Ráérősen sétálok a konyha irányába, hogy a kora reggeli fáradtságomat egy teával elűzhessem. Meglepően sokat aludtam az éjjel, az erőszakos álmaim nélkül, de meg kell mondjam, sokkalta jobban kimerített ez a békés alvás, mint a megszokott. Szemeimen mintha mázsás súlyok ülnének, így hunyorgásnál többre nem futja, hiába kortyolok nagyokat a forró zöldteámból. Az időre pillantva hirtelen minden fáradtságom elillan s hihetetlen gyorsasággal kezdek kapkodni, ugyanis fél órával később keltem, mint szoktam, azaz van úgy tíz percem elvégezni a reggeli alapvető tevékenységeket, mint fogmosás, mosakodás és fésülködés, illetve felöltözni.

A gatyát félig meddig még rángatom magamra, hogy úgy álljon, ahogy egy farmer szokott, s a térdén lévő lyukon ne a lábamat dugjam ki, miközben a táskámat már a kabátba bújtatott hátamra erőszakolom fel. A lakásban szétszórtan hevernek a papírjaim, melyek a táskámból pottyantak ki, de nincs időm azokat szépen a sorrendjük szerint összeszedegetni, így csak egy kupacba rugdosom a sarokba. Ma eléggé szét vagyok esve.

Feltépem az ajtót, hogy indulhassak, majd gyorsan be is csukom a kulccsal s nagy lendülettel fordulok meg, majd esek pofára egy bazi nagy dologban.

-Idióta!- csattan fel a dolog.- Jól vagy?

Szinte azonnal mellém ugrik, miközben saját fájdalmával nem is foglalkozik, csak az enyémre összpontosít, de az arcán átfutó érzelmek között az egyetlen amit mégis felismerek, nem más mint a kín és a fájdalom. Sziszegve nyúlok könyökömhöz, hogy megmaszírozzam a fájó részt, ugyanis talán azt ütöttem be a legjobban, Jiminnek köszönhetően.

-Hát te?- helyezkedek ülő pozícióba a hideg talajon, ahonnan szinte azonnal felrángat, amint látja, hogy élek, s nem ez az esés vet véget eddigi létemnek.

-Mehetnénk együtt.- nevetett fel, én pedig elképzelni sem tudtam mi a vicces, de mosolygásra késztetett, hogy hallhatom a hangot, mely este az altatómként funkcionált, s agyam csúf játékaként hallhattam sokáig, de nagyon is élveztem.

Egy kis idő elteltével közelebb lépett, s megigazította hajamat, mely ezek szerint nem állt éppen a legjobban, s megfogta csuklómat, mely a feltűrődött kabátujj alól kilógott, s annál fogva húzni kezdett az iskola irányába. Agyam ismét kikapcsolt, s végig kezeinket néztem, így jelentősen lassítva a tempónkat, ugyanis sokszor saját lábamban estem csaknem pofára.
Finom bőrének érintése még mindig mámorítóan hat rám, ahogy gyengéden, mégis masszívan szorítja a vékony bőrt -ezzel enyhe pirosodást okozva a felületen- ahogy magabiztosan zárja ujjai könnyed csapdájába a kezemet..leírhatatlan érzés. Egyrészt, nem értem magam sem, hogy mit érzek, de még csak elmagyarázni sem lehet, mint ahogy a múltkor tettem dr. Namnak, vagy ahogy ma tervezem tenni, a tegnapi érzést..erről inkább említést sem teszek, ezt megtartom magamnak, és neki, nekünk.

Hirtelen ellazultak ujjai kezem körül, így tekintetemet elszakítottam onnét, s ránéztem, majd a tájra, s feltűnt, hogy bizony már az iskola kapujában ácsorgunk. Kezemet ugyan nem engedte el, de mégis olyan, mintha ott sem lenne, már nem masszív, már nem csapda, már nem olyan, mint eddig, így kiszakítom kezemet a már teljesen más érintésből.

Felemelem karomat, s intek neki, jelezve, hogy én most lelépek, ugyanis az eddigi mindig kellemes, s nyugodt légkör kettőnk körül a szememben már kissé zavaró, s nyugtalanítóba hajlik át. Talán mert nem szól semmit, csak keres valakit a tömegben, ezzel is magára hagyva bódult elmémet, s ez a hirtelen változás, még mindig undorító dolog, s elviselhetetlen számomra.

-Állj.- mondja higgadtan, mégis ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, és hiába mennék lábaim földbegyökereznek, s csak állok, neki háttal, miközben szemezek a sok ezer rámtapadó szempárral.

Hirtelen lesz úrrá rajtam a sokat érzett dolog, a semmisség. Üresnek érzem magamat, szinte teljesen üresnek. Az a bizonyos érzés, amikor érzed hogy létezel, mert igenis létezel, csak nem élsz. Amikor szembe találkozom a sok szempárral, kik élnek, s félnek, tőlem. Olyan frusztráló semmisségbe lök.

Jimin hirtelen kap ismét kezem után s kezd el húzni egy bizonyos társaságba, oda, ahol ő szokott lenni, amit a tetőről látni szoktam.

Még mindig semmis érzésekkel állok immár számomra még teljesen idegen emberek előtt. Szeretnék dühös lenni, amiért ilyen helyzetbe kényszerített Jimin, de nem megy, csak ez a fullasztó, semmis érzés ami előtör belőlem szüntelen. Ez a mai nap nem az én napom, nagyon furcsa vagyok, másabb, mint szoktam.

-Be akarom neked mutatni a barátaimat.- mondja egy fokkal halkabban, hisz' a társaság nem épp a leghangosabb, csendben, kultúráltan beszélgetnek.

-Á.- erőltetek ki ennyit magamból, s csoda, hogy ez a szó nem forr torkomra, hasonlóan a többi, kimondatlan ezer meg ezer kavargó mondat a fejemben. Ugyanis nem értem, miért hozott ide, a barátai közé egy ilyen embert, mint én, miért akarja bemutatni az olyan szörnyet, mint én? Hogy tőle is tartsanak? Sosem volt normális Jimin, de ez eddigi legmerészebb tette, talán.

-Jung Ho Seok.- nyújtja felém egy mosolygós pasas a kezét, én pedig semmitmondó kifejezéssel meredek rá, majd a kezére, vannak ilyen emberek is?

-Valaki.- mondom határozottan, s jól látszik arckifejezésén, hogy bizony nem egyszer, vagy kétszer hallotta a nevet, de mosolya nem hervad, s kezét sem veszi el, így kénytelen vagyok megszorítani azt enyémmel.

Léteznek ilyen pozitív gondolkodású emberek, mint ők? Egyesével bemutatkoztak, s mindegyikőjükön látszott, hogy bizony ők is -ahogy a város többi tagja- tisztában vannak kilétemmel, mégsem futnak el, vagy húzódnak odébb. Már értem, hogy miért barátok Jiminnel.

Egy ideig álldogállok közöttük, miközben Jimin nevetését hallgatom, hogy hátha érzek valamit, vágyat, vagy valami újat, bármit, csak ne ezt az ürességet. Nem tudok kiszakadni a csodálatos nevetéséből, s nem is akarok, nem zavar, hogy új emberekkel 'társalgok' közben -egy kettőt bólintok, ha észreveszem, hogy hozzám szólnak, de kedvességük ellenére még a beszélgetésre nem vagyok képes, ahogy eleinte Jiminnel sem tudtam.

Taehyung karjai szakítanak ki a csodálatos hangokból, s kezdenek el az épületbe húzni.

-Mit érzel?- néz rám mosolyogva Taehyung, miután felértünk kedvenc és egyben törzshelyemre is.- Jó érzés, hogy ők is kedvesek, nem?

-Igazából nem érzek semmit.- mondom, miközben a tető széle felé indulok, megnézni a hatalmas, szánalmas tömeget, mely alattunk húzódik.

Hirtelen két erős kar fonódik derekam köré, s olyan erővel szorít hasamnál, hogy előre hajlásra kényszerülök, ezzel fél testem ledől a semmibe, s hirtelen az eddigi semmis érzés helyébe -melyet eddig a legrosszabbnak gondoltam- sokkalta rosszabb áll be, a félelem, melyet ilyen erősen régen éreztem már.

-Mit érzel?- kérdezett vissza mély, búgó hangján.

-Félek.- mondtam, miközben görcsösen markoltam hasamba vájódó ujjait.

-Nyisd ki a szemedet, vagy elengedlek!- kiáltott rám hihetetlenül hangosan, én pedig kinyitottam szemeimet, amit azonnal meg is bántam.

Az egész udvar alattam elhúzódott,  s minden diákot tökéletesen látok, kik nem is hallják, s észre sem veszik a történéseket. Jimint mégcsak észre sem veszem a tömegben, hogy megnyugtasson jelenléte.

-Félsz?- kérdezett ismét.

A már évek óta száraz könnycsatornáim hirtelen megteltek könnyel, s zokogni kezdtem erős karjai között, miközben elernyedtem. Hirtelen a levegőben éreztem magamat pár pillanatra, de a karok körülöttem voltak.

A magabiztos talajt érezve lábaim alatt hirtelen felálltam, igaz kissé imbolyogva, majd egy hatalmasat bemostam neki, miközben a könnyeim még mindig patakokban folytak arcomon, isten se tudja miért, de zokogok.

-Miért csináltad?- kérdeztem percekkel később, mikor is sírásom alábbhagyott.

-Azt mondtad nem érzel semmit, gondoltam, így majd fogsz.- nevetett fel, miközben fájdalmasan végig simított a területen, ahová nem kis erővel csapódott be öklöm.

-Te nem vagy normális.- mondom egy fokkal nyugodtabb szívveréssel, hihetetlen mosollyal a fejemen.

-Te sem.- nevetett fel, majd intett fejével, hogy ideje órára menni, én pedig a halálközeli élmény ellenére nyugodtsággal követtem.

Rossz érzés félni.

__________
Annyeong!
Kérlek szeressétek a történetet. Egy Sope íródik közben, s vár a publikálásra, majd olvassatok bele ha kint lesz, hátha tetszik.
Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat a résszel kapcsolatban!

Ha gondoljátok lesz egy tényes rész -persze csak ha érdekel benneteket- hogy a könyvben mi miért így van, de ez még csak a jövő zenéje, hisz' a végén tervezem, de az apróbb, halaszthatatlan kérdéseitekre szívesen válaszolok privátban, írjatok nyugodtan!❤

A wattpad sokat kakiskodik, így nem tudom mikor publikál majd, de tizenharmadika van, szombat, 19:12. Imát mormolok, hogy még ma tegye ki a részt.😃

Szeretlek benneteket, s kérlek neharagudjatok a nagy kimaradásért, csakhogy a folyamatosan cseszekedő wt jelentősen elvette a kedvem a publikálás folytonos próbálgatásától..
Hwaiting srácok❤❤