz le?- nézett rám kétségbeesetten Jimin.

-Akár azt is tehetném.- lógattam a semmibe fél lábam, majd visszatettem a peremre.

-Nem, nem, nem, nem!- kiabált.

Még sosem hallottam őt kiabálni.

-Nem teheted ezt!- kétségbeesett, ugyanolyan, mint bármilyen más normál ember, aggódik, magáért, nem értem.

Akárki is áll a tető szélén, akárki akar öngyilkos lenni, te nem azt a személyt sajnálod, hanem magadat, ha normális ember vagy. Hogy miért? Mert magadat félted. Hogy mitől? Attól, hogy milyen lesz nap, mint nap arra ébredni, hogy előtted halt meg valaki, hogy mindig lesznek olyanok, akik gyilkosnak hisznek, hiszen csak te és ő voltál ott, magadat fogod sajnálni a hiánya miatt, nem őt.

-Önző vagy.- jelentettem ki, érzelemmentes hangon.- Ember vagy.

Leléptem a peremről, majd oda sétáltam hozzá.

-Mehetsz, látom fázol.- álltam meg előtte.

-Dehogy megyek. Hiszen, te beszélgetsz velem.- vigyorgott, ami eszembejutatta, hogy igen, én tényleg valakihez beszélek, és csak úgy dőlnek belőlem a szavak.- Jó kis hely, de azért ne ugorj le.

-Még mindig önző vagy.- mondtam vontatottan.

-Még mindig ember vagy.- szorított a vállamra Jimin.

Miért nem szaladt el? Miért nem menekül tőlem? A vesztébe rohan.

__________
Annyeong!
Meg is hoztam a részt, remélem már vártátok!❤
Kommentben várom a véleményeiteket!
Remélem tetszik.
Puszi.
Hwaiting srácok!!❤