Szinte futva közelítünk az iskola felé, ugyan késésben nem vagyunk, pedig nem bánnám, ha az unalmas matek órát nem kéne végigszenvedem tánc előtt, egy öt-tíz perces késést simán bevállalnék annak ellenére, hogy nem szokásom ilyet tenni, most mégis kifejezetten jól esne egy kisebb kimaradás, mondjuk Jimin társaságában.

A furcsa az egészben, hogy én azért rohanok, hogy legyen időm Jimin nemrégiben 'megismert' barátaival beszélgetni. Az izomzatom ellenére sem bírja igazán a lábam, hiszen folyamatosan ellenérveket sorol fel agyam, miszerint azért, hogy én ott kuksoljak felesleges futni, de az előttem haladó férfit, ha most megállnék nem érném utol, illetve a boldogság, mely megcsillant íriszeiben mihelyst én ebbe belementem felejthetetlen és ösztönző hatású. Röviden szólva, minden másodpercben megállnék, miközben ütemesen, de elég gyorsan futok, és ez így borzasztóan kimerítő.

Szinte nyugtatólag néztem az iskola magasba húzódo alakját, s az előtte nem sokkal, szintén magasra ívelő kaput. Közel a cél, és végre abbahagyhatom ezt a 'kellemes' reggeli futkosást, melyet, ha Jimin nem lenne, biztos nem tettem volna.

-Sziasztok.- mondtam szuszogva, mihelyst odaértünk a céltársasághoz, akik meglepetésemre lényemet még mindig nem elutasítással fogadták, hanem nagy mosollyal az ajukukon.

-Elrabolhatom egy percre?- kémlelt végig a múltkor nem éppen kedvesnek tűnő srác, így nevét meg sem jegyeztem, épp elég, ha az utálóim végtelen névsorából legalább kettőt említeni tudok.

Jongin és Chanyeol nevét sem azért tudom, mert különösképpen izgatnának, vagy mert kiemelkedőbben utálnának, mint bárki más, ugyanis mások is estek nekem már azért, mert pszichopata vagyok, mert nem vagyok olyan, mint ők, de nyolc év, az nyolc év. Még eleinte, amikor semmi ilyesmi bajom nem volt, csak egy átlagos, furcsa kisgyerek voltam, tele naivitással és reményekkel, és az éjt nappallá tévő küzdéseim akkor is sikerekre tettek szert, talán ezért utáltak akkoriban, most pedig már értelemszerű, hogy miért, de nyilván az ember -legyen az beteg, vagy éppen 'egészséges'- nem tud elfeledni két olyan nevet, kik mindig is sanyargatták őt, főleg akkor, mikor elég baja volt nélkülük is. Mert igen, egy reményvesztett tizenötéves fiúnak, akit a sötétség marcangolt semmiképp sem volt segítség a mélyebbre taszítás.

-Yoongi vagyok, nem mutatkoztam be múltkor.- akkor ezért nem emlékszem a fekete hajú nevére.

-Én pedig..- elgondolkodva meredek magam elé, hogy mégis mit kéne mondanom, ha Valakit mondok, még tudni is fogja mégis ki..

-Tudom, Kook.- hangja határozottsága azonnal elvon az enyémből, de a tónus, melyet hangjával megüt, egyetalán nem gunyoros, inkább érzelemmentes, mégis lapul benne valami kis megmagyarázhatatlan érzelem.

Az embereket ismerem, tudom mikor mit gondolnak az emberek általánosságban, jobb dolgom nem volt, mint az olyanokat nézegetni, amilyen én nem vagyok, és arra kellett rájönnöm, hogy igazából mind egyformák, más csomagolásba burkolva, más dolgokkal a hátuk mögött, de egyformák, és ezért mások. Az emberiség egy hatalmas paradoxon, hisz' mindannyian nevetségesen egyformák annak ellenére, hogy ezt bevallani nem képesek, s mégis merőben eltérnek, mert egy ember körülményeitől függ az, hogy mit hogyan reagál le, s hogy mi válik belőle. Én sem akartam ez lenni, aki vagyok, ez lettem.

-Nemtörődöm ember vagyok, és talán bunkónak is tűnök, de nem vagyok az, nem akarlak bántani semmilyen tettemmel, én elfogadlak, fogadj el te is így.- mondja, s halvány mosoly kúszik az orcájára, melyre eddig azt mondtam volna, hogy sosem kúszott talán mosoly.

Kimért tekintete, jeges, semmitmondó szemei olyan megfoghatatlanok, s olyan baljósak, ugyanakkor ezzel a kisebb gesztussal is megtette azt, amire én nem voltam képes; bevallotta, hogy ő nem rossz ember, s csak el kell így fogadni, s szerencséje van, hogy olyan emberek közé került, mint Jiminék, hisz' ők elfogadóak és hagyták, hogy ez a tövises rózsa előttük elhanyagolhatóvá tegye töviseit.

-Én sem voltam született pszichopata.- húztam halvány görbületre párnácskáimat, ugyanis nem tudtam mit is kéne mondanom, vagy csinálnom.

Soha nem figyelmeztetett senki azért, hogy a viselkedését ne értsem félre, vagy ne vegyem rossznéven, csak fogadjam el így őt, és még sosem közölte ilyen egyértelműen és a maga módján lazán senki, hogy ő teljesen elfogad engem; ezért pedig nem kér mást ő sem, csak elfogadást, azaz hasonló tettet.

Empátiám ugyan nincs, de egyre jobban érzem azt, hogy Jimint nem tudom azonosítani egy tárggyal, hogy a betegségemből fakadó tulajdonságaim nem elvesznek, csak kopnak, de mindenképpen veszítenek intenzitásukból, hiszen az örökös változás -melyet mindig is gyűlöltem- a mindennapjaim szerves részévé váltak, Jiminnel együtt, az empátiám, mely időközben elveszett, nem került elő hirtelen, de mégis tudom, hogy ők emberek, s nem csupán tárgyak, s ez is fontos, illetve érzek, egyre többet érzek, egyre jobban kezdem megtapasztalni milyen is ez a világ.

Semmi mondandónk nem volt már egymásnak, így, ha furcsa is, de szavak nélkül megértettük egymást, s elindultunk a kisebb csapathoz, kik hangosan nevetve, vagy éppen halkabban diskuráltak valamiről; talán rólunk.

-Azt beszéltük, hogy délután elmehetnénk moziba, vagy hasonlók, gyere te is.- mosolyog rám a gyönyörű arcszerkezettel megáldott mogyoróbarna hajú férfi, ki a legidősebbnek vallotta magát, de hóbortossága és faviccei jelentősen gátolják azt, hogy én el is higyjem, hogy bizony Seokjin a legidősebb.

-Igen.- vágja rá azonnal Jimin, s kissé dühös pillantást vetek irányába, ugyanis ha hiszi, ha nem én emlékszem még arra, hogy megbeszéltük, délután díszítjük a szobámat.

Igaz, szívesen kibújnék a díszítés alól, ugyanis nekem jó úgy a sötét zúg ahogy van, nem véletlen van úgy, ahogy van, de inkább díszítem ki azt Jiminnel, minthogy elmenjek egy olyan helyre, ami tele van emberekkel, ráadásul olyanokkal, akik megvetnek, és mindent megtesznek, hogy kerüljenek.

-Szobát díszítünk.- vakargatom meg a tarkómat miközben kipréselem magamból ezt a kis mondatot, hogy mégis tudják; nem vagyok én itt köztük elveszve, csak nem élek, így nincs miről beszélnem.

-Remek ötlet, kezdjük az enyémmel!- lelkesült fel a legmagasabb, majd a szél által odébbfújott rakoncátlan tincseket kisöprögette napszemüvege lencséi elől.

Ugyan Napnak nyoma sincsen az égen, még eltévedt sugarak sem kószálnak erre, illetve az átmeneti kabát alá bőven elfér egy pulcsi is, eszem ágában sincs megkérdőjelezni, hogy miért díszíti arcát a fekete lencsés tárgy.

-Bizony, te is jössz.- nevette el magát arckifejezésem láttán, ugyanis nem tagadom, szemöldököm az egekbe szökött fel a hirtelen ötlettől.

Ha az, hogy fekete pacákat cseszek a falra díszítés, akkor gyönyörű szobája lesz Namjoonnak. Őszintén szólva az emberek negatív véleménysugárzása után, melyet irányomba folytatnak, igazán jól esik ebbe a társaságba keveredni, ugyanis szinte tudomást sem vesznek arról, hogy mégis ki vagyok én, és mennyire tartanak közveszélyesnek.

A csengő berregő, fülsüketítő hangja zavarja meg halk, visszafogott diskurálásunkat, ugyanis nem meglepő, de az udvaron szinte már egy lélek sincsen a hideg, novemberi idő miatt, így nincs szükség erőteljes beszédre illetve kiabálásra ahhoz, hogy értsük egymást.

Gyorsan lefixáljuk, vagyis inkább fixálják, én pedig hallgatom, hogy ki kivel érkezi majd meg Namjoonék otthonába. Egyedül én nem tudom, hogy hol lakik a férfi, de mivel Taehyung és Jimin az osztálytársaim -ugyan nem régóta- huzamosabb ideje, megvan, hogy kikkel találok el a pontos címre, s nem kell Seoul utcáit térképpel a kezemben bejárnom, hál' istennek.

Egy gyors intést követően halad mindenki a saját kis dolgára, s mint időközben sikerült megtudnom; Yoongi és Namjoon zenélni tanulnak, Hoseok szintén táncos, de felsőbbéves -így közös óránk egyelőre nincsen-, míg Jin festésből és rajzból jeleskedik, így nem kérdéses, hogy mit keresnek mind a művészeti iskolában.
A már másodlagos beszélgetésünk alkalmával sikerült leszűrnöm, hogy ez egy olyan társaság, ahol vannak beteg emberek, mint Taehyung és immár én, ahol vannak furcsán negatívak, mint Yoongi, s furcsán pozitívak, mint Hoseok, és nagyon toleránsak és elfogadóak, mint a többiek.

Jiminnel és Taehyungon az oldalamon loholok az éppen elkezdődő matek órára, s csak remélni merjük, hogy nem zárnak ki minket onnét egy igazolatlan kíséretében, ugyanis az eléggé kellemetlen lenne, nekem azért, mert egy pszichopatát a művész tanárúrakon és tanárnőkön kívül senki nem lát szívesen az iskolában, és örülnének, ha lenne végre rossz pontom, nekik pedig azért, mert még viszonylag új diákok, s nem lenne jó lerontani az eddig megalkotott képet róluk.

-Remélem nem bánod a délutáni programod.- mosolyog rám Jimin, én pedig halványan megrázom a fejemet.

Semmit sem bánok.

●●●●●●●●●●●●●
Annyeong!
Most valahogy hihetetlen gyorsan hoztam meg szerintem a részt, s ugyan inkább leíró lett, mint tartalmas, nekem mégis tetszik ez a rész, ugyanis ezt biosztanárom ihlette, egy szerintem hatalmas baklövésével. Arról volt szó, hogy az ember nem olyan, mint az állat, nem ösztönlény -ezt alapból cáfolom, mert helyzettől függ, nyilván. Erre, én hangot is adtam ennek, hogy de a pszichopaták vagy a szociopaták például igenis ösztönlények, mire ez hangzott el: Igen, de az más. Az egész osztály egyszólamúlag szólalt fel, hogy de ő is ember. Erre pedig csak annyit felelt: 'de az nem normális.' Ez lehet, hogy csak nekem furcsa, de tanárként igazán kipréselhetett volna magából legalább annyit, hogy beteg, vagy hasonló jelző, nem pedig AZ nem normális.

Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat a rész kapcsán. ❤

Igyekeztem hosszabbra írni, ahogyan azt múltkor ígértem nektek, s sikerült is, lehet, hogy ez nem szembetűnő, de nekem feltűnt 😝

Kérlek szeressétek, és kommentben tényleg fejezzétek ki a véleményeteket, mert egyrészt jól esik, más részt szeretem tudni, hogy mi fogalmazódik meg bennetek egy-egy rész elolvasása után.

Hwaiting báránykák!🐑
(Logikus névváltás: Fenyvesistennek neveztem el magamat <mert jól hangzik> így legyetek ti isten bárányai😂😂😂) najó csak poénkodom, és elnézést kérek a vallásos emberektől, én is az vagyok, ez csak egy vicc;), de lehet, néha így nevezlek benneteket😂❤