Hajnali ötkor dobott ki az ágy és gyakorlatilag azóta itt ücsörgök Jiminék tornácán. Ha ez az egyetlen módja annak, hogy megbékítsem a férfit, aki valószínűleg soha nem akar már látni, akkor minden nap itt fogok üldögélni.
Egy óra telt el azóta, de mégcsak a végtagjaimat sem mozdítom, nehogy rávegyem magamat arra, hogy mégiscsak hagyjam a csudába ezt a bocsánat kérősdit, mert felesleges az egész.

Noha ezt gondolom, még halványan pislákol bennem a remény és újra felidézem dr. Nam szavait illetve Taehyungét, mert szerintük megbocsájthat, így nem olyan veszett az ügy.

Hiába várom, hogy kinyissa az ajtót, mégsem szeretnék szembetalálkozni vele. Gondolatban ezer forgatókönyv szerint lejátszottam a szituációt, hogy mit mondok neki és hogyan, hogy mivel kezdem és milyen észérvet próbálok felhozni az idétlen viselkedésemre, de a végén mindig ugyanitt lyukadok ki; fele-fele dolog. Vagy tényleg elnézi azt, amit nem lehet, vagy egyszerűen semmibe vesz ő is, mint mindenki más, és letehetek arról, hogy valaha is változna valami.

Az ajtó halk csapódását hallom meg hátam mögött, így szinte felugrom ülő helyzetemből és csak bámulok az előttem álló férfire. A szavak a torkomra fagynak, s gombócba nőve feszítenek; egy árva hang sem hagyja el a számat, mintha csak éppen folytogatna valami.

-Szia.- mosolyog rám.

Szinte hallom, ahogy darabokra törik mindenem a mosolyt látva, a kedves szemek, melyek még most is melegséggel tekintenek rám, annak ellenére, hogy mit tettem vele tegnap késő délután, a görbúletre húzódó ajkak egyre jobban a földbe tipronak csak; tényleg olyan jólelkű ő, mint amilyennek már az elején gondoltam.

-Figyelj Jimin.- megragadom karját és óvatosan magam felé húzom, hogy leüljünk a tornácra.- Annyira sajnálom.

Érdeklődve pillant csupán rám, ezért nagy levegőtömeget juttatok tüdőmbe, majd lassan eresztem ki onnét.

-Sajnálom, hogy megütöttelek. Nincs mentségem, gyakorlatilag semmi, én csak megláttam a képet és megütöttelek, ráadásul többször, annyira nem akartam!- tenyereimbe temetem arcomat és halk sóhajt hallatok.- Tényleg sajnálom.

Miután elmondom a kis monológom felállok és az égre nézek, majd határozott léptekkel ugyan, de csigalassúsággal indulok el mellőle. Már tudja, hogy nem szándékos volt, már tudja, hogy nem akartam, talán annyira nem haragszik már rám, talán egyszer már nem fog neki ennyire fájni ez a friss seb, amit én okoztam és talán egyszer nekem sem fog már így fájni a szívem.
Hirtelen utánam kap kezével és ujjai gyengéd kalitkájába zárja csuklómat. Szemeim megtelnek könnyekkel a hirtelen érintéstől, a puha bőrének tapintása újabb sebet tép fel bennem, a mellkasomban a szúró érzés pedig egyre csak nő.

-Miért mész el?- kérdezi, majd megpaskolja maga mellett a helyet, jelezve, hogy üljek vissza oda.

-Miért maradnék?- nevetek fel keserűen.- Bántottalak, nem érdemellek meg, akármennyire fáj is ez.

-Buta vagy.- nevet fel gyönyörűen, és megsímogatja a fejem tetejét.

Nevetésének hangja zene füleimnek, kellemes cirógatása mellé pedig csak hab a tortán. Ugyanakkor értetlenül pillantok felé, amint kiélvezem a gesztusok sokaságát, mert zavaros az egész, miért viselkedik így, ha én bántottam, kiabáltam vele és elzavartam, kizavartam az ajtón, azért, hogy ne bántsam mégtovább. Ez nem normális, ez egyetalán nem normális egy embertől, viszont egy pszichopatától igen; talán ezért ilyen elnéző? Mert beteg vagyok? Mert ő is annak lát?

-Figyelj rám, nem azért viselkedem így, mert beteg vagy.- ráemelem tekintetem, és magamban elcsodálkozom, hogy a fel nem tett kérdésre miért is kapok választ.

-Akkor mégis miért nem kezelsz te is úgy, mint mindenki más?- nézek mélyen a szemeibe.- Nem érdemlek mást ezek után.

-Ha szivárványt akarsz látni, túl kell élned a vihart.- pillant kezére, amellyel enyémet fogja, majd egy könnyed mozdulattal összekulcsolja inkább ujjainkat.

-Nem értem.- rázom meg a fejemet, hogy kifejezzem mégjobban az értetlenségemet.

-Te vagy a vihar, és te leszel a szivárvány.- bök szabad kezével a mellkasomra, majd elmosolyodik.

Abban a pillanatban értelmet nyer előző mondata és gombóc kezd növekedni torkomban, miközben a fájó szorítás a mellkasomnál lazul. Ő tényleg egy angyal, akit hozzám küldtek, akit a reményemnek és a boldogságomnak adtak. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen különleges ember, mint ő, aki kész elviselni pszichopataként, hogy egyszer ismerhessen úgy, ahogy még senki; normális emberként.

-Szerinted normális leszek én valaha?- összekulcsolt ujjainkra pillantok és halványan elmosolyodom.

-Ha eléggé akarod, az leszel.- mosolyog rám, majd nem engedve kezemet feláll a tornác kemény fapadlójáról.

-Akarom.- húzom én is íves görbületre ajkaimat, majd felállok mellé én is.

-Együnk egy fagyit suli előtt, mit szólsz?- néz rám csillogó szemeivel.

-Szeretném.- válaszolok bólogatva.

Kéz a kézben indulunk el a kis fagyizó felé, ami nincsen messze, bő tizenötperc kellemesen sétálva. Legvadabb elképzeléseimben sem gondoltam volna, hogy tényleg megbocsájtja nekem ezt az egészet, undorítóan viselkedtem és egyetalán nem érdemelt meg egyetlen pofont, vagy hangos szót sem Jimin. Honnan tudhatta volna, hogy az a kép engem érzékenyen érint? És én miért nem gondolkodtam akkor? Nem kellett volna összetörnöm egy angyalt akkor, ha kicsit is megemberelem magamat.

Amint megállunk a fagyis bódé előtt magam elé engedem Jimint, hogy válasszon magának, ugyanis ezt most én szeretném állni, ha ò már ennyi mindent elvisel értem, minimum egy fagyi árával tartozom neki, ha nem a fél életemmel.

-Egy vanília-epret szeretnék.- bök rá a kiválasztottakra és elveszi a finom gombócokat az idős hölgytől, aki felé nyújtja.

-Egy csoki-karamell lesz még.- mondom és próbálom a lehető legjobban lehajtani a fejemet, hogy ne kapjak megjegyzéseket kilétem felől illetve, hogy ne kezdjen el hátrálni, amint megpillantja az arcomat.

-Ne húzd a fejedbe a kapucnit.- könnyed mozdulattal rántja le fejemről fekete pulcsim kapucniját és meghökkenés helyett kedvesen mosolyog csupán.- Mindjárt jobban nézel ki.

Elmosolyodom a váratlan bókon és furcsa bizsergés kerít hatalmába. Noha közel sem olyan, mint Jimin minden egyes kimondott szava, de mégis bizserget belülről. Rámmosolygott, és még csak meg sem ijedt; talán még nem ismer, avagy tényleg gyógyulóképes lennék én is?

-Szeretem a fagyit.- mondom, amint a megkóstolom a finomságot a fizetést követően.

Egy, a fagyizóhoz tartozó asztalhoz ülünk le és állunk neki elfogyaztani az édességeket. Jimim felém nyújtja a sajátját és teljesen felbuzdulva beleharapok az ő adagjába, hogy megkóstoljam milyen ízű is, hiszen én eddig csak karamell-csokit ettem avagy csoki-karamellt.

-Én a Szivárványt szeretem.- mondja halványan mosolyogva, majd pár pillanattal később már én is mosolygok.

-Én a Reményt szeretem.- összekulcsolom ujjainkat és hatalmas vigyorral az ajkamon nézek fel az kék égre.

●●●●●●●●●●●●●●
Annyeong!
Megérkeztem az új résszel, ami aaa, nagyon cuki lett szerintem.

Nos, a továbbiakban most Taehyungról fogunk egy-két dolgot megtudni, aztán majd zárul a könyv hamarosan. EZÉRT; javaslom, hogy olvassatok bele egy másik könyvembe, mert én miattatok csinálom ezt az egészet, és imádom a vicces/komoly kommentjeiteket, s ha ennek a könyvnek vége lenne, azért még szeretném olvasni őket.

Kommentben várom a gondolataitokat / véleményeiteket a rész kapcsán.
Tetszett nektek?😊

Végre hosszú hétvége! Ugye ti is vártátok már? Én holnap minimum tízog alszom, ha csak nem kelek fel heppből hatkor, mintha suliba mennék. (Ugyanis néha csak úgy felkelek hétvégén, mintha suli lenne)

Illetve, ezt nem tudom miért most írom *mert sok idő van addig*, DE nyáron engem meg fognak műteni; még ugyan nincsen pontos dátuma a dolognak, viszont szeretném, ha tudnátok róla, ugyanis abban az időszakban valószínűleg nem leszek képes minőségi munkát kiadni a kezeim közül, így akkor minden futó könyvemben egy kisebb szünet lesz, egészségügyi okokból, DE ugyanúgy folytatni fogom, ha már nem lesznek fájdalmaim:)❤

Hwaiting báránykáim❤ szeretlek benneteket!
A hatalmas megtekintés számot pedig nagyon köszönöm, írtó hálás vagyok érte nektek és borzasztó nagy megnyugvással tölt el, hogy tetszik nektek, amit csinálok.❤