Ma reggel, apáék hazajöttek, és, Jimin megbetegedett.
A novemberi hideg, vírusos idő elkapta őt is, s pihenésre kényszerítette az eleven férfit.
Azóta csaknem tízszer olvastam el az üzenetét, amivel még reggel, iskola előtt dobott meg, s immár délután öt óra, de semmit sem válaszoltam még, hiába is szerettem volna.
Megírta, hogy miért nem jön iskolába, s, hogy ne várjak rá a ház előtt; ma nem jön.
Szokatlan, hogy nincs mellettem, hogy nincs miért sietnem, és, hogy most, hogy hazafelé ballagok a nyitott ajtajú szobám vár, nem zártam, hisz' úgyis egésznap ágyban van, más pedig nem jön hozzám, ha muszáj sem.

Egyszóval úgy érzem magamat, mint régen; sétálok hazafelé dr. Namtól, hogy otthon leülhessek és bámulhassak ki a fejemből, vagy esetleg egy-két hírt meghallgassak a tévéből, ha nincs más dolgom, s táncoljak, ha már nem bírom elviselni saját magamat. Ez volt régen; pár hete, még Jimin társasága előtt, s most, hogy beteg, szintén ez van.

Dr. Nam szerint nekem hiányzik Jimin, én meg, ahogy szoktam, most is hiszek neki, hiszen az a diploma ami a kezei között van nem semmitmondó, s a sok beteg ember, ki neki köszönhetően virult ki, annó is egy jó pont volt, ahogy most is az, elérte, hogy higyjek neki és bízzak benne, szóval nekem hiányzik Jimin.
Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy ezt mondogatom, de egyre többször és többször motyogom magam elé, hogy megszokjam a tényállást, miszerint nem is vagyok akkora érzéketlen tuskó, mint gondoltam.

A megnyugtató sötétben magam mellé nézek, s hiányolom nálam alacsonyabb testét az enyém mellől. A délutáni közös gyakorlásnak most lőttek, s hiába tökéletes még a táncunk, folyamatosan táncolunk, ez kötött össze bennünket, ezért táncolunk talán mindig.

-Hazaértem.- kiáltottam el magamat amint beléptem a ház ajtaján, s lerúgva a bakancsomat megközelítem a nappalit, ahol apámék valami 'izgalmas' sorozaton függenek.

-Na, hogy ment Kook?- mindig megkérdezik, mindig várják a jobbnál jobb híreket, azt, hogy egyszer úgy térjek haza; vége a rémálomnak, tudok érezni, de ez nem megy így, s sajnos sehogy sem megy..

-Szokásos.- mosolyodom el a végére, s látom a meglepődésük és az örömük halvány jelét, melyet igyekeznek palástolni ugyan, de ha mást sem csináltam évekig, csak hang nélkül lestem másokat, elég nehéz ezt nem észrevenni.

Intve egyet elhagyom a nappalit, hogy megbeszéelhessék nyugodtan azt, hogy azért a végtelen magas létrán mégiscsak léptem egy fokot, s ha normális nem is leszek soha, legalább próbálok tenni érte, ez is fontos.

-Mi a fasz?- csúszik ki a számon amint belépek a szobámba, s az ágyamon fetrengő Taehyunggal találkozik tekintetem.

-Óh, végre, már ezer éve várok.- mondja megkönnyebbülten vigyorogva, de én még mindig megkövülten bámulom lényét, a szobámban, azon a helyen, ami eddig sérthetetlen volt.

-Nem tanították meg a szüleid, hogy attól, hogy az ajtó nincs zárva nem illik valahová bemenni?- mordultam rá, de szinte magára sem véve pattan fel a kényelmes szivacsról.

-Az ablakon jöttem be.- mutat a nyílászáró felé vigyorogva.

Reménytelen; mint amilyen én voltam. Segítségre van szüksége, s tudja, hogy én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki, ezért betört hozzám, betört az életembe, a magán és tiltott területemre, hogy a háborgó lényét valamelyest csillapítani tudja. Nem hagyhatom őt cserben, és magam előtt mit is kéne titkolnom..

Közelebb lépve hozzá agyamat elönti a vörös köd. Ahogy a cuccaimat megfogdossa és megforgatja a lappangó mérgem mérhetetlen dühhé növi ki magát fejemben, s egy jól irányzott mozdulattal behúzok neki egyet.
Halk nevetése egy pillanat alatt szűnik meg, s mintha sosem lett volna arcán még mosoly, ijedt, ámde dühhel vegyített szempárral találom szembe magamat.
Mintha nem is Taehyung állna velem szemben, hanem egy idegen férfi, kinek lénye oly' ismeretlen, mégis kissé ismerős.

-Baszd meg.- sziszegem, amint megérzem csontos öklét szemem alá csapódni, s az értetlenségem nagyobb, mint valaha, hiszen ő tört be hozzám, nem én hozzá.

Én ezt nem érdemeltem meg.

Még jó párszor behúzunk egymásnak, az eddigi fekete, nyugalmat nyújtó szoba, hirtelen megtelt haraggal, szenvedéllyel, fájdalommal és szenvedéssel. Segítségre lenne szüksége, nem arra, hogy én -akitől rejtélyes mód ezt a bizonyos segítséget várja- még mélyebbre lökjem őt, mert jelen pillanatban ezt teszem.
Vérével és véremmel vegyített öklömet megállítom az arca előtt.

-Ne haragudj.- motyogom, majd kezemet leengedem testem mellé.

Hangos zokogásba kezd, a férfias külső mégis gyermeki énje mögül kitör az, ami valójában, felszínre jön az, aki valójában; az esetlen gyerek, akinek már minden mindegy.

-Ne hagyj egyedül, kérlek.- néz rám könyörgő tekintettel.

-Nem foglak.- lenyalom a számon kiserkenő vért, s a vasas íz elvegyül nyálammal, majd gyomromban végzi, ezután egy mosolyt villantok felé.

Nem szabad feladnia, van még remény. Talán azért vertem, mert magamra ismertem benne, mert olyan szinten nem érzek semmit, hogy legalább fájnia kell.

Teljesen csendben tanyázunk a hófehér szőnyegen, véres, remegő kezekkel, kisírt szemekkel és ostoba ígéretekkel.

-Túl egyhangú ez a szoba.- mosolyodik el, majd grimaszba fordul át a derűs görbület, ugyanis a szája mely még korábban felszakadt, most ismét vértől válik csillogóvá.

-Nekem tetszik.- nézek körbe a titkaim őrzőjén, a sötét falakon, melyek lelkem színét tükrözik, a letisztult bútorokon, melyek ordítják; én valahol útközben már meghaltam.

-Mert buta vagy.- mondja szemforgatva, s felkapcsolja a lámpát, melytől a szinte sötétben úszó szoba kivilágosodik, de a falak színe így is sötétben tartja az egyszerű szobát.

Mosolyogva megrázom fejemet, majd az ablakhoz lépek, s gyors pillantást vetek Jimin ablaka felé, melyen nem lehet belátni a sötétítő függönytől, majd az éjszaka sötétjének szentelem a figyelmem.

-A sötétséget ismerem csak, több, mint öt éve, így közel áll hozzám.- mondom, s megkopogtatom magam előtt az ablakot, hogy jelezzem, miért toporgok az ablak előtt.

-És Jimin?- reagál percekkel később, gyenge mégis határozott hangja kettészeli a levegőt, én pedig egy gyors fordulattal találom szembe magam a férfivel, ki ugyanúgy üldögél a földön, mint eddig.

-Hogy érted?

-Ő maga a fény.- felel.

Bólintok, hogy értem mire céloz, ugyanakkor a kérdés, mely eddig is kíváncsivá tett, most még inkább furdalja oldalamat. Ha én Jimintől, egy csupaszív fiútól várom a megoldást, ő miért tőlem, a rég elveszett senkitől?
Lehuppanok vele szembe a puha, bolyhos szőnyegre, s nézni kezdem véres kezemet, melyre nem az én vérem van rászáradva; az undorító látvány mégis nyugtatólag hat bódult elmémre.

-Kookie, én is olyan leszek, mint te?- fájdalommal teli íriszeit enyémekbe kapcsolja, s minden eddigi nyugtató dolog képtelen csillapítani a gombócot torkomban, mely fojtogat, az émejítő érzést, mely hatalmába kerített ezzel a pár szóval.

Vízhangként dübörög fejemben egyenetlen ritmusra torkából felszakadó, mély orgánuma, mely elkeseredett, s lemondva mindenről a fuldoklásról árulkodik. Olyan, mint én.

Nem lehetsz.

●●●●●●●●●●●
Annyeong!
Hát gyermekeim, nagyon sokat kellett erre várni, de a playroom befejezésén dolgoztam, na meg a Kontraszt beiindításán.

Remélem vártátok már a részt, s azt is, hogy tetszik nektek.

Kommentben szeretnék tartalmas véleményeket látni a résszel kapcsolatban, ugyanis nagyon szeretem olvasni azt, ami a fejetekben felvetül egy-egy rész kapcsán.
ILLETVE nagyon köszönök nektek mindent, de tényleg, ezt a hatalmas megtekintés számot, egyszerűen fantasztikusak vagytok.
Igyekszem gyakori részeket írni!❤
Tényleg ne haragudjatok rám a nagy kimaradásomért, de amint írtam, dolgoznom kellett a befejezésen, meg a jó kis lezáráson.

STORY TIME: nehéz felidegesíteni, de ez tegnap előtt összejött, ezért egy bazi nagyot csesztem a falba, tudjátok így levezetés céljából. Na hát nem tudom a filmekben hogy lesz ettől véres az emberek bütyke, nekem nem lett, viszont az egész alkarom vörös volt, zsibbadt, ja és a legjobb; a csuklóm be is lilult, ami azért eléggé fájt, de vér nélkül megúsztam.😂
Úgy érzem magamat, mint egy igazi veterán.😃

Ha bármi kérdésetek van, vagy hasonló célozzatok meg privátban, akár facebookon, illetve a személyes instámon:) ha csak beszélgetni szeretnétek velem írjatok, bátran.

(Imádkozzunk egy kémia -minimum- négyesért nekem, holnapra)

Hwaiting darabkák❤