Belépve az iskola épületébe jól esően rázott ki a hideg a meleg hatására. Leültem egy folyosón található padra, majd az így hátam mögé kerülő radiátorhoz simultam, hogy kiolvadjak, és legalább hazajussak, hogy ez a pokoli nap, már eseménytelenül telhessen.

Jimin futott felém egy pokróccal és meleg teával, én pedig ledöbbenve bámultam rá, ez a srác nem piskóta, a túlélésért játszik, ha pokróccal jár be ide.
Rákérdezni arra, hogy miért törődik a nyomorommal nem volt időm, csak élveztem a pillanat adta lehetőséget, hogy nem nekem kell elintéznem mindent.

-Kösz.- motyogtam, majd magam köré csavartam a bundás plédet, és kissé örülni kezdtem, mert legalább annyit érzékelt bőröm, hogy valami rám került, haladás.

-Mit kerestél te a tetőn?- szólalt meg hosszas hallgatás után Jimin.

Hazugságok ezrei kezdtek leperegni lelki szemeim előtt és szelektáltam közülük nagy sebességgel, hogy melyiket is hinné el.

-Szeretem a tetőket.- adtam hangot az igazságnak, de ez furcsábban hangzott bármi idióta kis hazugságnál.

-Te meg akarsz halni?!- üvöltött képembe, én pedig annak a szélén álltam, hogy megfojtom, és ez még vicces is lenne, csakhogy komolyan gondoltam.

Pólója takarásából tökéletesen kicsúszott gyönyörű nyaka, mely hívogatja az ember szemét. És ami gyönyörű, köztudott, hogy nem csak szemmel, de kézzel is nézzük.

Halványan megráztam fejemet a gondolatmenetem miatt, majd a bennem keletkező vágyat elnyomva próbáltam nyugodtságot magamra erőltetni.

-Nem tudom mi vár rám a halál után.- tereltem gondolataimat kérdése felé- De egy biztos, test nélkül nem lehet táncolni.

Elképedve meredt rám, de őszintén szólva nem is csodálom, hiszen épp most közöltem vele, hogy engem ezen a világon csakis a tánc tart, semmi más.
Azthiszem mindenkinek könyebb lenne nélkülem, de nem tudok a kedvükben járni, önző vagyok és leszek is egészen az életem végéig, ugyanis addig meghalni, amíg nem maga a kaszás szólít magához, nem fogok.

Tovább már nem akartam beszélgetni. Furcsa ezt mondani, de megnyíltam neki, ha csak egy kicsit is, de kifecsegtem neki a legnagyobb gyengémet, és ezzel az információval azt tesz a férfi, amit csak akar. Elhallgathatja -ez lenne a legjobb- ugyanakkor akár az iskola facebook oldalára is kipakolhatja előszeretettel.

Fogalmam sincs, hogy miért válaszolok a kérdéseire, de mire igazán felfogom, hogy tőlem kérdezett, már rég a válaszom közepén járok, és ez megijeszt.

Sosem voltak igazából barátaim, pedig néha még most is jól esne, ha lennének. Nem szeretném, mint barátot, de a felesleges időmet lenne kivel töltenem, és nem azon agyalnék, hogy kit hogyan is kellene kicsinálnom.
Táncolás közben persze ezek eszembe sem jutnak, ugyanakkor hiába akarom mégtöbbet csinálni, a testem egy idő után felmondja szolgálatait és pihegve borulok a padlóra.

Szó nélkül álltam fel a férfi mellől és indultam el, hogy minél előbb hazaérhessek -az üres házba- és táncolhassak, mivel barátaim akkor sem lesznek, ha én akarom, hogy legyenek, legalább ez mentsen meg.

×××

Amint a házhoz értem, kelletlenül forgolódni kezdtem miközben a kulcsaimat próbáltam zsebemből kihalászni. Azthiszem, hogyha külön költözöm egyszer az életben, valami elektronikus záram lesz, mert, most bajlódom először a kulcsokkal, de már ez is sok az idegeimnek.

-Add ide segítek.- szórakozott rajtam Jimin.

Mit keres ez itt?

-Te..követtél engem.- jelentettem ki, mert kérdezni felesleges lett volna, tisztában vagyok vele, most már.

-Táncoljunk.- mondta, majd belökte maga előtt a bejárati ajtót, melyet sikeresen kinyitott pár pillanat leforgása alatt.

Sóhajtva követtem őt, egészen a nappaliba ahol helyet foglalt és nézelődni kezdett. Valamiféle családi, vagy hasonló képet kutathatott fel szemeivel, de ugyan, mit is várt. Naív.

Zavart, hogy kabátja már nem takarta a nyakát, így rálátást nyertem a tökéletes felületre, mely szeretném, ha csak egy pillanatig is, az enyém lehetne és azt tehetnék vele amit akarnék. Megragadnám két kezemmel, és szorítanám, míg hófehér bőre lilás árnyalatot nem venne fel, majd rimánkodó hangja töltené be az apró helyiséget, és én tökéletesen érezném magam.

Nem gondolhatsz erre Kook.

-Aish.- morogtam, majd felálltam és a bejárati ajtóhoz sétáltam.-Menj el.- kiáltottam a férfinek.

-Nem.- hallottam kiáltását, majd becsaptam az ajtót és résnyire kitártam a bennem lakó szörnyeteg előtt a kaput és fölé tornyosultam.

-Menj el.- sziszegtem arcába, de magabiztos külsejét nem tántorította meg ez sem.

Csak bámult rám, majd ellökte jobb karomat, mely lomhán csattant oldalamon.

-Táncoljunk.- aztal felállt és megindult az emelet felé, én pedig idegesen, de szótlanul követtem őt, a feladat az akkor is feladat, ha a hátam közepére sem kívánom.

Ahogy felfelé igyekvő alakját néztem, hirtelen azt sem tudtam mit gondoljak, hogy csak egy srác, aki szeretne megismerni, vagy csak egy srác, aki szeretne jól felépített taktikával megölni.
Nem tudom mit lássak bele..

Annyit csalódtam már, és nem az emberekben, hanem az életben. Nem segít a dolgon az sem, hogy minden ember kutyaként kezel mást, ha arra van szüksége. Egy nap, még az állatkertből kilopakodó oroszlán, akitől mindenki tart, másnap mindenki kedveli őt és harmadnap megölik, mert csak kihasználták.
Ugyanakkor, ezért az élet a felelős és nem mi.

Hiába is, de valamit teszel az élet pedig valamit eléd dob, egy lehetőséget, és neked abból kell gazdálkodnom. Ha éppen elrabolnának egy személlyel aki fontos számodra, és csak az egyikőtök jutna ki élve, te megölnéd őt, és sajnálnád magadat, utálnád amit tettél, és hangoztatnád, hogy nem a te hibád. Ezért nincsenek kapcsolataim az emberekkel.

Miért van arra szükség, hogy egy illúzióban élsz? Egy jól összerakott kis általad formált világban, hogy te és a haverod örökké, holott nem vállalnád, hogy megölöd magad, érte.
Én vállalnám, mert nekem nincsenek fontos dolgok az életben a táncon kívül.
Míg másnak vannak céljai, itt vagyok én, aki tizenöt évesen elvesztette az egyetlen álmát, hogy találkozhasson édesanyjával, így nekem már semmi olyan nincs, amit tennem kellene.

Sokkal jobb ember vagyok, mint a körülöttem lévők, mégis engem ítélnek el.

Azért, mert nekem a halál nem egy hátborzongató dolog, mert nem félek meghalni, attól félek, hogy nem táncolhatok többé, míg bárki más az életét féltené. Elítélnek, mert bánthatok egy személyt, mert "instabil" a nyugalmi állapotom, mert szociopata vagyok, de azt senki nem veszi figyelembe, hogy ők bánthatnak mindenkit, egy-egy kimondott szavukkal, apróbb tetteikkel, melynek nem tulajdodnítanak nagy jelentőséget, de igenis a halálba lökhetnek vele bárkit, és ha arra kerülne a sor, hogy egy váratlan fenyegetés érné, puszta kézze ugrana a barátja nyakának bárki, hogy mentse a saját életét, mégis, mi vagyunk, akiknek szakemberek segítségére van szüksége..mi akik jobbak vagyunk, mert nem ölnénk meg soha azt, akit igazán szeretünk.

Mert érezni nem tudunk úgy, mint mások, meg kell tanulnunk, és ha sikerül, úgy örülnénk, hogy végre érezhetünk valamit, boldogságot, amit oly sokan emlegetnek, nem dobnánk el magunktól és inkább futnánk a halálba, mintsem, hogy elveszítsük azt, aki iránt érzünk bármit is.

Kótyagos fejjel ballagtam a férfi után, ki a két lábon járó rejtély. Nem tudom miféle okból került a szemben lakó idős nő házába, azt sem tudom miért nem került el nagyívben, a hülye pletykák hallatán, nem értem miért nem lehet a tökéletesen felépített valójából egy kis darabot is letörni, hogy megismerhessem az igazit, és azt végképp nem értem, hogy miért nem fél.

Mindenki retteg, és gyűlöl, én pedig csak bámulom őket és nem érzek semmit, nem fontosak még annyira sem, hogy dühös vagy ideges legyek rájuk, de itt van ő.
Aki teljességgel irritál, és érdekel, mit miért tesz, azaz, ismerni akarom őt.

És magam sem tudom kinek fog ez jobban fájni.

____________
Annyeong.
Meghoztam a legújabb részt, kérlek szeressétek.
Remélem tetszik nektek.
Kommentben várom a véleményeitekeg a résszel kapcsolatban, illetve a gondolataitokat.
Hwaiting srácok❤