A nyitott ajtón könnyedén beugrottam, majd hátamra kapva a táskámat kezdtem el lefelé rohanni a megfelelő táncterembe, hogy elkezdődhessen az óra, és elfelejthessek végre mindent.

Jiminnel csaknem egyszerre estem be a terembe, így mindenki rendesen végig nézett rajtunk, hiszen a mellettem szobrozó srác a kelleténél sokkalta nagyobb ruhában feszített én pedig csak szimplán a szokásos felállásban érkeztem, csakhogy nem egyedül.

Szerencsére a tanárúr talán még egy perccel hamarabb is érkezett, mint kellett volna, de ezzel minden figyelmet elterelt rólam, aminek őrülten örültem. Borzasztó érzés a központban lenni, főleg úgy, ahogy én szoktam. Rám néznek, és láthatóan undorodnak, grimaszba torzul arcuk, és próbálnak minél hátrébb húzódni, holott eszem ágában sincsen hozzájuk érni, le tudom fogni a bennem élő szörnyeteget, hiszen tudom, hiába nem lehet jellemezni az életem, mert csak 'ilyen' mégis többet ér annál, hogy rájuk pazaroljam a szabadságom, mert nemhogy börtönbe kerülnék, mert kicsináltam valakit, vagy jobb esetben csak megkínoztam, a szörnyeteget amilyen keservesen tudom visszafogni, és évek kellettek ahhoz, hogy bármiféle rendesebb kapcsolatot kialakítsak emberekkel, olyan sok idő kellene ahhoz is, hogy ismét én legyek a testem ura.

Tudom, hogy az a beteg énem is én vagyok, de mégis, csak könnyebb úgy gondolkodnom, hogy amiket például Jiminnel tennék meg oly szívesen, valójában nem én vagyok, hanem egy teljesen másik személy, akinek minden szavát az én nyelvem és szám ízleli.

×××

Az öt óra folyamatos tánc, mely közben két tíz perces szünettel szántak meg rendesen kikészített.
Valahogy ez a fajta izzadtság szag, amit így ezer férfi okozott nem volt olyasmi, mint amit otthon éreztem, teljesen más volt egyszerre tíz srác testnedvét szagolni, mint Jiminét és az enyémet.

-Büdös van.- lépett be hirtelen Go Eun és pár barátnője, én pedig azonnal végig futtattam tekintetemet a lányon.

Egy kis szoknya takarta őt combközépig, onnantól pedig szabadon rálátást biztosított a lábára. A látvány nem fogott meg, és nem is mozgatott meg bennem semmit, a lány eléggé vékony, lábait izmon és bőrön kívül semmi nem borítja, így nem lenne akkora élvezet, ha a kés végig szántaná azt.

Elhanyagolom őt mostanában..
A vízespalackomért nyúltam, de legnagyobb meglepetésemre az Jimin kezében pihent, üresen.
Unottan, már-már hisztérikusan dühösen pillantottam a férfire, kinek puszta jelenlétével is sokszor meggyűlik a bajom, de így, hogy csinál is valamit teljességgel az agyamra megy, ami nem kedvez a betegebbik felemnek, és elevenen meg is nyúzná őt..

Szó nélkül kaptam ki a kezéből és indultam ki a közeli férfi vécébe, hogy megtöltsem a kiürült palackot vízzel, ezzel szomjamat elolthassam.

Kivágtam magam előtt a mosdóajtót, mely a vártal ellentétben nem csapódott be olyan erővel, csak gyengéden becsukódott, így már a csap előtt állva, a tükörből figyeltem, hogy bizony Jimin utánam jött.

-Neharagudj, csak szomjas voltam.- bocsánat kérését hallva furcsa érzés kerített hatalmába, és azt sem tudtam mit reagáljak.

Általában az emberek nem kérnek egy ilyentől, mint én bocsánatot. Aljas és mocskos embernek képzelnek, egy bűnözőnek, ha esetleg véletlen nekem jönnek elszörnyedve bámulnak rám, majd erősítenek a táskájuk, vagy a kezükben tartott tárgy szorításán, hogy nem-e vettem el, így az, hogy ő elnézést kért azért amit tett egy ismeretlen állapotba lökött.

-Köszönöm.- motyogtam, nem igen tudtam mit mondani, nem tudtam hogyan reagáljak, hazugság lenne azt mondani, hogy nem gond, hiszen alig jutottam el a mosdóig, hogy ne haljak szomjan.

-Mit?- nézett rám, miközben arcára kiült az értetlenség.

Őszintén szólva nem is tudom mire számítottam, hiszen én nem olyan vagyok, mint ő. Elvileg minden ember 'más', de ez pusztán csak valami kis felületes hazugság, mind ugyanolyan emberek, csak máshogy burkolják be magukat a külvilág elől, mi vagyunk, a beteg emberek, akik tényleg másabbak, mint ők, nekünk minden jelenthet mást, mint nekik. Nekik a halál egy bekövetkezendő dolog, amit elfogadnak, de itt vagyok én, aki retteg a haláltól, aki fél, hogy elveszíti a táncot, de vannak beteg emberek, például a depressziósok, akik olyan szinten tartanak, hogy nem vágynak másra, csak arra, és képesek is megtenni, hogy elveszik maguktól az életet, és vannak a nekrofil emberek, akiknek a halál egy pozitív dolog, egy öröm, a kielégülésük eszköze egy hulla, így a halál pozitív alakot ölt a szemükben..ebből látszik, hogy mi mind mások vagyunk, és nem csak formailag, hanem ténylegesen.

Nem tudom, miért vártam azt, hogy Jimin megérti amit mondok..pszichopata vagyok, érzések nélkül. Egy olyan ember vagyok, aki másokat tárgyaknak lát, aki egy-két ember kivételével mindenkit egy ócska kacatnak tart csupán, így azok a dolgok, amik másoknak érzések, nekem csupán események, melyeket csak megélek, mert muszáj, viszont ez, egy újfajta érzésként hasított belém, mintha nem csak Valaki lennék, hanem valaki, egy a sok közül, azt sugallta ezzel, mintha kicsit is hasonlítanék rá..de ezzel világosan is a tudatomra adta, hogy ő bizony nem fél.

A házamban is járt már, aludt is ott, igaz, én akkor nem sokat, de ő igen, rám bízta magát, és annak a tudatában elaludt, hogy én bármikor bármit tehetek, nevetségesnek és szánalmasnak tűnik, de, ha Jiminnek nincsenek mentális bajai, mint fogyatékosság, akkor bizony ő tényleg megbízik egy pszichopatában.

-Ezt az érzést.- nyögtem ki végül amit egy halvány mosollyal díjazott, majd az egyik csempézett falnak döntötte hátát.

-Legalább van valami jó kis hatásom.- nevetett fel, úgy, ahogy egyszer nálunk is tette, ugyanúgy, mint akkor magával ragadott a hangja, és próbáltam, akár fulladás árán is visszatartani nevetésemet, hogy az övét még tovább halljam.

-Mit érzel?- vezette rám egyik-pillanatról a másikra a tekintetét, és komoly fejjel kezdett vizslatni.

Akaratlanul is eszembejutott dr. Nam és a szakértelme, nyilvánvalóan jobban megértené amit hebegek, mint ez a velem szemben álló srác, illetve ő már mindent tud rólam, azt, hogy ez mennyire is új nekem, hogy én ennek mennyire is tudok örülni..mert hiába a negatív érzelmek irányítják az életem, egykor voltam olyan szomorú, hogy tudjam, mit is jelent a boldogság és az öröm, annak ellenére, hogy nincs bennük részem, de most, most örülök, hiszen éreztem is valamit, amit eddig még soha, és igazából nem is tudom hová tenni mi ez az érzés, és ezt minél előbb meg kell tudnom.
És azzal is megőrzöm magamnak a saját kis világomat, és nem árulok el neki mindent magamról.
Nincs annál rosszabb, mintha ismerne, hiszen az átlag embereknek sosem elég a jelen, semmilyen téren, legyen szó munkáról, iskoláztatásról, akár szimpla barátságról, mindig tudni akarják, hogy a múltban ki voltál...és az alapján fognak megbélyegezni.

-Nem tudom.- vontam vállat, mintha annyira nem érdekelne az egész, de aligha tudtam féken tartani a szavakat, melyek szökőkútként akartak feltörni belőlem..

Mosolyogva vállat vont, majd a csengőt hallva vissza indult a terembe, mert az órák utáni negyvenöt perces nyújtás olyan kihagyhatatlannak bizonyul, akárcsak az órák maguk, én pedig követtem őt, és újra és újra idéztem fel magamban a szót, amit életemben először hallottam.
Hiszen szüleimnek nincs okuk arra, hogy ezt használják, akiknek meg lenne, azok nem mondják.

Azthiszem ma muszáj Namjoonnal beszélnem..

___________
Annyeong!
Meghoztam a legújabb részt, remélem már vártátok.
Kérlek szeressétek és őszintén remélem, hogy tetszik nektek, annak ellenére, hogy szerintem kicsit más lett, mint szokott.
Kommentben várom a véleményeiteket / gondolataitokat!
Köszönöm, hogy velem tartotok!❤
Hwaiting srácok.

Ja és Boldog karácsonyt srácok, kellemes ünnepeket.❤