-Rég óta ki akartam jönni.- mosolyodtam el a már fél órával ezelőtt feltett kérdésére, hogy miért is voltunk kint édesanyám sírjánál.

Valójában magamat sem értem, hogy hogyan tud hiányozni az a nő, akit valójában sosem ismertem, akit sosem érinthettem meg, akit sosem ölelhettem magamhoz, akinek sosem mutathattam meg mennyire is szeretem, mégis hiányát érzem, holott sosem volt velem. Talán nem érezném úgy, hogy mellettem a helye, ha nem azt neveznék a megszokott életnek, ha van édesanyád és édesapád is egyaránt.

-Mikor voltál legutóbb?- kérdezi, majd a lassított tempómhoz igazodva megáll, s megvárja, hogy melléérjek a már hazafelé vezető úton.

A napfelkelte velünk szemben festői látványú. A narancssárgára festett égbolt, ahogy a Nap gyér, mégis erőteljes fényével bevilágítja gyengeségemet, ahogy átlát s áthat rajtam, miközben a hűvös idő és a hideg szél ellenére is elindul, hogy elfoglalja méltó helyét az égen, maga alá gyűrve a mások számára kellemetlen tényezőket, de nem elnyomva azokat, egyszerűen csodálatos.

-Sosem jártam még ott.- mondtam, majd a narancssárgás égboltra mosolyogtam, legalábbis a látszat szerint, valójában anyukámnak küldtem ezt a mosolyt, ebben küldve a szúró fájdalmat, miről én sem tudom pontosan, miért van; s legfőképp, hogy mit jelent, de szúr, fáj és éget belülről, napok óta szüntelenül.

Szemem sarkából látom, ahogy lassan felém fordítja fejét, s talán a szánalom, vagy a fájdalom az, melyet még egy rosszullátó is kiolvasna íriszeiből, de nem szól semmit. Pár másodpercig áthatóan néz, várja talán, hogy én is felénézzek, de nem teszem, csak elgyengülnék. Mindenkinek van gyengesége, bár aki ügyes ebből képes előnyt kovácsolni, de én nem vagyok az.. csak marad egy gyenge pont az életemben, amivel könnyedén gyengíthetnek el, idegesíthetnek fel..
Az én gyengepontom Jimin. S a fájdalomtól csillogó szemei csaknem teljességgel elgyengítenek.
Hirtelen a magam mellett lógatott kezembe csúsztatja tenyerét, s ujjait összekulcsolja enyémekkel. A fájdalom s a szúró érzés szinte kiszökik szívemből, a sötét lelkemben pedig hirtelen virágok kezdenek nyílni a bársonypuhaságú bőr tapintásától.
Novemberi tavasz..

Apró mosollyal ajkaimon nézek összegubancolódott ujjaink sokaságára, s egy sokkalta jobb érzéssel -mint az eddig bármikor előfordulók- ajándékoz meg Jimin ezzel a kedves gesztussal, mellyel sokkal többet mondott, mint a szomorú szemekkel vagy átható pillantásokkal, illetve sokkal többet is segített.

Ordít minden gondolatom, mégis hallgatok. Sosem tudta senki, hogy mire van szükségem, hisz érzelmek nélkül mire is lenne? Erőszakra, szexre, kielégülésre, élvezetre..Mindenki ezt gondolja, de nem, közel sem. Tanításra van szükségem, hogy valaki megtanítsa milyen is érezni. Kétségbeesetten vártam, s kértem, hogy valaki segítsen, de nem jött segítség, nem jött semmi, hangosan pedig sosem fejeztem ki, hogy mire is várok, vagy vágyom igazán, de Jimin meghallotta, azt, ahogy némán könyörgöm, észrevette a valahol rég elveszett énem, s elérte, hogy a sötét lelkembe beköltözzön a tavasz, mindezt egy figyelmes érintéssel.

Mától ezzel defíniálom a boldogságot; Jimin érintésével. Olyasmi közegbe repít, ahová nélküle nem jutnék el, hirtelen látom a kopasz fákat tündöklően szépnek, s miatta találom meg az undorító társadalomban is a szépet.

-Itt vagyunk.- mondja, majd a házunk felé mutat szabad kezével, s az ujjait kihúzza gyenge, de mégis határozott szorításomból, ezzel szabaddá varázsolva másik kezét.

Akárcsak egy villámcsapás, oly hévvel tarol le az ujjak után maradott űr, s hevesen kapok keze után. Félek, hogy többé nem teszi ezt meg, hogy többé nem érint meg, hogy többé nem lehetek boldog, hogy az általa hozott érzelmek eltűnnek, s helyette marad a szokásos semmisség, ami megöl, felemészt belülről.

-Ne.- csuklóját görcsösen markolom, de valójában gyengébb vagyok, mint valaha, több érzelem tombol bennem, mint egy normális emberben, csak az a különbség, hogy nem tudom mik is ezek az érzelmek, csak összezavarnak.

-El kell mennem a cuccaimért.- nevet fel, én pedig lazítok szorításomon, hisz' angyali hangja hamar lenyugtat.

-Visszajössz?- kérdezem, s valójában nem fűzök hozzá nagy reményeket.

Miért jönne vissza? Hogy egy érzéketlen emberrel beszélgetni próbáljon? Egy fa darabhoz méltó társaság vagyok, csakhogy én titkon ezer és ezer dolgot művelek vele gondolatban, s tán ha adódna alkalom meg is tenném mindazt, ami eszembe szokott jutni személye kapcsán. A tényen pedig, hogy pszichopata vagyok nem tudok változtatni, s hiába próbálnám előadni, hogy nem, s hiába próbálnék megjavulni, meggyógyulni, tudom, hogy nem tudnék. Nem magam miatt nem tudnék, s nem is Jimin miatt, hanem az elfuserált társadalmunk miatt.

Pszichopataként ismernek, így könyveltek el, pár pillanat elég volt ahhoz, hogy a szomorú, reményvesztett, öt évvel korábbi énemet megbélyegezzék, véglegesen, egy kimutatott eredmény miatt. Azelőtt sem szerettek túlzottan, egyetlen igaz barátom volt, de ő még az incidens előtt elköltözött, az emberek, akiket pedig haveroknak neveztem többé nem beszéltek velem, nem akartak segíteni, egy papír miatt, egy szó miatt, mert mélybe kerültem, s egyetalán nem próbáltak segíteni. De pár pillanat nem lenne elég, ha tényleg képes lennék ebből kigyógyulni, ha van olyan, hogy ebből kiút, nem tudnám megtenni, mert sosem kezelnének normális emberként, ugyanannak tartanának, akinek most, ugyanúgy félnének, s ezen egy papír már nem változtat semmit. Ironikus, nem? Egy papírral kezdődött minden, de egy papírral közel sem befejezhető mindez.

-Visszajövök, ne izgulj.- mondja, miközben a győztes vigyor levakarhatatlanul díszíti arcát.

-Izgulnék?- szinte suttogom a szavakat, s ha a szél épp nem abba az irányba fúj, meg sem fogja hallani, csak egy kisebb morgásként foghatja fel talán.

Mit jelent izgulni? Milyen az, ha valami miatt nekem izgulnom kell? Szexuálisan nem egyszer és nem kétszer felizgultam már, de ha jól sejtem, most nem épp erre utal. A téli kabát pedig nadrágom jól fedi, s ha lenne dudor övön alul, nem is látná, de így, hogy nincs is, pláne nem láthatja.

Egy gyors mozdulattal intek, s berontok a házba, hogy összeszedjek egy tiszta ruhát, amiben majd táncolhatok az órákon. A sporttáskámat a a fürdő közepére hányva találom meg, s isten se tudja miért de mosollyal a fejemen, fejcsóválva kapom fel onnét, s indulok meg az emelet felé, hogy belegyömöszöljem a pólót és a melegítőnadrágot.
Szinte pár másodperc alatt találom magam ismét az előszobában, s az itt lévő tükörbe nézve szemezek saját, mosolygós valómmal.

Nem is áll rosszul ez a mosolygás dolog, mi lenne, ha mindez őszinte lenne..lehengerlően hatna talán, többet kéne mosolyognom..
Bár így elnézve magamat, húsz életévemet nyugodtan letagadhatnám, s talán tizenhét éves tininek is nézhetnek, kivillanó nyuszi fogak, összeszűkült szemek, puffadt arc, s a férfias, markáns vonások, az ijesztőnek tünő, átható tekintet köddé válik.

A bakancs mellé teszem le végül voksomat, így azt kezdem felhúzni lábamra, s egy laza mozdulattal masnira kötni, hogy ne essen le menet közben. Egy sportcipőt kiszemelve a táskámba hajítom, s az táncos cuccot vállamra kapva indulok az ajtó felé, hogy Jiminnel elinduljak az iskolába.

A mai nap valaminek a kezdete, vagy valaminek a vége, magam sem tudom, de érzem, hogy a változás szépen lassan kezd beállni.

__________
Annyeong!

Kérlek benneteket, hogy kommentben a véleményeteket és a gondolataitokat fejezzétek ki; ha lehet❤ ezt mogy úgy gondolom, hogy esetleg írjátok le mi az, ami nem tetszik a részekben, de az mégjobban esne, ha részletesen leírnátok, hogy tetszik nektek és főképp mi az, ami igazán, csak, hogy tudjak én is egy képet alkotni arról, hogy számotokra mit mondd, segít esetleg mit ront ez a könyv. (Remélem utóbbi, hogy valamit rontanék a könyvvel, olyan nincs)
Nagyon szeretlek benneteket, és köszönöm a folyamatos támogatásotokat, illetve azt, hogy nem félek leírni semmit nektek, az érzéseimet, a bajaimat sem, holott nem éppen szeretek róluk beszélni.❤

SOPE PEDIG A HÉTEN, KINT LESZ, AMI AZT JELENTI, HOGY A PLAYROOM MÉG A HÉTEN ZÁRUL, HA MINDEN JÓL MEGY.

Neharagudjatok rám kérlek a hosszú kimaradásért, de egy számomra nehéz kérdésben próbáltam dűlőre jutni; Hét éve röplabdázom, de az utóbbi időben utáltam edzésekre járni, s hadd ne kelljen mondanom, nem a sport, hanem a közösség miatt, s hát felvetődött bennem a kérdés, hogy megéri-e járni így. Egy jó ideje nem voltam edzésen, s hiányzik, de bennem van a félsz, hogy az lesz, mint eddig, viszont most írt az edző -aki ugyan engem személyesen nem eddz, csak a nagyobbakat, de kb felkért,hogy járjak- hogy sajnálná, ha abbahagynám és beszéljek vele erről pénteken, mert ő sajnálná, ha abbahagynám, illetve ő is látja, hogy a közösség nem épp a jó.
Igaz, sosem bántottak, nevettek ki, vagy csúfoltak, de leszartak, és olyan magasról, hogy az az embernek rosszul esik, főleg, ha elvileg barátai is vannak azok között akik úgy kezelik, mintha ott sem lenne. NA, de lényeg a lényeg, ez nem mentség, csak jól esett kiírni magamból, szóval mégegyszer bocsánat srácok, igyekszem visszatérni a gyakori íráshoz.

Hwaiting srácok!❤