Amint kiléptem az épületből még csak meg sem fordult a fejemben, hogy haza menjek, inkább átrongyoltam a szemben lévő épületbe, hogy a férfiről több információt gyűjthessek.
Egyelőre ami a kezemben van édes kevés, az osztálytársam és ennyi.

-Azt a beteg férfit mióta kezelik itt?- böktem a megfelelő irányba ahol az újonnan érkezett osztálytársam állt, kinek még csak a nevével sem voltam tisztában.

A nő elnézett vállaim mellett,majd alaposan szemügyre vette őt és rám emelte tekintetét.

-Ő nem beteg.- mosolygott rám megnyugtatóan, én pedig egyre frusztráltabb kezdtem lenni.

-Látogató?- kérdeztem vissza, hátha többet is kicsalok belőle.

-Hm.- bólintott helyeslően, majd valamit jegyzetelni kezdett.- Minden második nap itt van.

-Kihez jön?- tettem fel kérdésemet, melyre amúgy sem vártam választ,hiszen jól tudom, hogy a titoktartás kötelez, így még csak a páciens nevét sem árulhatja el, így is jófej volt, hogy elmondta, nem beteg.

De akkor mégis mit keres itt?

Megfordult így találkozott tekintetünk, szemeiben harag lángolt és mélyen rimánkodott a segítségért.

Léptem kettőt előre, hogy mégis jobban megtudjam őt nézni, hátha megszólal ezért én válaszolok  valami olyasmit, amit az átlag emberek kérdésekre szoktak, majd kihámoznám belőle mégis mit keres itt.

A várttal ellentétben nem indult meg irányomba csak állt és várt, léptem még kettőt, így már csak egy kisebb távolság választott el minket.

Egyetalán érzekel ő engem?

-Szia Kook.- hangja mélyen és kísértetiesen csengett az üres folyosókon.

-Csak Valaki.- húztam egy gúnyos mosolyt ajkaimra, hogy kifejezzem nincs ínyemre ez a bedobom a lapjaimat dolog, inkább hallgasson az információiról, ne tárja elém azokat, így annyira nem izgalmas.

-Mindegy, mit keresel itt?- tette fel kérdését, majd visszavezette tekintetét a pszichiátria épületére.

A férfit mintha kicsavarták volna magából, egyetalán nem ilyennek tűnt, amikor Jiminnel nevetgélt, mintha ez a hely kicsavarná magából, és egy ismeretlent hozna felszínre..vagy csak ilyen elutasító az idegenekkel szemben? Nem tudhatom sajnos, így csak dobálózok a kósza ötleteimmel feleslegesen.

-Láttalak, érdekelt mit keresel itt..- valahogy, hogy láttam rajta, hogy benne sem oké valami, fesztelenül beszéltem hozzá, úgy éreztem, mintha neki már mindegy mit mondok, úgy sem lepődik meg, vagy fut el.

-Látogatóba jöttem.- nevetett fel.

-De ez a folyosó.- adtam hangot értetlenségemnek.

Bólintott egyet, hogy igen igazam van, ezzel nevetségessé téve kimondott mondatomat, ugyanis igen, ez nyilvánvaló mindenkinek, hogy ez egy csupán egy folyosó.

-Miért nem mész be?- kérdeztem miközben a legközelebb eső ajtóra néztem.

-Nem látnak bent szívesen.- utalt a beteg személyre és a közte lévő kapcsolatra.

-Hát, ez ilyen.- nevettem fel, hiszen a rossz meg a jó még mindig nem létező fogalom az én kis szótáramban.

-Majd egyszer, talán be tudok menni anélkül, hogy azonnal le nem kell kötözni őt.- mosolygott.

-Ki van bent?- vetettem rá futólagosan egy pillantást.

-Az apám.- szélesedett ki vigyora, mintha csak büszkeséggel töltené ez őt el.

Nem tudom mit kereshet bent a fiú apja, de az száz százalékig biztos, hogy ez a srác közel sem az az ártatlan kisgyerek, mint amilyennek Jimin mellett mutatja magát. Erről Jimin tud egyetalán? Vagy belesétált az ördög által jól rendberakott kamu barátságba? Vagy maga Jimin is ez lenne? Egy kifordult személy, aki nem fél tőlem, mert önmaga is ugyanaz, mint én?

Nem, Jimin különbözik, Ő nem ilyen, nem lehet ilyen beteg, ismerem az embereket, és őt is eléggé ahhoz, hogy tudjam, ő nem ezt az életet éli, ő csak egy srác, akiben túlteng az empátia.
És akiben van empátia az ilyen nem lehet, kizárt.

-Hm.- hümmögtem válaszképp, majd a pszichiátria épületére néztem, hogy én is kivehessek belőle valamit, amit ő lát.

Semmi. Számomra az csak egy nyugalmat nyújtó hely, mert tudom, ott van dr. Nam, ha nem lenne, felgyújtanám a helyet szívesen, gúnynak tűnik az egész hely, ezzel együtt. Egy ócska vicc, melyben az emberek arról kántálnak,hogy nem szabad elítélni senkit és mégis ezzel rekesztik ki őket, hogy külön intézményeket hoznak létre pszichopatáknak, szociopatáknak, skizofréneknek..egyszóval betegeknek.

Undorító, ők is elítélnek minket, mégis arról papolnak, hogy a társadalomnak ezt nem kéne tennie, de dr. Nam más, ő megért, és nem csak kényszerből teszi mindezt.
Nem köt hozzá érzelmileg semmi, ha esetleg megölné valaki sem sajnálnám igazából, nekem lenne bajom abból, hiszen nem lenne senki, aki tényleg megértene engem, ezért remélem, hogy fokozottan vigyáz magára.

-Jimin a barátod?- kérdezte, miközben szemeivel áthatóan vizslatott engem is.

-Nem.- mondtam.

Nyilván több oka is van ennek, egyrészt, nem érzek semmit, másrészt, ha közel engedném magamhoz megásnám a sírját, tudom, hogy bántanám őt, akkor is, ha a szívem -ami nem üzemel, csak dobog- nem akarná, a mentális akaratom erősebb lenne, és még élvezném is, ahogy hófehér bőrén karcolásokat ejtek, majd egyre csak elmélyülne testében a vérrél színezett éles penge, majd...

Nem ez nem helyes. Ne gondolj ilyenekre.

Megráztam fejemet, hogy minden efféle gondolatot elűzzek a fejemből. Jimin egy azon kevés emberek közül, aki nem piszkál, ki tudja miért vagy milyen céllal, de egyelőre nem bánt, és ez valamelyest frusztrálóvá teszi magát a férfit. Nem tudom,hogy mik a tervei velem, vagy, hogy csak szimplán kellenek barátok, vagy a közös tánc miatt, de beszél hozzám -néha már túl sokat is- és ez nyugtalanító, hiszen a semmiből, ismeretlen háttérrel jön egy srác, aki nem fél tőled, pedig te magad vagy az, akitől a saját apád kiskorodban féltett.

De ő mégsem retteg tőlem.

-Neked a barátod?- kérdeztem vissza kíváncsian.

-Igen.- határozottan bólintott.- Mellettük ember lehetek.

Jimin többszemélyiségű?!

Mintha csak a fejemben olvasna nevetve megrázta a fejét, nekem pedig értetlen arckifejezés pihent meg arcomon.

-Jimin és a barátaim.- nevetett.

Hangja az előbbihez képest kedvesen csengett, és azthiszem ezt nevezik mások jó érzésnek, mintha hirtelen megtelt volna élettel és el is felejtette volna, hogy az apja pár lépésnyire fekszik tőle, kitudja mennyire labilis állapotban.

Felém nyújtotta kezét, én pedig okulva az iskolában történtekből, melyek miatt ilyen felesleges plussz köröket kellett futnom egyetalán a neve miatt, vonakodva ugyan, de tenyerébe helyeztem kezemet. Ösztönösen rászorítottam kezére, ő pedig szintén hasonlóan cselekedett.

Pár máspdpercig még szugerálta a kezem, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy a kezem az ott is marad, nem húzom se jobbra, se balra, ott marad és nem rántom el.

-Kim Taehyung.- mondta mosolyogva én pedig egy jól begyakorolt műmosollyal villantottam ki számára fogaimat.

-Te azthiszem képben vagy.- mondtam, majd kihúztam kezeimet övéből.

Bólintott egyet, majd elindult a kijárat felé, én pedig követtem őt, ugyanis nem ártana hazamennem, hiszen Jimin ma egyszer még át fog jönni, sajnos.

Kerülnöm kellene őt, ehelyett, mégis mindig vele kell lennem.

Ellentétes irányba indultunk el Taehyunggal, de egyikőnk sem köszönt a másiknak, én valahogy úgy éreztem, hogy sokkal többet tud annál, mint amennyit mutat, de nyilván megint csak túlkombinálom a dolgokat, hiszen csak egy napja "ismer".

Neki vágtam a hűvös utcáknak, hogy Jimin előtt foglaljam el saját otthonom.

____________
Annyeong!
Meghoztam az új részt.
Kérlek szeressétek.
Kommentben várom a véleményeiteket.
Hwaiting srácok❤❤