Nagyot nyújtózva néztem körbe, hogy mégis mitől gémberedhettek ennyire el végtagjaim, hiszen szemeimet még a vinnyogó ébresztő előtt nyitottam ki.

Hunyorogva lestek körbe, majd egy halk morgással konstatálom, hogy bizony nem a szokásos környezetben aludtam, hanem a nappaliban, össz-vissz talán két órát.

Lerúgtam magamról a takarót, majd telefonomat feloldva szívinfarktus tört rám, bő fél óra és kezdődik az első óra. Szitkozódva rohantam fel az emeletre, miközben hajamba turkáltam, hogy ezzel is elfogadhatóbb formát öltsön.
Szobámba rohantam volna, ám az egyenletes szuszogás a táncteremből meggátolt.
Fejbe csaptam magamat, majd fénysebességgel teremtem Jimin mellett, és kezdtem el finoman rúgdosni oldalát.

Nehezemre esik, hogy ne egyre erőteljesebben rúgjak belé, ám tűrtőztetem magamat, hiszen most sajnos ennél is akad fontosabb dolgom, még pedig az, hogy időben beérjek a táncórámra, amiről nem késhetek, hiszen a tánc mindig támaszom, bűn lenne ha késnék.

-Hagyj már.- motyogta, majd az amúgy nem éppen kényelmes padlón valami kényelmesebb pozíciót próbált felvenni az eddiginél.

Nem elég, hogy a házamba is könnyűszerrel bejutott, még itt is aludt egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően.
Azthiszem ő egy komplett idióta, de nem nekem fog ez fájni a végén.

Egy erősebbet rúgtam, mire feljajdult, és öröm volt hallani, hirtelen robogtam hátra a zenelejátszóhoz, hogy valami elfeledtesse a beteges vágyaimat, melyeket tökéletességén öröm lenne kiélni.

Visszafordulva egy elég érdekesen kinéző sráccal találtam szembe magamat. Hunyorgott a hirtelen ért fényhatástól, homlokát ráncolta, ahogy próbálta bemérni helyzetét, illetve a fájdalomtól torzult el arca.
Igazából nem tudom, hogy a rúgás okozta-e a fájdalmát, vagy a kényelmetlen fekvőhely, ahol egész éjjel feküdt, de elnézegetném ezt a kifejező arcot reggeltől estig is.
Felszisszent a fájdalomtól, ahogy derekához ért, engem pedig maga alá gyűrt a vágy, s testem esdeklett, hogy láthassa a fájdalmas pontot. Talán lila folt tarkítja hófehér bőrét, vagy esetleg egy piros csík jelezné fajdalmának vonalát..gyönyörű is lenne.

Odaléptem es feltűrtem pólóját, ő pedig szűz kislányokat megszégyenítő módon húzódott el és vált pirossá arca. Azért ennél többet vártam tőle. Letettem tervemről, majd felálltam és szobám felé vettem az irányt.

-Fél óra és kezdődik az óra.- fordultam vissza, majd szemeibe nézve mondtam erőltett higgadtsággal.- Ha miattad kések, megöllek.

Ízlelgettem a kimondott szót, mely gondolataimban már annyiszor megjelent, de még sosem ejtettem ki ezt. Tartottam tőle, hogy talán ezzel is összemorzsolom a láncot, mely a szörnyetegemet tartja vesztegen, de mégis jóleső érzés futott végig gerincemen, hogy kimondhattam, a férfi viszont csak felhorkant majd mellettem elhaladva kitrappolt a helyiségből, így utána kullogtam.

-Kinyithatnád.- próbálta lenyomni már sokadjára a szobám ajtaját.

Idegesen nézelődtem ide-oda, nem akartam válaszolni, már oly sokszor mondtam el neki érthetően, hogy nem..feleslegesen meg minek jártassam a számat.

-Adj már ruhát Kook!- kiáltott rám és szemeiben a düh játszott, az egyetlen érzés, melyet én is tapasztalni tudok a vágyon és a semmisségen kívül.

-Nem mehetsz be.- mondtam haláli nyugodtsággal, majd eldőltem a falnál.- Húsz perced van még, hogy kezdjél magaddal valamit.

A férfi betegesen felnevetett és a fejét kezdte rázni, akár egy félbolond.

-Egy hullát tartasz?- emelte fel kíváncsian egyik szemöldökét, de sütött róla az undor.

Nemlegesen megráztam a fejemet, majd belöködtem a fürdőszobába, és bezártam ajtaját a táncterem kulcsával, hiszen a házban mindennek ugyanolyan kulcsa van, kivéve a szobámnak. Persze, a szobám ajtaját sosem zárom magamra, túl óvatoskodó vagyok, és rettegek saját magamtól.

Ki tudja mire lennék képes egy sötét szobában teljesen egyedül a gondolataimmal..szinte, bármire.

Nyugodt szívvel tártam ki szobám ajtaját tudva, hogy a férfi már csak a faajtó mögül dörömbölhet, de nem láthat.
Kikaptam egy nélkülözhető nadrágot és pulcsit, majd a földre hajítottam és gyorsan felöltöztem.

Gondosan bezártam a szobám ajtaját, majd kitártam a fürdőt és a mérges törpét kiengedtem s a kezébe nyomtam a neki szánt ruhákat.
Lehet, hogy nem épp a legújabb divatot képviselik, és eléggé nagyok is lehetnek a számára, de örüljön, hogy ennyit kap, ha már rest átmenni az út másik felére.

Szemforgatva indultam el a bejárati ajtóhoz, amint láttam, hogy a férfi bizony előttem nem fog átvedleni, pedig érdekelne, mégis milyen lehet egész valóját látni, érinteni és bántani.

-Jimin!- üvöltöttem fel az emeletre, hogy vonszolja már magát, ugyanis, tényleg nem tudom mit csinálok vele, ha elkések.

Itthagyhatnám, ez tény, de nálam vannak a kulcsok, és egy vadidegenre, azaz Jiminre, vagy az épp szembejövő postásra nem bízhatom a ház kulcsát.

Idegesen kezdtem topogni a bejárati ajtóban és amint elém termett a fiú a ruháimban, bólintottam egyet majd rángatni kezdtem őt, és ereje ellenére is könnyen ment, ami megmosolyogtatott, hiszen, mint egy rongybabát, úgy kezeltem.

Ne tárgyiasítsd Kook!

Az utolsó pár métert szinte rohanva tettük meg, majd az iskola előtt szinte elrobogtam Jimin mellől és nem foglalkozva a nekem jövő emberekkel vagy a beszólásaikkal csak keresztül rohantam egyenesen oda, ahová nem is olyan rég kiszorultam, a tetőre.

Amint felértem elégedetten és jólesően szippantottam a viszonylag tisztább levegőből és hatalmába kerített egy bizonyos érzés. Ezt a fajta érzelmet sosem tudtam sehová rakni, ilyen, mint az életem. Mások elcseszettnek, és undorítónak nevezik létemet, szóval ez is valami olyasmi lehet, valami undorító, de mégis csak jó valamire nem? Piszkálni legalábbis szeretnek, de vajon hiányoznék én bárkinek is? Annyit emlegetik, mégsem tudom milyen is ez..
A pszichológusom szerint ez egy olyasfajta érzés, hogy üresnek tekinted magadat, de én állandóan üresnek látom magamat, szóval, ezt sem érzem igazán, csak tudom, hogy mások így neveznék.
Ugyanakkor én elvagyok így, nem kell nekem érzelmekkel túlfűtött kapcsolat fűvel-fával, elég nekem az apám, meg a gyér kis kapcsolat melyet annak nőjével alakítok. Jimin, meg csak úgy belopakodott az életembe, és kezdi felborítani mindazt, amit hosszú idők során rendberaktam magamban.

A szokásomhoz híven köröket kezdtem írni, de, hogy még véletlen se ragadhassak fent, a táskámat már a legelején az ajtó és annak kerete közé helyeztem.

Az iskola háta mögött egy korombeli srácot láttam. Nem tudtam ki ő, mégis egyedülléte, és annak szokatlansága, hogy rajtam kívül valaki egyedül ácsorogjon a tömegben lekötötte a figyelmemet.

Rázkódó vállai hamar elárulták őt, bizony, sír. Nem tudtam ki ő, és miért sír, de azonnal leültem fölé, valahogy úgy éreztem, ennyivel tartozom neki. Olyan távolinak tűnik, és olyannyira nem ismerem, mégis úgy néz ki jelen esetben, hogy én állok hozzá a legközelebb.

A normális emberek gyávának és gyengének tartják azokat, akik sírnak. Holott erős az, aki mer sírni, aki tud sírni ebben a zavarodott társadalomban, ahol elítélnek, és bántanak mindenért. Akik normális embereknek vallják magukat, valójában sokkal nagyobb roncsok nálam, vagy bármely betegségben szenvedőnél. Mert amíg én csak üres fejjel és szívvel tekintek a világra, addig ők gyűlölnek engem, gyávának és gyengének tartanak, mert merek sírni, annak tartanak, mert még nem lettem öngyilkos, de aki az lesz, azt szintén gyengének titulálják. Aki nem olyan, mint ők, aki nem egy állat a sok közül, hanem valami más, annak mindegy milyen aljas módszerekkel, de pusztulnia kell.

Ezért ilyen az életem. Mert nem is akarok küzdeni azért, hogy más legyek. Nem szeretnék olyanná válni, mint mindenki más, nem szeretnék én is az lenni, aki másokat a helyzetembe lök, inkább maradok ez, ez akitől az emberek okkal, de tartanak.
Nekem ezt jelenti az élet..vágyat, semmisséget és néhai szeretet -melyet egyedül apám iránt érzek. Bár magam sem tudom, hogy csak a tiszteletet csúfolom-e szeretetnek.

Időközben az emberek elkezdtek befelé szállingózni, én pedig, mivel késni nem akartam, felálltam és úgy pillantottam le az alattam álló férfira, aki mintha megérezné, hogy a kettőnk közötti kapocs semmivé készül válni felkapja fejét.

-Taehyung.- suttogom a kettőnk közé, mely méternyi magasságokat ölel magába.

Kapucniját fejébe húzza, majd egy darabig még álldogáll, majd elindul befelé, én pedig sok kérdés közepette megyek a tető ajtóhoz, és lépek be a meleg iskola épületébe.

Miért kezd más lenni, minden?

Annyeong!
Remélem vártátok már a folytatást, igyekeztem, ahogy csak tudtam.
Kérlek szeressétek.
Kommentben várom a résszel illetve a könnyvvel kapcsolatban a véleményeiteket / gondolataitokat.
Hwaiting srácok!❤❤