A fülsüketítő csengő adta világosan a tudtunkra, hogy az órának vége, így a hatalmas terpeszbe nyitott lábaimat összecsuktam, és nem hajolgattam már előre, hanem a cuccaimat kezdtem el sorjában bevágni a sporttáskámba, amit nemes eleganciával dobtam le a sarokba, hiszen holnap úgyis lesz egy 'elméleti' órám, amikor a táncokat csak tanárainktól nézzük, és utasításaikat, tanácsaikat hallgatjuk meg, melyeket a mai nap után jószerivel tudnak osztogatni.

Üres kézzel szinte rohantam ki az épületből, hogy minél előbb odaérhessek Mr. Nam irodájába, mint hívatlan vendég.
Nagy lendülettel csapódtam neki egy utamat akadályozó hatalmas mellkasnak, majd dőltem is el vele a földre, akár egy krumplis zsák.
Kissé feltoltam magamat, majd legurultam az alattam fekvőről, aki szenvedő arckifejezéssel felnyögött, így beindítva a bennem élő szörnyet.

Hallani akarom ezeket a szenvedő nyögéseket, éjjel-nappal. Ahogy arcára kiül az édes kín, eufórikus állapotba lök, és mélyen benne tart, miközben szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat művelek, de nem vele, inkább Jiminnel.

-Kook.- mondta szűkszavúan, majd alkaromnál fogva felrángatott a földről.

-Taehyung.- jelentettem ki ugyanolyan semmitmondóan nevét, ahogy ő is az enyémet.

Talán ő is futott, hogy ilyen hamar kiért a teremből, hiszen mégiscsak az iskola főbejáratánal vagyunk, szöges ellentétben az előbbi tartózkodási helyünkkel.

Szótlanul kikerültem őt, majd elindultam, hogy minél előbb a békét sugárzó irodában lehessek, és megoszthassam új tapasztalatomat az életben, az új érzést..

A férfi, kinek mellkasának csapódtam mellettem sétált, de nem szólt egy szót sem. Ő az a személy, akinek valóját sehová sem tudom rakni, mert nem idegesít, nem dühít, és még csak nem is vágyom arra, hogy bánthassam. Érdekel, de csak a maga módján, teljesen máshogy, mint ahogy Jimin, határozottan egy szó, amit hozzájuk tudok párosítani, mégis teljesen más jelentéssel.

A szembejövő emberek mégnagyobb ívben kerültek, mint szoktak, hiszen két, fekete kapucnis férfi sétál egymás mellett, szótlanul, és vészjóslóan, hisz én Valaki vagyok, Taehyung pedig, csak rá kell nézni, az üres tekintet -ami csak Jimin és annak szűktársaságában szűnik meg létezni- halálra rémíthet másokat, legalábbis a tekintetekből ítélve.

Én akkor sem félnék tőle, ha nem látnám a másik énjét a tetőről, melyet barátai között tud csak elővenni magából, nem félek az emberektől, így tőle sem, hiszen az évek alatt tökéletesen megtanultam, akitől rettegni kell, az nem az ágy alatt bújó 'szörnyeteg', a sötét árnyak, vagy egy szúrós tekintetű férfi, hanem a bennem élő szörnyeteg, aki csaknem ugyanolyan valós, mint én magam, hisz' egyek vagyunk.

Nem akartam őt elküldeni, hiszen semmi okom rá, még mindig úgyérzem, hogy neki újat nem igen tudok mutatni, hogy őt nem ijeszteném el azzal, hogy befordulok a pszichiátria ajtaján..bár, ha elijeszteném sem lenne semmi gondom, egy személlyel kevesebb, kinek jelenléte nem sokatmondó, mégis tudatosan érezteti, hogy itt van, szavak nélkül is.

Teljesen más, mint Jimin. Amennyire én ismerem őt, szöges ellentéte a velem szemben álló srácnak, azaz, hogy amit mutat magából, hiszen őt még csak annyira sem ismerem, mint az idegeimen is tökéletes könnyedtséggel táncoló alacsony termetű angyalt. Bár, amilyen hatalmas ellentéteknek tűnnek, olyannyira jól kijönnek egymással. Bár a Taehyungban megbújó jeges elegancia épp úgy rejtett, mint az önfeledtsége a baráti körében, ha az iskolában -nagyritkán- egyedül sétál egy kétlábon járó megfejthetetlen rejtvény a férfi. Szemei sötétek, arca hirtelen lesz nyúzott; s gonddal teli.

Elérve úticélomhoz a nálam kicsivel magasabb férfi irányába néztem és vártam pár pillanatot, hiszen nem igazán 'kísérnek' sehová, főleg nem a pszichiátriára.

-Azt hiszem, én ide értem.- mondtam.

-Azt hiszem én is.- vándorolt tekintete az elmegyógyintézetre, majd másodperc töredéke alatt szentelte ismét jelentéktelen lényemnek tekintetét.

Még egy ideig szótlanul bámultuk egymást, míg az üveges tekintetének hűlt helye nem lett, majd széles vigyorra húzta ajkait, ami szinte szabályos téglalapként nézett ki.

-Mától nem kell egyedül járnom.- amint kiejtette a szavakat elfogott a kíváncsiság ismét, hiszen az édesapja van odabent, de, hogy mi okból arról fogalmam sincsen, de érdekes, hogy ilyen helyzetben ő boldogan tud nevetni.

Erős kapcsolatot érzek a fiú és köztem, holott nem is ismerjük egymást, a nevét tudom, és ez is bőven elég ahhoz, hogy tudjam, nem rossz ember ő. Úgyérzem ő már sokat megélt, de nem beteg mentálisan, mint én, ő szimplán egy ugyanolyan gyerek volt, mint amilyen egykor még én, csak az élet mindkettőnket kifordított magából, csak épp másik irányban. Amíg belőle egy üres tekintetű srác lett -mit barátai oldanak csak-, biztosan fájdalmas múlttal, belőlem egy pszichopata lett, semmilyen múlttal.
És a sors kegyetlen iróniája, hogy mi összetalálkoztunk, és együtt járunk két különböző, mégis rémesen hasonlító helyre, csak én épp betegként, ő meg látogatóként..

-Majd találkozunk.- ejtettem ki könnyedén a szavakat, melyek szinte semmitmondóak, viszont mégis jelentőségteljesek, főleg az én számból kiejtve.

-Biztosan.- mondta ugyanazzal a jókedvvel, majd hátat fordított és elindult az út másik oldalára, én pedig beléptem a hatalmas fehér -inkább már a kosztól szürkés- falú épületbe, és azonnal megcéloztam a lépcsőt, hogy beronthassak dr. Nam irodájába.

Mindenesetre, hogy a kellő udvariasságot tartsam annak ellenére, hogy a recepciót is kihagyva spuriztam fel az emeletre teljesen nem várt módon, kopogásra emeltem ökölbe szorított kezemet, majd nem éppen finoman nekivágtam kétszer-háromszor csontos öklömet.

-Tessék?- hallottam meg a szöszölést egy idő után, majd a zár kattant és a pszichológusom kitárta előttem a faajtót.

-Nem hiszi el mi történt.- léptem be néma kérésének eleget téve, és a felesleges 'elnézést kérek' körök futása helyett, azonnal rátértem a tárgyra.- Éreztem valamit.

Azonnal érdekes fényűen kezdtek csillogni szemei és ugyanolyan felajzottan, mint én, helyet foglalt velem szemben és előkapva a jegyzetfüzetét várta, hogy folytassam.

-Ne haragudj.- mondtam, mire felhúzta szemöldökét én pedig elmosolyodtam az emlékre.- Ezt mondták.

-Éreztél.- mondta magában is tudatosítva, majd apró mosolyra húzta vékony ajkait és kilesett olvasó szemüvege felett.- Tudod mit éreztél?

-Ezért jöttem magához.- mondtam már komolyabban, és előző apró kis mosolyom szinte csak úgy köddé vált.- Remélem, hogy megmondja.

-Jól esett?- kérdezte, mintsem, hogy kijelentette.

-Maga is tudja, hogy az nem tudom milyen érzés.- motyogtam leszegett fejjel, és az előbbi lelkesedésem hirtelen sokkalta alább szállt, ha ő se tudja mit érzek akkor mégis ki a faszom fogja tudni.

-Hát pontosan olyan, mint amit akkor éreztél. Emberszámba vettek téged Kook, és ez neked jól esett.- mondta lassan és érthetően, hogy én is megértsem, mi is az új dolog amit éreztem.- Tudod mit jelent a jó.

Nem azon van a hangsúly, hogy mit, hanem, hogy éreztem úgy, hogy azt nem egy történésnek tudtam be, hanem egy újfajta valaminek, egy új érzésnek, és ezért jövök eggyel Jiminnek.

Egy ideig csak lestem ki a fejemből és emésztettem, hogy mit is éreztem, és hogy az mennyire is jól esett, hogy már tudom milyen az a 'jó' fogalom, hogy én is részesültem benne, és ez nekem meglepően új, de mégis apró vigyor lapul a szám sarkában, ahogy újra élem azt a pár másodpercet, amit ő okozott. Már épp készültem volna, hogy hazainduljak, és a nappaliban halálra unjam a fejemet, amikor hirtelen fejbe csapott a mélyen gondolkodtató kérdés.

-dr. Nam..- kezdtem, mire felemelte fejét, és nem jegyzetelt tovább az előbbiekről, hanem ismét nekem szentelte figyelmét.

-Mondd Kook, baj van?- halványan megráztam fejemet, jelezve, hogy azon kívül, hogy megszülettem nincs különösebb baj, nem kell aggódnia.

-Az emberek nevetnek, ha boldogok nem?- kérdeztem.

-Így van.- bólintott egyetértően.- Szoktak örömükben sírni is.

-Találkoztam egy férfivel, aki oda szembe ment- böktem az intézet felé, ő pedig bólintott, jelezve, hogy figyel.- És nevetett, majd azt mondta, többé nem kell egyedül ide járnia, mert én is erre jövök.

-Hmn.- hümögött, jelezve, hogy érti miről próbálok makogni.

-Mégis miért nevetett? Lehet, hogy tényleg beteg..- a végét már szinte hallhatatlanul suttogtam magamnak, miszerint lehet, hogy tévesen 'ismertem ki' személyét.

-Tudod, van olyan, hogy keserű nevetés.- mondta, én pedig ittam szavait.- Ezer dolgot takarhat egy felfelé görbülő száj.

Csak lestem magam elé, miközben próbáltam valami értelmeset kimakogni, hiszen az új információ annyi mindent ültett a fejembe, lehet, hogy Jimin nevetései is félelemmel vegyítettek?

-Kook, menned kell, épp most ért a recepcióra a következő betegem.- mosolygott rám.- Várlak, lehetőleg egy új érzéssel.

Aprót bólintottam, majd meghajoltam és leiszkoltam a lépcsőn, majd mélyet szippantottam a levegőből, majd az ugyanabban a percben kijövő Taehyungra emeltem tekintetem, ki mosolygott, így én is -már ahogy tudtam- felfelé görbítettem ajkaimat.

Egy mosoly ezer dolgot takarhat..

_______________
Annyeong!
Remélem tetszik nektek ez a rész is.
Kérlek kommentben írjátok le véleményeiteket / gondolataitokat, őszintén érdekelnek.
Hwaiting srácok❤