Jimin alakját néztem, ahogy a sötét utcán átszáguld, félve attól, hogy bárki is ráugrik. Jól tudtam, hogy fél a sötétben, mégsem ajánlottam fel neki soha, hogy átkísérem a túloldalra, hiszen, nem fontos számomra annyira ez a férfi, sőt egyetalán nem fontos, szimplán egy eszköze lett az életemnek, tánc tanáromnak köszönhetően.
Ugyanakkor nem bánom, hogy ő került mellém, sosem bántott még, holott a kedvesnek akkor sem mondanám magam, ha muszáj lenne. Ezer és egy oka lenne félni és rettehni tőlem, bántani, piszkálni..és még sem teszi, és az én beteg agyamnak pedig igenis erre van szüksége..

Ahogy szemébe hullott izzadt haja automatikusan kapcsolt az agyam, hogy mi lenne, ha a kínzástól izzadt volna ki ennyire.
Megkínoztam őt fejben, mert kezdek ragaszkodni hozzá. Talán csak ront a helyzeten, hogy nem fél és lök el magától. Felülkerekedik rajtam a rég elfojtott érzés, hogy bántsak valakit, és ő annyira jó partner lenne ebben..annyira.

Minden bűnös gondolatot elhessegettem fejemből, majd az ágyamra dobtam testemet. Nem mozdultam meg, pedig a lehető legkellemetlenebb pózban feküdtem az amúgy kényelmes ágyon.

×××

-Jó reggelt!- rontott be apa nője, Daehyun.

Ezek szerint este hamar elaludtam, meg is éreztem hatását a kellemetlen póznak, mert derekam úgy fájt, mintha csak ketté lenne vágva. Érdeklődve figyeltem betolakodómra, aki csaknem ajtóstól rontott be a házba.

-Iskola van.- villantott rám ezer wattos mosolyt, én pedig a lehető legkifejezőbb arccal vizslattam.

Nem tudom mi történhetett, de valami beütött nála, az fix. Általában a szobám közelébe sem jön, amit őszintén meg is értek, hiszen pszichopata vagyok, ezek alapján bármit tarthatok a szobámban, akár egy megcsonkított palit a szekrényem aljában, legalábbis ő biztos ezt gondolja. De nekem ez a szoba olyan szent, hogy rosszul esik látni még azt is, hogy ő beteszi ide a lábát.

Egyetalán nem értem miért kell törődnie velem most egyik pillanatról a másikra, hiszen jól meg voltam nélküle is, sőt kifejezetten jól voltam. Remélem ez csak egy átmeneti állapot, vagy valamit akarhat, méghozzá tőlem.
Úgy általánosságban az embereknek szokása kedvesnek lenni hirtelen, ha akarnak valamit..nyilván ezzel egyébként csak magukat teszik a nevetség tárgyává, de csinálják csak, legalább van min röhögni.

Intettem neki egy fáradt grimasszal arcomon, hogy most már kisétálhat a szobámból.
Őszintén szólva én nem kedvelem őt, mondjuk apa az egyetlen akit kedvelek és szeretek is, de ezt a nőt akkor sem küldeném el, ha az életem múlna rajta.
Ott áll apa mellett, és boldoggá teszi őt, noha nekem a boldogság már régóta nincs jelen az életemben, és el is felejtettem volna, hogy milyen, ha ők nem hangoztatná ezt, mert boldogok együtt. És, ha ez a nő képes elviselni apámat úgy, hogy egy flúgos gyereke van, akitől ráadásul fél is, mégis egy lakásban él vele, hihetetlenül szeretheti, ezért sosem küldeném őt el. Meg hiányozna is a sok hülyesége amit telefonban össze tud rólam hordani, mondhatni megszoktam a jelenlétét és tökéletes ez így. Noha szemtől szembe nem bánt, azért nem egyszer illetett már nem épp a legszebb jelzőkkel, de testileg még sosem ért hozzám, amiért nagyon hálás vagyok neki. Nem akarja az igazi anyát játszani, akárhányszor vágódtam el a jeges úton az évek során -mert nem egy ilyen történt- sosem segített fel, hagyta, hogy magamtól lábraálljak és egy "jól vagy?"-ot hangoztatott, mert hiába is, de én is az élete szerves része vagyok, és hiába fél tőlem, ember, méghozzá a normális fajta, így érdekli hogy vagyok.

Nagy nehezen lemásztam a konyháig, és tükör elé sem volt kedvem, ugyanis fél órával az ébresztőm előtt keltett, nekem pedig minden bajom volt.
Három főre megterített asztalt meglátva a szemöldököm a homlokom közepére araszolt, így kérdően meredtem rájuk.

Nem szoktunk együtt enni, én rohanok iskolába ők meg dolgozni, vagy alszanak tovább. Kelletlenül ültem le az asztalhoz és bicentettem apának, aki tökéletes megjelenéssel ült velem szemben.

-Elutazunk.- mondta apa, én pedig bólogattam, hiszen ezzel mit kezdeni nem tudok, és amíg nem cipelnek magukkal és vissza is jönnek szűkös időn belül, ami úgy egy-két nap, nincs baj.

Miután észrevettem, hogy kínos csend állt be közénk unottan tettem kanalamat vissza a műzlimbe.
Van az embereknek ez a rossz szokása, hogyha valamit el akarnak mondani, mégsem teszik, csak ha megkérdezik azt. Talán az illúzió kedvéért teszik, hogy beleélhessék magukat abba, hogy tényleg érdekli a másik személyt, vagy ki tudja, de idegesítő, és mégis mindig ezt teszik.

-Mennyi időre mentek?- tettem fel végül egy kérdést, mert igazából az, hogy hová teljesen hidegen hagy, jöjjenek haza hamar, éljék túl, hogy én is túlélhessem a távollétüket száraz, hideg élelmen.
Mert boltba menni nem fogok, még a kisboltba sem.

Talán a múltkori egy égi jel volt, hogy Jimin leült az asztalomhoz, ezzel szépen bele is mászott az alapból jól felépített életembe, és szinte azonnal körülötte és a kis barátja körül kezdett el forogni az agyam, ezek után meg bolond lennék boltba járni.
Hogy még egy srác vagy akár lány letegye a seggét miközben én eszek, és aztán belekerüljön az életembe? Na azt már nem. Bőven elég, sőt már túl sok ez a változás az életemben.

-Másfél hétre.- apám megjelenésének hirtelen annyi lett, ugyanis amint kimondta a hatalmas időtartamot a félig-meddig megrágott műzli az arcán kötött ki.

-Nem így terveztem meghalni.- nyögtem be végül, mire apa dühösen méregetett, miközben a fejét tisztította egy 'csodaszép' karácsonyi szalvétával, holott még eléggé november eleje van, mindegy, mindenre felkészülnek eléggé korán.

Jól tudtam, hogy nem azért dühös amiért leköptem, inkább azért, mert meg mertem említeni a halált, utálja ha erről beszélek, ugyanis ezen téren egyetalán nem bízik bennem, és fél, hogy kicsinálom magamat, pedig aztán ezt semmivel nem alapoztam meg, szimplán csak félt.

-Ma indulunk.- mosolygott rám Daehyun, majd a hűtőre mutatott.- Van bent kaja egyelőre.

Szóval ezért volt ez a nagy kedvesség meg reggeli.
Apát megöleltem, majd felsétáltam az emeletre, hogy táncolhassak szabadidőmben.

És most pontosan a kora reggeli hülyeségem miatt száguldozok a járókelők között, akik természetesen bazi nagy utat hagynak nekem. Úgy érzem magamat, akárcsak egy bűnöző, úgy kezelnek, mintha valakit üldöznék es tartani kéne tőlem, hogy bárkit is lelövök..habár köze nincs a valósághoz hálát adok nekik, mert így lényegesen megkönnyebbítik utamat az iskola felé.

A hatalmas fém kaput meglátva kissé lassítottam, majd egyenletes levegővételre próbáltam késztetni magam. Átlépve a kapu alatt azonnal a tető felé vettem az irányt, hogy ott normalizálódjon bennem minden. A légzésem illetve azért is jöttem fel, hogy nyugodtan szidhassam magamat, Daehyunt és apát.

Az ajtó nyikorogva ugyan, de kiengedett menedékembe, így nyugodtan leültem a tető szélére.
Furcsa, hogy még sosem vettek észre, vagy csak nem is érdekli őket ennyire, hogy létezem, hogy hiába üldögélek több emelet magasban, őket nem hatja meg, hiszen csak Valaki vagyok, aki megrontja az amúgy példás iskola tanulóinak névsorát.

Az első órám irodalom, ami szerencsére nem az épület másik felében van, így elég két perccel elindulnom a csengő előtt, hogy nyugodtan sétálva leérjek a terembe.

Szokás az szokás, így tettem pár kört a tetőn, miközben figyeltem ahogy az emberek beszállingóznak az iskolába, így tovább már nem láthattam őket.
Telefonomra pillantva felkaptam táskámat, majd megcéloztam a vas ajtót, hogy beérjek az órára, és kezdetét vehesse ez a borzasztó nap, amikor is egyetlen tánc óra sincsen, csak kizárólag az unalmas tárgyak.

A kilincsre tettem kezemet, majd megrántottam az ajtót, ami nem mozdult. Ezt a műveletet ismételgettem vagy öt percen keresztül, majd lehuppantam a földre az ajtó tövébe, asszem itt fogok kirügyezni.
Hogy fogok én innen lejutni? Senki a világon nem fog engem keresni, apát meg a kitudja honnét nem rángathatom haza..

Nem is ilyen halált terveztem magamnak..

________
Annyeong❤
Meghoztam a legújabb részt, remélem tetszik nektek és szeretitek, igyekszem a folytatással.
Kommentben várom a véleményeiteket, illetve, hogy mennyire tetszett nektek a rész.
Hwaiting srácok❤❤