A lábam már teljesen átfagyott, annak ellenére, hogy bundás zokniban és bakancsban üldögéltem. A bakancs a gyengém, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt kell mondjam édes kevés meleget nyújt. Jól néz ki, de hogy a lábujjaimat úgy kell kiolvasztani, ha egyszer lejutok innen, az fix.

Egy ideig még kétségbeesetten gondolkodtam, hogy vajon, hogyan juthatok én le innen, de csak-csak jár fel ide személyzet, vagy egy elkóborolt tanuló, mondjuk, hogy megnézze a kéményt, cigizzen vagy hasonlók.

Fenekem és lábaim is kezdtek már zsibbadni, így felpattantam és telefonomra vezettem tekintetemet, hogy megtudhassam mennyi az idő.
Összesen három órája ücsörgök itt, várva a csodára.
Körkörösen kezdtem el járkálni és pillantgattam le a jelenleg üres udvarra. A varázsa a dolognak így is megvan, hogy nem látom a sürgő-forgó diákokat, sőt így mégszebb az egész, a hideg, a magasság és én, a mi kis félten őrzött kapcsolatunk a tetővel...

Azthiszem sosem kívántam magam köré -eddigi életem során- ennyire kétségbeesetten embereket, és még sosem voltam ennyire mérges magamra.
Általában áldom a jó eszemet, hogy reggel még táncolni is van időm, de most legszívesebben megsemmisíteném a pár órával ezelőtti önmagamat, hogy ne jusson még véletlen sem eszembe, hogy a tetőre jövök.

Helyzetemen cseppet sem segített, hogy hasam már a következő kis adag ételjét követelte, ami a büfében várt, rám.
Kezeim és lábaim a hidegtől már zsibbadtak, de nem futkározhatok a tetőn félőrült módjára, a végen még leszédülnék.

Őszintén szólva nem attól félek, hogyha leesnék, meghalnék. Attól tartok, hogy nem halnék meg.
Hónapokon át tartó szenvedés a felépülés érdekében, holott, én is jól tudnám és az orvosok is, hogy a felépülés legjobb esetben is tolókocsis életet jelent. A tánc pedig a szenvedélyem, mondhatni szenvedélybetegnek vallom magam, hiszen erről nem tudnék leszokni, és biztosan komoly elvonási tüneteim lennének, ha kellene.

A telefonom kezemben zizegni kezdett, én pedig megláttam a kis zöld és piros ikont a képernyőn, azonnal felvettem a telefont, meg sem nézve, hogy vajon ki próbál elérni.

-Szia.- szólt bele egy kellemes hang a vonal másik végéről, ráncokba szaladt a homlokom ahogy gonolkozni kezdtem, hogy mégis ki a fene lehet ez.

-Nem veszek semmit.- mondtam unottan, de határozottan, ugyanakkor a világért nem engedtem volna, hogy kinyomja.

Egyetlen mentsváramként szolgált a teleshoppos srác, aki ha már Dél-Korea valamely pontján van, hálás leszek neki.

-Nem akarok eladni semmit.- morogta a vonal túlsó felén az ismeretlen.- Jimin vagyok.

Minden eddigi levegő, amit bentartottam kiengedtem és a hideg szél még mindig jól esően hatott rám, holott már a vérem fele valószínűleg szilárdan megállapodhatott úgy a vombom környékén, ugyanis lábaimat abszolút nem érzem lefelé.

Köszönöm Jimin.

Olyan tolakodónak és idegesítőnek tartottam -még mondjuk most is- de legalább kiderült, hogy tud hasznos is lenni, hogy mindig rajtam lóg.
A telefonszám csere, amit egyedül lebonyolított, eszembe sem jutott, így gyakorlatilag feleslegesen üldögéltem a tetőn a csípős hidegben, mert "úgysem tartom a kapcsolatot senkivel" elvem alapján meg sem nyitottam a telefonszámokat..

-Miért nem jöttél ma?- kérdezte talán kíváncsian, talán aggódva, vagy esetleg semleges hangnemben?

Nem szeretek telefonálni. Az emberek mimikája sokkal több mindent elárul egy telefon beszélgetésnél. Sosem tudhatom, hogy esetleg nevetve mondja, hogy éppen szar kedve van, vagy esetleg sírva mondja, hogy jól vagyok.

-A tetőn vagyok.- sóhajtottam reszketegen, de a világért sem akartam a tudtára adni, hogy azért, mert itt ragadtam.

Attól függetlenül, hogy itt estem rabságba semmin nem változtat, ez a kedvenc helyem és időtöltésem. Ténylegesen elvágtam magamat a külvilágtól és teljesen tiszta fejjel gondolkodok annak ellenére, hogy éppen megfagyni készülök.

-Idióta, azért be kéne járni órára.- sóhajtott.

-Bementem volna, ha..- halkultam el.

A segítségkérés sosem ment. Kevés emberrel beszélgetek, azaz a "családommal" akik apán kívül, ugyanolyan idegenek számomra, mint bárki más. Utálnak én pedig nem érzek feléjük semmit, talán annyival erősebb a mi kapcsolatunk annál, minthogy szimplán idegenek vagyunk, hogy közösen ismert embert veszítettünk el, és emiatt ugyanazt a srácot tartjuk felelősnek, engem.
Én bizonyítani akarom nekik, hogy igenis ér valamit a tánc és igenis, hogy nem feleslegesen hagyta itt édesanyám az élők sorát..

"Minden okkal történik" előszeretettel hangoztatják tanáraink, anélkül, hogy a dolgok mögé néznének. Szép dolog bemesélni magunknak, hogy mindennek oka van, így talán kevésbé tartjuk magunkat, vagy bárki más felelősnek, megnyugtató, hogy ráfoghatjuk a sorsra a történéseket..holott magunkban mindannyian jól tudjuk, hogy azok a bizonyos okok nem léteznek, és mi vagyunk a dolgok valódi okai.

-Baj van?- szerencsére azonnal rátapintott a lényegre, mire én bólintottam egyet.

-Mhh.- hümöggtem, miután észbekaptam, hogy akárhogy is reagálok a testemmel, azt ő nem fogja érzékelni, csupán a hangomat hallja.

-Hol vagy?- kérdezte kicsit hevesebben, majd szaporán vette a levegőket, mintha futna.

-A tetőn?- kérdezten vissza, hogy kifejezzem mennyire nem is értem meg őt.

Ha a tetőn ragadtam nyilván egy bokor tövében csücsülök az iskolától nem messze található házak valamelyikének kertjében.

Azthiszem hirtelen ismét megértettem miért is nem tartom a kapcsolatot úgy igazán a külvilággal. Annyira össze tudnak zavarodni, ha kapkodnak, hogy már fájdalommal jár végig hallgatni a hülyeségeiket.

A törzshelyemet áthelyeztem a kémény aljába, hogyha esetleg a férfinek van annyi esze, hogy miután bontotta a hívást egyenesen idejön, ne a hátamnak vágja azt a nehéz vas ajtót.

Az ajtó másik oldaláról halk puffanások hallatszottak, én pedig ugyanolyan halál nyugodtan ültem tovább és vártam, hiszen, ha odamennék kiabálni semmit sem segítenei a helyzeten, így inkább kényelmesen jegesedem el, mintsem ordítva.

Nehézkesen de engedett az ajtó, majd a férfi kilökte akkora erővel, hogy az tárva nyitva állt előttem és felém rohant.

Ahelyett, hogy úgynézett volna ki, mint a filmekben a hősök, egy agyonvert kutyáéhoz hasonlított a külseje. Amint elém ért térde vágta magát és szorosan magához ölelt.

Testem megfeszült, ahogy érzékeltem, hogy karjait körém fonja, hirtelen olyan nehéznek éreztem az összes végtagomat, mintha mázsás súlyok nyomnák, hangomat pedig valahol elhagytam, így szó nélkül, agyilag leblokkolva tűrtem azt, hogy ölelgessen.

Holott annyi mindent képzeltem el arról, ha esetleg ilyen közel kerülök valakihez, mit fogok érezni abból, ahogy a kés áthatol rajta, de itt nem volt se kés, se semmilyen erőszakos tett, csak a puszta testi kapcsolat, amit agyam erősen ellenzett, de szívem oly' erősen kívánt.

Egy idő után lazított szorításán, majd csuklómnál fogva felráncigált a hideg betonról és befelé kezdett húzni, hátán a táskámmal.
Határozottan rántottam ki kezemet ujjainak laza gyűrűjéből, amit szemforgatással díjazott, de készségesen hagyta, hogy egyedül sétáljak.

Maga a tudat, hogy Jimin nem először ér hozzám erőszakos dolgok nélkül félelmet kelt bennem. Nem bánt és ami a mégrosszabb én sem bántom őt, csak tűröm, mint egy kiskutya.

Bársonypuha, hamvas bőre csak úgy kívánja a kést, vagy a pengét, hogy aztán az bőrébe marhasson, majd azt elvágva bíborvörös folyadék színezze be hibátlan testét, ugyanakkor hiába mindez, foggal körömmel próbálok ellenálni ezeknek a csábító gondolatoknak, de érintései nem könnyítenek semmit ezen a helyzeten, sőt, csak nehezebbé teszik, az amúgysem egyszerű műveletet. Visszafogni Jeon Jung Kook pszichopata énjét önmagában nagy kihívás, nem, hogy ilyen törődő érintések mellett.

Miért teszed ezt velem Jimin?

________
Annyeong!
Remélem tetszik nektek ez a rész is.
Kommentben várom a véleményeiteket, és a gondolataitokat!
Kérlek szeressétek.
Hwaiting srácok❤