Az utcánkban sétálva ismét a fejembe húztam a kapucnit, majd lassítva tempómon élvezni kezdtem a csípős hideg gyengéd simogatását arcomon. Minden egyes házat szemügyre vettem az utcában, őszintén szeretek itt élni, kisgyermekkorom óta itt nőttem fel, és meg is szerettem hamar a helyet. Húsz év alatt sok minden változott, a családi házak jó néhányát emeletes házak váltották fel, ezzel különös varázst adva a helynek, hiszen itt-ott véletlenszerűen volt családi, esetleg társas, vagy emeletes ház, persze az építkezések hangja mellett üvöltetve a zenét táncoltam; félő volt, hogy dobhártyám bánja, de akkor nem érdekelt semmi, elvakíthatatlanul szerettem bele ismét - a tragédia megtudása után- a táncba.

-Jimin?- pillantottam zavartan a fiúra aki a bejárati ajtónk előtt üldögélt teljes nyugalommal, eddig is be tudott menni, hiszen valószínűleg okosan felfedezte a pótkulcsot, mely az egyik virágcserép mögött feküdt, de most mégsem ment, csak ült a hidegben.

-Szeretném, hogy ma nálam próbáljunk.- hangja határozottan csengett a halkan fújó széllel tovaszállva.

Nem szeretek átmenni másokhoz, pláne hozzá nem szeretnék, hiszen oly' érdekes, sosem jártam még abban a házban, mégis talán jobban ismerem, mint a sajátomat..sokat figyelem őt, akaratom ellenére is sokszor azon kapom magamat, hogy az ablakban nézem vagy őt, vagy az őt körülölelő környezetet.

-Én nem szeretném.- vettem fel vele könnyedén a szemkontaktust, világosan tudtára adva a szándékaimat.

A változás a gyengém, és a normális embereknek pedig egy közkedvelt szokása egyik napról a másikra átvariálni mindent, ezért sem kellene, hogy én Jiminnel tartsam a kapcsolatot, hiszen ő normális, én nem..
Viszont, annak ellenére, hogy nem kéne, a feladat sem engedi, és én magam sem tudok elszakadni tőle. Varázslatos tökéletessége elbűvölt, és a vágyaim szinte teljességét ő teszi ki, ahogy szexuális, úgy erőszak téren is.

-Kell a változás Kook.- állítását hallva fehorkantottam.

-De nem nekem.- keményen álltam tekintetét, miközben próbáltam abból kiolvasni valamit is.

Meglepetésemre a férfi csuklómra fogott határozottan én pedig kezdtem elveszni a durva, mégis gyengéd érintésben. Ahogy ujjbegyei belemélyednek bőrömbe, mégis puhán, s kellemesen maszírozzák bőrömet. Teljességgel megfeledkeztem magamról, a körülményekről, róla, mindenről, csak kettőnkről nem és a köztünk lévő érdekes kapcsolatról. Meglepő, hogy az ő érintéseiben elveszek, és gondolkodni sem tudok, viszont ha én érintem őt maga alá gyűr a hihetetlen vágy, hogy bántsam, hogy kínozzam őt, de nem teszem, mert visszafogom magamat.

Macskanyávogás zavarta meg az idill pillanatot és úgy ugrottam félre akár egy kislány.

-Félsz?- emelte rám tekintetét, miközben szórakozottan felnevetett.

Elmosolyodtam, hiszen, az oly' sok mindent takarhat nem? Dehogy félek, a félelem oly szorosan fogja kezemet, hogy nem érzem már azt,  legjobb barátommá nőtte magát a rettegés, s mivel az életem monton, ahogy azt az én életformám és gondolkodásmódom megköveteli már nem érzek félelmet, mert nem teszek olyan új dolgot, melyet eddig nem próbáltam volna, s az állandó félelem már a mindennapi szokásom része.

-Nem.- ingattam meg fejemet, majd felmérve a környezetemet, Jimin kapott az alkalmon, hogy elvesztem az érintésében, és áthozott a saját házába.

Valóban nem féltem a macskától, csak egy régebbi emléket tépett fel bennem. Tizenkét éves voltam, mikor is 'normális' gyerek voltam, nem tudtam, hogy gyilkos vagyok, nem voltam pszichopata, legalábbis nem mondtak ki annak, de élénken szemem előtt lebeg akkori énem baklövése.
Macskával próbáltam beszélgetni, hisz' a mesékben olyan édesek, s kedvesen válaszolnak az őket érő kérdésekre, beszélgetnek az emberekkel, de az a macska nekem nem válaszolt. Dühösen kiabáltam vele az iskola udvarában megrendezett partin, ahol minden odajáró iskolás és szülei is részt vettek, de a macska csak nem válaszolt. Mérges voltam rá, és visszagondolva talán az volt az első alkalom, hogy ilyen kegyetlenül végig söpört rajtam a düh. Elhajítottam a macskát, a falhoz vágtam, többször egymás után, mígnem a földön hevert csak magatehetetlenül, s én bódult állapotban sétáltam el, hisz' megérdemelte..

De tizenöt évesen, amikor közölték velem, hogy gyilkos vagyok, amikor mély depresszióba estem, majd betegségből hirtelen estem újabba, s hirtelen eluralkodott rajtam a mindent elsöprő vágy, hogy másokat bántsak..nem voltam rest, s az okostelefonomon azonnal rákerestem a pszichológus által felállított diagnózisra; pszichopata.

Minden egyes sort teljes megnyugvással és tudattal fogadtam el, hisz' tényleg olyan vagyok, mint egy pszichopata, mert az is vagyok. Ugyanakkor hamar rátaláltam arra, amely a tizenöt éves elmémet teljességgel megbabonázta, alig pár lépésre van tőlem az, hogy sorozatgyilkos legyek.. s ezt kétségbeesetten próbálom megfékezni, öt éve már. S akkor, tizenöt évesen határoztam úgy, hogy nem használom többé az internetet, túl sokat tudtam meg arról milyen is sorozatgyilkosnak lenni, s nagyon vágytam rá. Hisz' míg másokat elijeszt az, hogy meghal valaki, engem teljes extázis kerít hatalmába a kivitelezés precizitásáról olvasva..

Már megöltem valakit, gyilkosként születtem.

Nagy a kísértés, hiszen ki ne szeretne békét és nyugalmat? Tudom, hogyha másokat kínoznék, esetleg meg is ölnék nyugodt lennék, hiszen akkor teljesedne ki az, aki valójában is vagyok, de így, hogy az indulataimat, s a folyamatosan rámtörő vágyhullámokat kénytelen vagyok elnyomni, kellett valami, ami megnyugtat, így született meg a tető és köztem lévő különleges kapcsolat. Teljes megnyugvással tölt el, s a magasból mintha külső szemlélőként gondolkodhatnék a világról, magamról és mindenről.

-Akkor mit érzel?- kérdezte, deja vu-m van.

-Tudod mit jelent az a pszichopata Jimin?.- emeltem felé unottan a tekintetemet.

Érzések nélküli ember vagyok, üres vagyok belülről, az emberek olyan egyszerű tárgyak számomra akár az előttem álló kanapé, vagy a mellettem felfelé húzódó lépcső, olyan valamik, melyekhez a világon semmi nem köt, s csak eszközei mindennapjaimnak. Nem érdekelnek a külső sérelmek, az engem ért szóbeli bántások, a vitákat képes vagyok kikerülni s feledésbe nyomni, hiszen nekem azokra nincs szükségem, illetve, az embereken is csak fölöslegesen van száj, a lépcső nem beszél és jobban is jövök ki vele, mint a normális emberekkel.

Ugyanakkor megkülönböztetnek. Furcsa jelzőkkel illetnek, melyeket kisebb koromtól kezdve hallok, s magammal definiálok azóta is.

Féreg, aljas, haszontalan, ijesztő, szánalmas..oly' sokszor hallom, mint egy becenév, úgy ragadt rám, tudtam, hogy nem szeretetből mondják, de különösebb figyelmet nem szentelek neki, ez vagyok én, és utálok magam lenni, de a tényen, hogy olyannyira félek meghalni semmi sem változtat.

Gyilkosként születtem, de nem mindegy, hogy aként, vagy valaki másként fogok meghalni..sokszor a nem kezdet a fontos, pedig a normális emberek nem így gondolkodnak, ők mindig a kezdtetet nézik, s ahhoz mérten a világot, de ez gyakran hülyeség, de engem már felemésztett a burok, mi körém szállt, s pszichopata gyilkosként fogok meghalni.

-Az isten szerelmére Kook, nem érdekel.- nevetett fel, én pedig elnyílt ajkakkal hallgattam a csodálatos hangot, mely vastag ajkai közül szakad fel.

-Mi?- fogtam fel előző kijelentését.

-Nem érdekel, te ugyanúgy normális vagy, aként ismerlek.- mosolygott.

-Nem tudok az lenni.- feleltem mélyen szemébe nézve.

-Táncoljunk.- váltott témát, majd az emelet felé indult én pedig szorosan követtem őt.

Én elfogadtam már, hogy az vagyok aki.

__________
Annyeong!
Remélem már vártátok a folytatást, s remélem senkit nem zavar a kései publikálás.
Kérlek szeressétek.
Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat a résszel és az abban felmerülő 'kérdésekkel' kapcsolatban.
Hwaiting srácok❤❤
Illetve, köszönöm a magas megtekintés számot, királyak vagytok!❤