Alig vártam, hogy leszállhassak a buszról és berohanhassak az iskolába, hogy ott aztán végre egyedül elfoglaljam a tetőt.
Senki nem jár a tetőre, nem azért mert tilos, csak mert a csípős hidegben kinek lenne kedve rajtam kívül odafent sétálgatni több emelet magasban..

Amint megpillantottam az iskola kapuját a maradék önbecsülésem jól magamba rejtettem, hogy azt még véletlen se tudják ellopni tőlem, és átléptem a vaskapun, ezzel arra kényszeredve, hogy kihúzzam fülemből a fülhallgatót és meghalljam a szavaikat, amiket csak úgy fröcsögnek.

-Ott van Valaki!- nézett rám gúnyosan az egyik srác és elém állt majd hátra lökött én meg hagytam.

Vagy ezt játszottuk tíz percig, amikorra már őrűlten elegem lett a körülöttem állókból a rajtam nevető emberekből, meg egyetalán az emberekből, egyedül akartam lenni a tetőn a hideg széllel, és ezt az egy dolgot is meg akarják tőlem vonni.

-A pszichológusom szerint rossz az, ha fel akarlak titeket nyársalni, aztán elégetni.- mosolyogtam rájuk, miközben végig a szemükbe néztem, mondanom sem kell kezét leemelte mellkasomról de ugyanúgy előttem állt, nem akart megfutamodni, de én, aki mindig másokat elemezget jól láttam, hogy fél, így csak kikerültem őt és elindultam futva arra a helyre amire szükségem volt. A tetőre.

Nevetséges, de engem megnyugtat a magasság. Imádom érezni azt ahogy a tető szélén sétálok és feltöltődik a testem adrenalinnal, teljesen átjárja minden porcikámat, ugyanis erősen küzd a testem a zuhanás ellen, míg az agyam kikapcsolt állapotban pakolgatja egymás után a lábaimat.

Leültem a tető szélére és lenéztem az udvarra, ahol megpillantottam a tegnapi srácot a lányok között.
Szóval egy iskolába fogunk járni, akkor gondolom marad még egy ideig..
Csak néztem ahogy Jongin, a legnagyobb barom odamegy hozzá és bevonzza a kis csapatába, remek, eggyel többen lesznek.
Úgy döntöttem nem vagyok rájuk tovább kíváncsi ezért felálltam és sétálni kezdtem a tető peremén.
Nem féltem, sosem féltem, hiába múlik centiken az életem, ha annyira erősen akarok élni, annyira erősen akarok..pedig, ha leesnék, azzal megkönnyíteném apám életét ezt tudom, de félek nem lenne lehetőségem a halál után táncolni, így inkább élek, ennek élek.

Szeretném, ha lehetne egy ép elméjű ember számára is megmagyarázható kifogásom, de nincs, az egyetlen kifogásom a halállal szemben az a tánc, ez az egyetlen ami visszatart. Persze ezt már mondtam a pszichológusnak aki ezután könyvelt el hivatalosan is elmezavarosnak, azaz már nem erőlteti, hogy az életben van valami jó, az enyémben nincs, persze papírom nincs arról, hogy elmezavaros vagyok és egyelőre távoltartási végzés sincs senkinek a kezében, miattam.

Mindig is hiányzott anyukám az életemből, hét éves korom óta veszettül táncoltam és próbálkoztam, előadásokra jártam, hogy hátha látom őt a sorok között..gyakorlatilag ezért kezdtem táncolni.
Aztán egyre nagyobb lettem és akkor jött a képbe a kérdés, hogy miért nem láttam én még őt? Miért nem emlékszem rá?
Apám úgy érezte tizenöt évesen kész hallani az alapból sem normális fia a választ, nem, nem állt készen, most sem állnék.
Anyám meghalt szülés közben. Az orvosoknak dönteniük kellett, hogy ő vagy én, engem választottak, holott neki kellett volna túlélnie.
Keresztül vágta ez az egyetlen mondat az életemet, a táncba menekültem, a zene és a tánc volt ami mellettem állt akkor is, mindent kifejeztem vele, de csak azok értették, akik akarták is érteni..
Többet nem jártam fellépésekre úgy két éven át, hiszen tudtam, hogy soha nem láthatom őt már meg a sorok között..
Tizenöt évig éltem úgy, hogy annyit sem tudtam, hogy az anyám halott.

Magam elé képzeltem fényképekről látott arcát és nem szeretet nyomta a szívemet, hanem a sajnálat.
Gyilkosként születtem meg, na emiatt az életfelfogásom miatt dugtak be először dr. Namhoz, akihez azóta is járok, talán nekem van a legtöbb feljegyzés a fiókjában, húsz éves vagyok, ez öt év heti két alkalmat jelent, rengeteg idő, számomra mégis kevés. Ő az egyetlen akinek őszintén beszélhetek, apámnak a halált említeni sem merem, túlságosan féltene, talán el sem engedne egyedül sehová, pedig hamarosan külön szeretnék költözni, persze nem messze, csak a szomszéd ház egyik emeletére, hiszen a tánctermemnek mindig a közelemben kell lennie.

Az órára pillantottam és meglepődve vettem észre, hogy az óra két perc múlva kezdődik. Csaknem lerohantam a tetőről és villámgyorsan kezdtem szaladni a hatalmas épület másik végébe, miközben imádkoztam, hogy a tanár előtt beérjek.

-Örültem volna, ha nem érnél be.- mosolyodott el gúnyosan Jongin, én pedig csak szépen besétáltam és ledobtam cuccaimat az egyik üres sarokba, majd egy korty vizet ittam és nyújtani kezdtem.

Belépett a tanár nyomában az alacsony sráccal, akit tegnap láttam a szomszédban és aki lerohant  a kisboltban, akit eddig normálisnak hittem, mégis Jonginnal koketált az udvaron.

-Ő itt az új osztálytársatok.- mutatott a srácra, aki meghajolt.- Mutatkozz be.

-Park Jimin vagyok, évet kell ismételnem iskola váltás miatt, egy barátommal érkeztem az iskolába, aki másik szakra jár. Gondolom én leszek a legidősebb, jöjjünk ki jól.- mosolyodott el a végére.

Mi?! Idősebb?

Megrökönyödve bámultam magam elé. A srác, nevén szólítva Jimin, magabiztosan állt előttünk, a fáradtság az arcáról eltünt és egy komoly, mégis vidám srácnak tűnt.

Szóval, nem egyedül jött az iskolába, hanem egy barátjával. Érdekes, hogy két személy ugyanakkor ismétel évet és ugyanott, de igazából nem érdekel. Itt van a tánc nekem, és most ennek kell szentelnem mindem figyelmemet.

-JungKook!- kiáltott rám a tanárunk.

Felé néztem, mire ő csak ott trappolt egy helyben és maga elé mutatott.
Kommunikálni meg sem próbált velem, valahogy az évek alatt már rájött, hogy nem az erősségeim közé tartozik a beszéd.

Őszintén szólva kifejezni sem tudom magam, szimplán a tánc az ami megmutatja az érzelmeimet, egy burokban, amit mások betudnak a vegyük fel a zene hangulatát érzésnek, de nem, én táncolás közben önmagam vagyok.
A lehető legteljesebb önmagam.

Már vagy másfél órája próváltunk és mindenki tökéletesen csinálta a dolgát, még Jimin is, aki csak egy-két mozdulatot hagyott félbe, mert még nem igazán volt vele képben.

A tánc órák a kedvenceim, mind azért vagyunk ebben a csoportban, mert valamilyen okból kifolyólag szeretünk táncolni, én mondanám szeretetnek, amit érzek a tánc iránt, de nem, ez nem az, szimplán tudom, hogy csak így vagyok képes létezni, ez az egyetlen dolog ami tartja bennem a lelket, mondhatni ettől függök, és én erre mondom, hogy szeretem.

-Páros feladat!- kiáltott fel tanárúr, így mind köré csoportosultunk.

Mindenki arcán a remény tükröződött, kivéve az enyémen, mert abból aztán soha nem lehet semmit kiolvasni, de belül fortyogtam, és dühös voltam, hogy a délutáni programomat, a közös leckeírásokat el kell halasztanom.
Mit fog ehhez szólni Go Eun?
Semmit, mert nem is tudja, hogy együtt írjuk, de egy 'nem oké' srác mindennapjait felforgatni bűncselekménynek számít. Én egyik pillanatról nem tudok a másikba ugrani, nekem azt szoknom kell, és érzem, hogy emiatt még rengeteg gondom lesz.

Némán imát mormogtam, hogy Jongin még véletlen se kerüljön velem össze, és titkon reméltem bárki is lesz a párom, van saját táncterme, vagy nem sajnál bérelni egyet, mert a fő szabályaim közé tartozott, hogy ne engedjek be senkit a házunkba.
Nem azért mert féltem, hogy esetleg kirabolna, szimplán megtudná az összes félelmemet, szimplán kiismerne, hiszen egy fekete szoba egy ággyal és egy íróasztallal az ablaknál talán túl kifejező; már aki érti, annak túl sokat árul el..

-Jongin, Kihyun.- megérdemlik egymást, együtt szívatnak, jól ellesznek.

Boldogan ugrottak egymásnak.
Én amolyan mindegy-mindegy alapon vonultam a sarokba, hisz, ha nem Jongint kapom, bármelyik félkegyelműt el tudom viselni, persze a csoportból mindenki szívatott -kivéve ez a Jimin- de, ha nem az ősellenségemmel kell táncolnom, senkinek nem esik semmi baja.

Bedugtam a fülest a fülembe és a kint ágaskodó fákat láttam magam előtt. Önkéntelenül a nagyszüleimre gondoltam, akik utáltak, de utálták azt is amit csinálok.
Utálták a táncomat, hiszen jól tudták, mindezt édesanyám miatt kezdtem el, utálták, hogy nem mondták el, hogy a lányuk, azaz anyukám már nem él, és utáltak, mert ez miattam van.
Persze nem, nem mondták el, hogy utálnak, de egy jó szót nem hallottam még tőlük, hallottam már, ahogy arról beszélnek, ha már én élek akkor hadd legyenek büszkék rám.

Na ja, csupa pozitív pont az életben, amitől boldognak kéne lennem.

Megkocogtatta vállam a nálam idősebb fiú -még mindig nehéz elhinni, hogy idősebb.
Kérdőn pillantottam felé, majd kihúztam a fülest.

-Én vagyok a párod, dolgozzunk keményen.- ezek a motivációs szövegei kezdtek az őrületbe kergetni, de csak egy enyhe mosolyt észlelhetett ebből, hiszen végre kissé örültem, hogy egy olyan emberrel fogok táncolni aki nem piszkál.

Na nem mintha ez azt jelentené, hogy használhatjuk az én tánctermem, és bejöhet a házamba.

Remélem mivel idősebb, tudunk kompromisszumot kötni és egy megoldást találni arra, hogy hol táncoljunk.

______
Annyeong!
Meghoztam az új részt, kicsivel rövidebb, mint a másik, de igyekeztem skacok!
Kérlek titeket szeressétek!!
Kommentben várom a véleményeiteket!
Hwaiting!❤