Fáradtan dobom le nehéz táskámat vállamról, s nagy sóhajjal nyugtázom a mai napot.
Taehyung kora reggel rám hozta a frászt, s a szívem vagy kihagyott egy ütemet, vagy egy helyett kettőt dobbant, de hogy nem a normális tempójában ketyegett, az is biztos. Tudtam, hogy Tae furcsa, valami bűnösen fénylik szemében, s akárhányszor a mogyoróbarna szempárba pillantok rabságban érzem magam, s zavaró, hogy nem tudom miért. Annak ellenére, hogy az édesapja az elmegyógy intézet egyik ágyát nyomja, s Taehyung szemeiben a bűn csillog, nem félek tőle. Magamat látom benne, a némán segítségért kiáltó megtört fiút, kinek segítségre lenne szüksége, de nem hisz abban, hogy bárki is segít, s ez vagyok én is. Eljárok dr. Namhoz, de nem azért, mert hinnék abban, hogy ez valami segítség -öt éve csaknem eredménytelenül üldögélek heti kétszer a székben az irodájában- csak tudom, hogyha azt mondom, meg akarok halni, de nem tudok, nem egy lépést hátrál, hanem közelebb jön, s ez azért bíztató, egy ilyennek, mint én. Úgyérzem magamat, mint Taehyung dr. Nam-ja.

Régen minden jó volt. Ha nem is a szín tiszta boldogság lengte körbe az életemet, de jó volt, hisz' én vártam anyát, reményeket fűztem ahhoz, hogy láthatom, de ez romba dőlt, már évekkel ezelőtt. Nehezemre esett rájönni arra, hogy én egy szépen felépített illuzióban éltem, és amit hittem, az hazugság volt, s mindezt tizenöt évesen tárták elém. Nem akartam elhinni, gyűlöltem bele gondolni a dolgokba, orvosokat hibáztattam, apámat, a nagyszüleimet, hogy miért nem azt mentették meg, aki számukra fontos volt, miért engem, egy akkor még idegen, zokogó csecsemőt.. ha nem születtem volna meg, ha nem éltem volna egy percet sem, mennyivel jobb lenne. Nekem nem lenne életem, amiben szembe kell néznem azzal, hogy megöltem anyát, apa anyával lenne, még mindig, nagyszüleim boldog lennének, de nem lenne nekem Jimin, és nem lennék én Taehyungnak, mint támasza.

Felpattanok a kanapéról, majd fejrázva indulok fel az emeletre, hogy ledőlhessek saját, kényelmet nyújtó ágyamba, s egy pihentető alvásban részesítsem fáradt elmémet, mielőtt a testemet is a lehetetlenségig hajszolnám.
A szobám ajtaját kulcsra zárom, biztos ami biztos alapon, hisz' sosem gondoltam volna, hogy bárki is belép egyetalán a házba apán és a nőjén kívűl, de Jimin úgy közlekedik itt, mintha otthon lenne. Beengedi önmagát, ha kedve tartja, leül az ajtó elé, ha benne van a kulcs a zárban, vagy szimplán inkább a friss levegőt szívná még kicsit, mielőtt bejönne.. őszintén nem tudom, nem ismerem igazán Jimint, holott ő az, akit nagyon szeretnék ismerni. Vaktában lövöldözök, hogy mit miért tehet, de semmi biztosat nem tudok róla. Ő egy normális srác, olyan, amilyen én nem vagyok. Kiszámíthatatlan, ha a változást definíálni kéne, biztosan vele tenném, s mégsem tolom el magamtól, furcsa mód ragaszkodom hozzá, és a vele járó összes változáshoz.

Jimin tökéletes, és foglalkozik velem, és az 'ilyen' életemmel.

A kellőképpen izmos combjai feszítik nadrágját, nőket megszégyenítő segge jól kivehető, akár egy melegítőben is, felsőteste, csak ruha takarásában tárul szemeim elé, de őrjítő a látvány úgy is, kezein a kidudorodó erek szinte mágnesként vonzzák tekintetem. Negédes nevetése, a gyönyörű mosolya, az akkor kivillanó fogai valami eszméletlen látványt nyújtanak, s egy új közegbe repít, s ha hozzám ér, még a külvilág is megszűnik létezni.

Tekintetem a nadrágomra vándorol, s az övön aluli izgalmamra. Gondolkodás nélkül húzom le sliccemet, s csatolom ki övemet, hogy a férfi bársonyos bőrére, s puha érintéseire gondolva mámorító ködbe lökhessem magamat. Oly' régen elégítettem ki magamat szexuálisan, hogy már csak azzal, hogy ráfogok hímtagomra halkan felszisszenek.

-Jeon!- hallom meg a kiáltását gondolataim főszereplőjének, s ahelyett, hogy megálljt parancsolnék kezemnek, csak gyorsabban teszem azt, mint eddig.

Ahogy a lépcső egy halkabbat reccsen attól, hogy rálépett, hirtelen el is felejtem, hogy mit is akartam tenni egy másodperce, szinte bekapcsolt a védekező mechanizmusom, hogy a szobám, az csak az enyém, még látni sem szabad másnak.

Hatalmas levegővétellel pattanok ki az ágyból, majd rendkívüli gyorsasággal húzom fel gatyámat, hogy még kiérjek Jimin előtt a szobából úgy, hogy ő ne lásson be.

-Jeon.- mondja immár velem szemben állva, én pedig úgy vágom be magam utána a szobaajtót, hogy az vagy kitörik, vagy többé nem nyílik ki, az biztos.

-Park?- kérdezek vissza felvont szemöldökkel, ugyanis nem értem, hogy a szokásos Kook helyett mitől lettem én Jeon a szemében, ezzel mégújabb változásokat hozva a már neki köszönhetően amúgy is mozgalmas életembe.

-Ott vártunk Hoseokkal egy órát a táncterembe.- mondja leplezetlen dühhel.

Lassan bólintok egyet, hiszen egyrészt fogalmam sincs ki az a Hoseok, másrészt nem értem, hogy ez miért olyan fontos dolog, hogy átvonuljon hozzám. Én is vártam, rá. Számítottam arra, hogy valamikor betoppan, hogy szokásunkhoz híven azt a táncot tökéletesítsük, mely már valójában ténylegesen tökéletes.

-Esetleg bocsánatot kérsz, és elindulunk végre?- kérdezi egy fokkal idegesebben.

Teljesen elvesztettem a fonalat. Sehová nem terveztem menni, még mindig nem tudom ki az a Hoseok, és azóta sem értem hol érint az, hogy ők egy órát vártak valakire.

-Nem értelek.- mondom, majd tarkómra simítok pótcselekvésként, ugyanis érzem, hogy arcom elkezd égni, s belsőm szorítani, de valójában fogalmam sincs mit is érzek, talán ezt nevezik zavartságnak.

-Jesszus.- legyint, majd int jobb kezével, hogy kövessem őt a földszint felé.

-Hová megyünk?- kérdezem, mikor már a sálamat tekeri nyakamba, mintha óvodás lennék, s nem tudnám megcsinálni, de szóvá nem tenném neki, hisz bizsergést kelt belsőmben közelsége.

-Ne legyél segg, Jeon.- fújtat, majd hozzám vágja a bakancsomat.

Elég lett volna annyi is, hogy közli, hogy vegyem fel, de legalább tudom, hogy ő is képes olyanokat érezni, mint én. Dühöt, frusztrációt..ideges Jimin.
Ha ideges akkor Jeon vagyok?

-Jimin, nem értem mi van.- mondom majd megállok cipőkötés kellős közepén, hogy magyarázatot halljak az indokolatlan kirohanására.

Fogalmam sincs, hogy miért érdekel engem az, hogy ő miért ideges, de szeretném tudni, s talán még segíteni is szeretnék neki. Magam sem tudom, mit tesz velem ez a férfi, úgy fordít ki önmagamból, mintha soha nem is léteztem volna, teljesen újat kovácsol belőlem, vagy csak feltárja azt, hogy milyen is vagyok én belülről? Hogy milyen is voltam akkor, amikor még éltem?

-Rád vártunk Kook.- váltott gyengédebb hangnemre, ahogy észrevette teljes értetlenségemet illetve a düh halvány jeleit arcomon.- Meg lett beszélve reggel, hogy délután hárman táncolunk.

Szóval tényleg Valakire vártak..
Hirtelen ugranak be a reggeli képek, s bevillan, hogy a mosolygós pasas -kinek valója ragyogóbb, mint amilyen az életem valaha lesz- az Hoseok.
Ugyan az, hogy beszéltem volna velük bármiféle táncról, még mindig nem rémlik, de Jimin nevetésén kívül nem is nagyon hallottam mást, így csak nemlegesen megrázom fejemet saját hülyeségemre.
Kellene valami, amivel kizárhatom Jimin nevetését a fejemből legalább addig, amíg más beszél, mert megszólalni ugyan nem fogok, de hülyeségekre rábólintani, mint ezek szerint most, többé nem akarok.
Ennek a férfinek biztosan problémái vannak mentálisan, eddig csak sejtettem, de most egyenesen tudom, hiszen egy ép elméjű ember nem fogja azt várni egy pszichopatától, aki nem mellesleg utálja a változást, na meg az embereket, hogy menjen és táncikáljon együtt a haverjával 'jó buli' alapon.

-Menjünk.- szöges ellentétét mondom ki annak, mint amit gondoltam, de megszoktam már, hogy a férfi mellett a tetteim gyorsabbak, mint a gondolataim.

Hoseokkal nincs bajom, azaz, azon kívül, hogy jelen pillanatban létezik, és hozzá igyekszem, hogy jól érezzem magam, semmi problémam nincs. Bennük van talán a belőlem hiányzó optimizmus és naivitás. Ha ők ketten hisznek abban, hogy én érezni fogok bármit is mellettük az ürességen kívül nagyot tévednek, s ezt Jimin jól tudhatná, s mégis gyerekesen hisz abban, hogy valami változik. Hisz benne, hogy pofára eshessen, és ezt teszi újra, meg újra. Hisz, pofáraesik, feláll. És fáj a tudat, hogy mindezt értem teszi, holott én nem teszek érte semmit, csak rontom körülötte a levegőt. Ez van Jimin, én el vagyok cseszve, és mellettem te sem lehetsz boldog.

____________
Annyeong.
Igyekeztem ám srácok, csak nem tudtam pontosan megfogalmazni az 'üzenetet' amit akartam a fejezettel, de szerintem sikerült, s mindenkiből kivált valamit.

Kérlek szeressétek!
Kommentben várom a gondolataitokat / véleményeiteket a rész kapcsán!

Arra gondoltam, hogy esetleg, ha valaki van olyan merész és kedves, írhat itt privátban vagy akár facebookon (Erika Fenyvesi [ingben vagyok a profilképen]) egy számára sokatmondó idézetet, ugyanis általában egy számomra jelentős idézet adja meg azt, hogy miféle témát boncoljak ki ebben a könyvben, az adja meg, hogy mi legyen sz a bizonyos fentebb is említett üzenet.
Szóval, ha van kedvetek írjátok meg:D

Neharagudjatok egyébként a nagy kimaradásért; csak új könyv lesz és a prológust próbálom olyanra írni, hogy az felkeltse az érdeklődést, de egyelőre nem tűnik még számomra se izgalmasnak, de majd ha napvilágot lát olvassatok bele, izgalmas lesz majd.😃

Itt nem volt olyasmi játék, csak máyik könyvemnél, hogy hány éves vagyok, ezért ide csak leírom, hogy 15:) (hátha olvassa ezt olyan, aki azt nem)

Hwaiting srácok❤