Az idő múlását nézem a folytonosan ketyegő faliórán. Egy órája ment el Jimin és hagyott hátra egy hatalmas űrt. A képet szorongatom, már-már görcsösen, és az órát vizslatom, hogy mikor is fog visszafelé indulni.

El kell mennem a pszichiátriára.. kivételesen egy pillanatra sincs kedvem végigjárni azt a szokásos utat, amit szoktam lefelé menet, így egy pillanat alatt vetődök ki az ablakpárkány külső oldalára, majd nemes egyszerűséggel leugrom. Az ablak alatt húzódó bokorsor valamelyest felfogja az esést, de mivel nem egy nagy magasság ez, így inkább csak fájdalmat okoznak az ágak, amint belém állnak, mintsem, hogy segítenének.

Szinte rohanni kezdek az épület felé és remélni merem, hogy este nyolckor még van egy takarító, aki mondjuk megcsúszott a munkával, vagy egy doktor, aki nem szereti hazavinni a papírokat és még mindig intézkedik; csak legyen bent valaki, hogy az épület ajtaja nyitva legyen.
A szél indulatosan fúj velem szembe, mintha ő maga se akarná, hogy én most elérjem a célomat, mintha ő is vissza akarna sodorni a tenger közepére, holott már láttam a partot. Minden lelki és testi erőmet bevetve rohanok, hogy minél előbb érjek a célomhoz. Megpillantva a fehér épületet az eddiginél még gyorsabbra veszem a tempót, és csaknem beesek az ajtón.

A lift ilyenkor már nem használható, így feleslegesen nem is indulok arra, csak a lépcső felé veszem az irányt. Nem reménykedem abban, hogy itt lenne az orvosom, de majd itt lesz.
A tetőajtót kivágva mélyet szívok a tisztább levegőből, majd megszédülve esek térdre, tíz emelet magasban.

A veszélyérzetem csak nő, az izgatottságom is csak nő, ahogy elkezdek a tető széle felé mászni. Az életösztönöm és az élni akarási vágyaim, mintha nem lennének, mintha már nem akarna semmi visszatartani, mintha már az életnek is elege lenne belőlem.

Le kéne ugranom?

Nevetve foglalok helyet a tető peremén és a semmibe lóbálom a lábamat. A város életteltelibb, mint reggel, vagy délután. Minden sokkalta izgalmasabb a vaksötétben, rengetegen megszöknek egy buliba, sokan részegek, sokan rettegnek, sokan irányítják az eseményeket..az egész város érez, de itt vagyok én, a szúró fájdalommal a mellkasomban, aminek most véget kellene vetni. Csak el kéne rugaszkodnom, vagy egyszerűen meglökni a kezemmel magamat és a zuhanás közben megtudnám mit is jelent érezni, hogy mit is jelent élni..

Kezeimmel egyre görcsösebben markolom a tetőszélét, majd hangosan, szinte nekem fájón felnevetek, mégis mit gondoltam? Csak úgy le tudom vetni magamat a semmibe? Csak úgy véget tudok vetni a fájdalomnak? Csak úgy itt tudom hagyni azt, aki végre fényt hozott az életembe?

Ismét nagy erővel vágom ki a vasból készült ajtót, és öt szinttel lejebb rohanok, hogy dr. Nam számát be tudjam ütni a mobilomba.

Az ajtó elé érve szélsebesen írom be a számot, majd mentem el a névjegyet, és komótos léptekkel indulok vissza a tetőre; még öt percet élveznem kell a nyugtató hatását.
Felérve a biztonságos középen megállva fel-alá kezdek sétálgatni.

Az évek során most először látom be azt, hogy én sem vagyok különb semelyik pszichopatánál. Hiába próbáltam magamat visszafogni; elég volt egy kép, hogy a kártyavár összedöljön. Elég volt a kép az édesanyámról, és bántottam azt a személyt, aki fontos számomra.
Végleg el is üldöztem magam mellől a fényt. Ostobaság volt azt hinni, hogy változhat valami, hogy öt bélyeggel töltött év után változhat valami, hogy Valakiből valaki lehetek..

Előhalászom telefonomat, majd a három névjegy közül kiválasztom dr. Nam számát és tárcsázom.
Az egyenletes időközöket kihagyó hang jelzi, hogy a mobilja nincs kikapcsolva, azaz még felveheti.

-Itt dr. Nam. Miben segíthetek?- eleresztek egy mosolyt, vajon mindenkihez ez az első pár szava?

-Itt Jungkook.- mondom hasonlóképpen hozzá, majd eleresztek egy halk sóhajt.

-Jelenleg nem érek rá, egy fontos konferencián vagyok, kérlek beszéljük meg holnap, jó?- kérdését hallva azonnal felmegy bennem a pumpa.

Jelenleg élet-halál táncot jár az elmém, és az idő visszaforgatásáért imádkozom, nem lehet fontosabb egy kurva konferencia. Jiminről van szó, rólam van szó; rólunk van szó. Nélküle már a tánc sem olyan, mint volt, a sok változást, melyet hozott nem szabad elveszíteni, hiszen akkor egyértelműen nincs miért ezen a földön maradnom.

Nem hiszek abban, hogy lenne valami a halál után, mondjuk élet, de egészen Jimin megismeréséig nem hittem azt sem, hogy van élet a halál előtt. Nekem itt sötét volt, és csak reménykedtem, hogy a halál után, úgy, mint a mesékben végre világos lesz, de jött Jimin. A sötétet fényével beragyogta, és ha ugyan pszichopata is vagyok, de kezdtek kibontakozni az érzéseim, kezdtem hasonlítani egy emberre, már nem voltam annyira szörny, mint ezelőtt.
De nem változott a tény, hogy ki vagyok, hogy egy pszichopata, aki bánt másokat. És igen, bántottam őt, ezzel bántva saját magamat is.
Innen még van visszaút, vagy hagyjam a fenébe?

-Megölöm magam!- kiáltok fel elszántan, remélve, hogy talán ezzel sakkban tarthatom.

-Legyél szíves ne szórakozz.- mondja higgadtságot magára erőltetve, de hangja aggodalmat sugároz.

Őszinte mosoly kúszik arcomra, majd halkan felnevetek.

-Mégis miért szórakoznék ilyesmivel, itt várom a pszichiátrián, pontosabban a tetején állok.- tudja jól, hogy szeretem kiszellőztetni a fejemet magasban, de mindig is óvva intett attól, hogy ide új érzésekkel együtt jöjjek, hiszen ki tudja mit is érzek.

-Figyelj! Ne csinálj hülyeséget, elindultam már!- mondja kérlelőn én pedig hangosan felnevetek.

-Tíz perce van, Doki.- halkulok el, majd a tetőszélére sétálok, és lenézek a mélybe.- Vagy egy csinos piros kocsi tetejét díszítem majd.

Válaszra sem várva kinyomom a telefont majd szépen elfekszem a hideg betonon; olyan más most minden. Tényleg egy őrült vagyok, ahogy az emberek fogalmaznak. Tényleg ijesztő és félelmetes, de a francba is; Jimin sosem félt!
Ő volt az egyetlen, aki meglátta bennem az embert, aki nem szörnyként kezelt, aki elviselte, hogy a társadalom őt is megbélyegzi azért, mert velem mer mutatkozni, aki bemutatott a barátainak -akik szintén kedvesen viszonyultak hozzám-, aki megmutatta, hogy mit is jelent érezni, aki miatt új érzéseket tapasztaltam, aki megmutatta, hogy igenis van valami jó érzés is az én életemben is; egyszóval az életre kezdett nevelni, azt tette, amit dr. Nam sem tudott elérni öt év alatt, és egyetlen hibája miatt megütöttem. Megütötte a bennem élő szörny, de én nem akartam bántani..

Az órára pillantva döbbenten veszem észre, hogy mennyire is szaladt el az idő, a tető széléhez sétálok, majd a nemrég kinézett és említett piros autót kezdem szugerálni.
Fél szememet az ajtón tartom, majd ismét az órára pillantok, de már nem kilencet mutat a mutató, hanem egy perccel többet.

Dr. Nam vágja ki az ajtót és előrenyújtja kezét, majd lassan felém kezd lépkedni.
Elszakítom róla a tekintetemet és előre bámulok az éjszakába; jeges tekintettel nézek szét a megszokott környéken. Kissé hátrasandítok, hogy az elmegyógyintézetre is rápillantsak, ahol Taehyungot először 'megismertem'.

Akkor, ennyi volt? Huszonegy évem elszelelt. Reménykedtem kicsiként, éreztem és reméltem, eljegesedtem, furcsáva váltam, az idő múlásával kirekesztettek, majd megbélyegeztek, s mint ördögi körforgás újra itt tartok, az első fázisban, csak kicsit másképp; megbélyegzetten, kirekesztetten, de reménykedve és érezve.

-Késett.- mondom, majd előre lendítem jobb lábamat, a semmibe.

●●●●●●●●●●●●●●●●
Annyeong!
Igyekeztem hozni a részt, ahogy ígértem.
Remélem elnyerte a tetszéseteket a komoly hangulat ellenére.

Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat a rész kapcsán.

Mindenképpen egy ilyen leíró részt akartam; és szerintem ez a legutóbbi történésekhez még illet is.

Mielőtt valaki még bepisilne, ez nem az epilógus, szóval nyugi-bugi.
Hamarosan kiderül Taehyungról egy-két a történet számára és számotokra fontos információ.

Szeressetek azért, oksi?😂

Kérdés:
Milyen zene jutott/jut eszetekbe, ha a fejezetet olvassátok? Ugyanis próbáltam elrejteni benne egy utalást, hogy melyik zene is az, ami szerintem jellemzi a részt, de nem tutkó, hogy megtaláltátok.😃

Hwaiting báránykák!❤❤