Felébredtem a fejem sajgására. Úgy délután négy körül lehet, mert még nem sörétedik, és rosszabb napjaimon fent vagyok egészen kettőig, így van fogalmam arról mennyi lehet az idő most, hiszen abban az időben mást sem csinálok, mint a szemben lévő házakat kémlelem, miközben néha-néha eszek egy keveset.
Ülésbe tornáztam magam, majd egy ideig még bambán bámultam magam elé, majd kisétáltam a szobámból egyenesen a konyhába.

Tényleg semmi kaja nincsen, magyarra lefordítva: tényleg itthagyták az antiszociális barmot, egyedül, kaja nélkül, hogy majd úgyis vesz magának.
Pocsék egy logika, de végülis mégis bevált, hiába ilyen az életem, ha ezt lehet életnek nevezni..

A pszochológusom; dr. Nam, ilyenkor mindig kijavít, hogy az életet nem lehet ilyennek nevezni, hiszen így semmit sem árulok el ezzel, ezért figyelmeztet, hogy fejtsem ki a véleményemet. Hát, még sosem sikerült igazán elmagyaráznom neki azt úgy, hogy ő is értse. Hiszen csak az értheti ezt, aki pontosan ugyanígy érez, olyan pedig nem sok van.

Az életem azért ilyen, mert soha semmi nem jó benne. Nem mondtam még soha, egész életem során soha azt, hogy jó életem lenne, az, hogy létezek az emberek legnagyobb tragédiája, legalábbis az én legnagyobb tragédiám.
Ha nincs viszonyítási alapod, ha nincs meg az, hogy mi az a jó, akkor nem létezik az a fogalom, hogy rossz, akkor az életed nem lehet rossz..az én életem tökéletesen ilyen, nem rossz, amolyan létezik, viseljük el.

Viszont akármennyire hihetetlen, sosem akartam még meghalni. Pedig aztán, anya nélkül nőttem fel, egy nevelő anyával, aki konkrétan kettyósnak tart, és talán a világ elől is eldugna, ha nem lenne muszáj iskolába járnom. Egyenesen szégyell, szégyelli, hogy ő Valaki anyja, legalábbis a nép szemében, számomra sosem lesz az anyám, sosem volt, és ha ráaggatnám ezt a 'becenevet', hogy anya, akkor is tisztában lennénk vele, hogy biológiailag nem vagyunk egyek, olyan gyerek-szülő kapcsolat sehogy sem alakulhat köztünk, hiába próbálnánk, így hát inkább meg se próbáljuk, tisztesen tartjuk a távolságot.

Nagy nehezen rászántam magam, hogy valami ételért induljak, ugyanis éhgyomorra fájdalomcsillapítót bevenni bűn, és többet ártana csak, mint használna, így magamra aggattam a vastag kabátot -ami azért novemberben nem feltétlen árt- és nekiindultam az útnak, ami történetesen a sarki kisboltba vezetett.

Lassan sétáltam, és minden percét kiélveztem annak a pár másodpercnyi csendnek, ami addig tartott, amíg hirtelen meg nem jelentek az autók.
Olyan érzés fogott el, mintha felébredtem volna, mintha a meseszép álmodat szétzúzná az ébresztőd dallama, ami reggel undorítónak tűnik, akkor is, ha imádod.
Hiába ébredek fel reggel az egyik kedvenc zenémre ami dübörög és hangos -hogy mindenképp felkeljek- mégsem pattanok ki mosolyogva és kezdek el táncolni, nem teszem azt amit imádok, csak káromkodva kinyomom az ébresztőt, hogy aztán fél órán keresztül, öt percenként eljátszam ugyanezt.

Beléptem a hidegből a kis boltba, ami azért mindig tele van emberekkel, hiszen, ha csak épp elfelejtenek venni valamit azt itt lakók az ebédhez, főzés közben máris beugranak ide, hogy megvegyék a fontos alapanyagot.

Ugyan mi családi házban élünk ahogy a szemben lakó szomszédok is, de közvetlen mellettünk két oldalról is társasházak magasodnak.

-Jó napot!- morogtam el egy köszönés félét a pénztár mögött ácsorgó részmunkaidős lánynak.

-Csak ennyi lesz?- mosolygott rám, ami engem is erre késztetett, holott tudtam, hogy tudja ki vagyok és pusztán eladói kedvességből teszi mindazt amit tesz, mégis jól esett, hogy emberként bántak velem, valaki, aki nem az apám..

Bólintottam, majd kifizettem az instant ramenem, és úgy döntöttem, hogy megeszem a boltban, hiszen épp senki nem volt ott, csak egy egyszerű csavargó aki szintén ugyanezt fogyasztotta.

Neki kezdtem a kajámnak, amit életemben először nem otthon fogyasztottam, és örültem, hogy végülis emberek között vagyok úgy, hogy nem szól be senki, hogy nem ítél el senki, és nem jön hozzám oda akárki, akit én nem is ismerek megalázni, mert, hogy ő ismer engem..

-Finom?- ült le asztalomhoz hirtelen egy ismeretlen srác én pedig ránéztem és vártam, vártam, hogy belenyomja a pálcikát és megkóstolja a rament, majd visszaköpje, hogy aztán elkezdjen ütögetni, aztán emiatt hatalmas balhé alakuljon, és mivel erősebbnek tűnök, mint ő -és a környéken élők közül, sőt az iskolában is az erősek táborát erősítettem- ezért újra félnének tőlem, mert jól helyben hagytam és mégsem szóltam semmit, ugyanis igen, tényleg nem beszélek sosem..

Nem tett semmit.
Értetlenül bámultam rá, majd beletettem a villámat és fürkészni kezdtem arcát.
Ismerős az arca nagyon, és a ruhái is.
Biztosan egyike azoknak akik poszkálnak, rájuk mindre emlékszem, rengeteg ember van a memóriámban, sőt szinte az egész memóriám olyan emberekből áll akik piszkálnak.

-Nem szeretsz beszélgetni gondolom, esetleg néma vagy?- tette fel egyetalán nem tapintatos kérdését, így ha valóban emiatt nem szólnék semmit eléggé szíven ütött volna a dolog.

Még mindig kifejezéstelen fejjel bámultam rá.

-Nem csinálsz semmit?- kívánkozott ki belőlem ez a mondat, holott egyetalán nem akartam hangos lenni, csupán egy magamnak feltett kérdés lett volna, hogy kihámozhassak magamnak egy logikusnak tűnő választ.

-De, szeretnék venni egyet én is, ha neked is ízlik.- megrökönyödve bámultam a srácra, köpni-nyelni nem tudtam, azt sem tudtam mit kéne reagálnom most, miért akarja tudni a véleményem, miért akarja Valaki véleményét tudni.

-Nem rossz.- feleltem, majd ismét megemeltem evőeszközömet és újabb adagot tömtem a számba, hogy korgó gyomrom segélykiáltásait elnyomjam egy adaggal, amit szinte azonnal felemészt, amint leér a gyomromba.

-Várj meg itt, én is veszek.- mondta, majd elsétált a sorok közé.

Meglepett, nem tűnt instant boldog srácnak, nem volt az aki meg akart nevettetni a baromságaival, magyarul nem tünt úgy, mint aki az innen nem messze található elmegyógyinétezetből szökött.

Magam elé idéztem ismét arcát, majd inkább irányába fordultam, hogy rájöhessek mégiy ki ő. Ahogy felbukkant a sorok közül, szinte azonnal beugrott az a hirtelen pillanat, hogy Mrs. Min és az ismeretlen belép a nappaliba, ő az a bizonyos ismeretlen, aki velem egykorú, vagy valami olyasmi.

Kifizette az ételét és leült velem szembe.

-Jó étvágyat.- mondta majd egy enyhe mosoly kúszott fáradt arcára és neki látott az evésnek.

Néha-néha az arcára pillantottam érdekeltek a gesztusai, érdekelt mit érezhet, ugyanis általában ezt mindig kiolvasom az emberekből, hiszen egy srác aki sosem beszél szinte senkivel mivel töltené az idejét, ha nem azzal, hogy megfigyeli az embereket, minden állapotban, hogy tudja aki épp rólam beszél milyen érzelemmel teszi mindezt.
Fáradt volt és ennyi. Más nem ült ki az arcára, nem volt szomorú -nem tűnt annak- szimplán hulla fáradt.
Valójában érdekelt mit kereshet a városban és miért, de Seoulban annyi ember van, és annyi ember fordul meg nap, mint nap, hogy ezt megtudni, lehetetlen lenne anélkül, hogy meg ne kérdezném, így elhessegetve kíváncsiságomat inkább csendben maradtam, és úgy döntöttem nem érdekel.

-Köszönöm, hogy együtt ettünk.- rám mosolygott, majd felállt az asztaltól én pedig követtem példáját.- Nem vagy valami beszédes..

Mondata végén ugyanúgy mosolyogni kezdett, talán kissé nevetni is, hát okos következtetései vannak, az biztos..

-Szia.- erőltettem magamra egy mosolyt, majd kisétáltam, minél gyorsabban és előbb nála, hogy ne kelljen vele mennem, ugyanis én tudtam, hogy bőröndökkel érkezett Mrs. Minhez, de ő azt sem tudta ki vagyok, azt meg pláne nem, hogy a magam szórakoztatása miatt a szomszédaimat nézegetem, szinte éjjel nappal.

××

Reggel korgó gyomorral vágtattam ki a fürdőbe, majd fogat mostam és belenéztem a tükörbe. Átlagos voltam, olyan hétköznapi csak kissé kesze-kuszán állt a hajam.
Megigazítottam a madárfészket a fejem tetején, majd visszaszaladtam a szobámba, hogy felkapjak magamra valami ruhát.
Egy fekete farmert vettem fel fehée pólóval és bőrdzsekivel.

Ugyanúgy néztem ki, mint az osztálytársaim, ugyanúgy néztem ki, mint az összes fiatal Seoulban, mégis más voltam, mégis tök más voltam. Én voltam a névtelen a sok közül, pusztán azért, mert én nem beszéltem másokkal, mert az sem érdekelt ha a legmenőbbek beszólnak, ugyanolyan hidegen érintett, ugyanúgy nem éreztem akkor semmit, mint amikor a nevelő anyám diskurál telefonon arról, mekkora idióta is vagyok.

Kísértést éreztem arra, hogy belépjek a tánctermembe, hogy lenyugtassam magam. Idegesített, hogy így bánnak velem, akkor is ha ezt tökéletesen megtanultam elrejteni az évek alatt.

A táncterem az otthonomban csupán egy üres szoba volr egyik oldalról tükör fallal. Semmi spéci hangosítás vagy bármi ilyesmi, egy bluetooth hangszóró árválkodott az egyik sarokban egy éjjeli szekrényféleségen, a másik sarokban pedig egy babzsák fotel helyezkedett el, hogyha csak úgy a "terembe" jönnék legyen hová ülnöm.

Durván tíz perc pihenés után kisétáltam onnét, majd lementem a nappaliba, ahol már ott ültek a szüleim, azaz ahol már ott ült apa és a nője.

-Jó reggelt Kookie!- mosolygott rám apa, én pedig egy őszinte mosollyal jutalmaztam, hiszen hiába házasodott újra anyám halála után, ugyanúgy kellőképpen tisztelte őt, és akármennyire is vagyok a város nyomoréka, az a bizonyos neve nincs Valaki, mégid büszke rám, büszke az egyetlen fiára, arra aki még sosem mutatott be neki se barátot, se senkit, arra a srácra büszke aki pszichológushoz jár és akit messziről kerülnek a normális emberek, egy-kettő meg "bottal megpiszkál" -azaz szívat, és idegesít és bánt- egy ilyen srácra büszke, egy olyanra, mint én.

Hihetetlen jó apa, szeretetet ad, nem ölelget és puszilgat agyon, nem ül egésznap a szobámban, de törődik velem, figyel rám, gondoskodik rólam és ami a legfontosabb elfogad így, ahogy vagyok, pszichológusostól, mindenestől.

-Jó reggelt!- mosolyogtam vissza, majd az ajtó felé bicentettem jelezve, hogy iskolába indulok, amit szintén egy apró biccentéssdl díjazott.
Ő az egyetlen, aki így is megért, megérti ha metakommunikációt használok csak és nem rágom a szájába mi lesz a következő tettem.

Kiléptem az ajtón, majd arconcsapott a hűvös levegő. Kissé megborzongtam, majd beléptem az utcán hömpölygő emberek közé, hogy buszra szálhassak és azt a negyedórás utat, kissé felgyorsítva tegyem meg. Nyilván mindenki megnézett, nem elismerően, nem azért mert tetszettem, pusztán szánalomból, hogy lássanak, hogy aztán a nap további részében egy torzított verziómat lássák.

Megpillantottam a buszon ülők közt Go Eunt is, és őt is.

_______
Annyeong! Srácok négy napig nem volt netem, részt sem tudtam kitenni, de folyamatosan írtam, így egy brutál hosszú részt alkottam..
Remélem tetszik nektek.
Kommentben várom a véleményeket.
Hwaiting!!❤❤