Az ágyamon feküdtem a pizsamaként funkcionáló fehér, lenge pólómban, s egy rövidnadrágban, miközben folyamatosan a fekete falakat kémleltem. Kerestem rajta valamit, történetesen az élet jelét, bármit, hogy igenis én is létezem, csak kicsit másképp. A poszterek azok melyek 'hiányoztak' fekete falamról, s az élet az, ami hiányzik a szobából. Hiába vagyok itt, és lélegzem -ezzel egyre több oxigént elszívva egy értékesebb személy elől- valójában nem élek. Jimin szobája maga volt Jimin megtestesítője, s az a legnagyobb 'baj' -ha baj ez egyetalán- hogy az én szobám is tökéletesen tükrözi meggyötört valómat. Szeretnék ennek véget vetni, az egész szenvedésemnek, mely körülöleli lényemet, fojtogat és felemészt, mintha csak ez lenne a természet adta feladata.

Fejemet nagy hévvel a párnába fújom, reménykedve, hogy a szivacsos anyag és az azt borító huzat kellően vastag ahhoz, hogy az éltető gáz ne tudjon átjutni rajta, de mikor is elértem azt a pontot, hogy levegő ténylegesen nem szivárog rajta át, hanyatt dőltem s nagyott szippantottam abból, amit meg akartam vonni magamtól. Azthiszem, ilyen a kapcsolatom Jiminnel.

Tudom, hogy nem kéne őt magam mellett tartanom, de ellökni, oly' messzire, hogy aztán ne érhessem el, nem tudom. Lehetetlen feladat. Magam sem értem tulajdonképpen, hogy mi az, ami engem magával ragadott, nem is tudom mit érzek, kesze-kusza gondolataim cikáznak a fejemben s kezdik szétfeszíteni azt, hiszen értelmetlen sorrendben dobálózik elmém a szavakkal, melyeket erőfeszítések árán sem vagyok képes rendes mondattá formálni. Azt hiszem semmit nem érzek, és igen, ez mind közül a legjobb -mégis a legfullasztóbb. Érezni, hogy nem érzel. Érdekes. Szobám ajtaját kivágva tettem azt, amit régóta nem, menekültem a sötétségből, mely olyan szoros csapdába ejtett, hogy kiszabadulni nem tudok már, tán csak fellélegezni, és jelen pillanatban bódult elmémnek ez is egy kiút.

A konyhában szinte önmagamat nyugtatva kortyoltam a gőzölgő teából, melyet azért készítettem, hogy a testem gyötrése nélkül is tenni tudjak a gondolataim kizárása érdekében. Hiába is jók a testi adottságaim, egyszer engem is utolér a már sokszor túllépett határ, s ha nem akarom a túl világon végezni -mely kérdéses, hogy egyetalán valós e, vagy csak egy hiú ábránd- akkor le kell állnom, és ez az a pont, ahol a tánc most nem megoldás. Akár egy odébb tolt könyves polc - így húzza ki alólam a sors az egyetlen támaszként funkcionáló tevékenységet, a táncot. Nem telhetett el sok idő azóta, hogy Jiminnél jártam, legalábbis az óra ezt támasztja alá, mégis úgyérzem, mintha ebben a házban -mely falai optimizmust sugároznak- haltam volna meg, úgy öt éve.

A gőzölgő teával a kezemben már nehézkesebb volt a tetőre való feljutás, ámde nem lehetetlen. Így fekszem itt, akár egy hulla, s nézem a sötét kék, már-már feketébe áthajló eget, és abban is keresek valamit..de túl távol vagyok.

Hirtelen kevésnek érzem ezt a magasságot, túl távolniak az égtől így szélsebesen rohanok a konyhába letenni a bögrémet, s valami kabátot magamra kapok és rohanni kezdek, ahogy csak a lábaim bírják, megállás nélkül, szükségem van a tetőre, de egy sokkal magasabb tetőre, mint az otthonomé. A hotel elé érve megcsodáltam a talajról a hihetetlennek tűnő magasságot, majd szinte berontok az ajtón, s biccentve a portásnak a lift felé veszem az irányt. Gyorsan nyomom meg a lift hívó gombját, ám az egyik lift felfelé megy, de a másik szerencsére helyben van. Beszállok és átveszem a furcsa szokást, miszerint egy gombot, ha hússzor nyomok meg, nyilván előbb csukódik az ajtó és előbb érek fel.

Kínzó lassúsággal vánszorognak a percek, mintha minden pillanat egy örökké valóság lenne, miközben szemezek a szűkhelyiségben található tükörben saját magammal. Arcom férfias vonásai szinte meghazudtolják koromat.

Hirtelen kilépve a friss levegőre elfelejtek mindent, mi eddig nyomott belülről és mély megnyugvással ülök le a tető közepére, majd egy idő után hanyatt is dőlök. Sosem jártam még ezen a tetőn 'csillagnézés' címszóval, mindig is azért jövök, hogy kívülről lássam a romlott társadalmat, hogy egy fenti személyként megnézhessem mi is zajlik odalent, s dühös pillantásokkal illethessem a világot -ami szemeim elé tárul.

-Szia Kook.- hallottam meg az ismerős, mély tónusú hangot, melytől szabályszerűen szinte megugrottam fekvő helyzetemben.

A férfi halkan nevetni kezd reakciómon, s nemem ki sem kell nyitnom szemeimet ahhoz, hogy tudjam ki is a 'betolakodó'. Tisztes távolságot tartva fekszik le mellém, én pedig tekintetemet az égnek szentelem, s valahogy ez a pillanat is Jiminre emlékeztet, hisz' vele néztem az eget, de vele más volt, sokkal másabb, mint amikor két törött lélek szótlanul mered az őket betakaró csillagtengerre.

-Szia Tae.- többre nem futja, a szavak a torkomra forrnak, s a nevének kimondását sem tudom befejezni, kezdem úgy érezni magamat, mint amikor megtudtam, hogy mi is vagyok én, egy gyilkos, egy pszichopata..

Talán véletlen egybeesések hada, vagy az élet szándékosan, de mindog keresztezi utunkat. Szerencsétlenek vagyunk, én ténylegesen, Taehyungról pedig csak süt, hogy valami vele sem oké, de talán csak azért, mert az édesapja az elmegyógyintézetben van, kitudja.

-Olyan furcsa Jimin.- nyökögöm, majd oldalra gördülök, s az eddig engem vizslató szempárba nézek.

-Mert elfogad?- tapint egyből a lényegre.

-Hmn.- bólintok, melytől az alattunk elterülő beton durván simít bőrömre.

-Akkor én is furcsa vagyok.- nevetett fel, én pedig kíváncsian felhúztam szemöldökömet.- Tudod, Jimin más.

Kissé mosolyogni támadt kedvem, hiszen erre már én is gondoltam, lehet, hogy beteg, csak éppen még nem ment el pszichológushoz, hogy meg is tudják állapítani mi a baja, de mégsem tűnik annak, a szobája, amit ma -végre?- láthattam egy épelméjű, okos fiatalról árulkodott, ki még talán helyettem is él..

-Te is más vagy.- hangoztattam, mire felémbökött, miszerint én is az vagyok, igaza van.

-Tudod, apa elmegyógyintézetben van.- hirtelen éles, s mély tónusú hangja kezdett elveszni a minket körülölelő csendben, s magabiztossága jó mélyre repült, úgy, ahogy jó kedve is.

Fojtogatónak kezdtem érezni a terhet, melyet még vállaimra sem pakolt, de jól érezhetően készült azt megtenni, s a kíváncsiságom nem engedte, hogy bármit is mondjak, csak várok, hogy folytassa, miközben saját kimondatlan szavaimba készülök belefulladni.

-Miattam.- mondta, majd visszagurult a hátára, és hagyta, hogy az összes őt nyomó gond egy könnycseppként távozzék belőle, majd durván megtörölte szemét, mihelyst ráébredt, hogy nem ez a megfelelő pillanat a megtöréshez.

Úgy éreztem eleget mondott, legalábbis egyelőre. Hirtelen nem akarom tudni, hogy miért került oda az apja, hogy neki ahhoz mi köze van, s az eddig rámtett súly épp elég nehéz kezd ahhoz lenni, hogy én is elmondjak neki valamit, hogy érezze, bennem megbízhat(?). Segíteni szeretnék neki, s ha eddig nem is értettem miért, akkor az most mind tisztává vált szemeim előtt, magamat látom benne. Azt az elkeseredett tizenötéves lényemet, felnőtt-testbe bújtatva, hisz' jól tudom, némán üvöltöttem a segítségért, némán zokogtam, s ezt nem hallotta meg senki, de szavak a torkomra forrtak, és a segítség túl későn érkezett..de valahogy, hogy benne magamat látom, meg akarom menteni ettől a sötétségtől, mely az életemet uralja, s hiába érzem magam különbnek, és jobbnak az átlagnál, engem megbélyegeznek, és félnek tőlem, és őrjítő, de néha még én os tartok magamtól.

-Tudod..-kezdtem bele, hiszen lénye valamelyest megkönnyebbültnek tűnt, s a terhet, mely öt éve vállaimra szállt szeretném könnyíteni, s ha ehhez beszélnem kell róla, hát fogok is, s a gyermeki énemnek, azaz neki, a kezdetleges fázisnak, aki még menekülhet, és ha rajtam múlik, fog is.- Meghalt az édesanyám.

Arca mély együttérzést tükrözött, de nem tanusított sajnálatot, amiért hálás voltam neki, hisz' a sajnálatával aztán nem sokra megyek, csak üres szavak, melyektől azthiszik nekem jobb lesz, de nem lesz, hiszen fogalmuk sincs, mit érzek -talán még nekem sincs-, csak 'sajnálják'.

Lassan felemeltem tekintetemet, s az övéibe fúrtam, ezzel egy furcsa, ám annál biztosabb kapcsolatot kialakítva kettőnk elfuserált lénye között. Kinyitottam a számat, de egyelőre a szavak nem akartak jönni, pedig magyaráztam volna, kétségbeesetten talán még magyarázkodtam is volna, de semmi, egyetlen hang sem. Mély levegő Kook, ő te vagy. Csak az kegyetlen igazság, hogy magamnak is fáj kimondani..

-Miattam.

_______
Annyeong!
Nagyon igyekeztem (amint látjátok).
Kérlek titeket szeressétek.
Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat a rész kapcsán.
Hwaiting srácok❤