- Üdvözlöm Katheline! Megkezdem a kezelését!

- Kezelésem... – Magán kívűl volt, szemében a lélek sem kopogott, ki volt száradva a szája, órák óta nem ivott semmit.

- Kérem meséljen el mindent amit álmodott a mai nap folyamán.

- Nem álmodtam semmit sem.

- Felesleges hazudnia, ma több mint kétezer ember halt meg csak mert álmodott valamit. Tudja, hogy mit jelent ez? Nem vette be a gyógyszereit Katheline! Így ha ez így megy tovább durvább eszközökhöz kell folyamodnunk. Ezt maga sem akarja igaz?

Katheline bólintott, de nem egy igen-t hanem egy határozott nem-et.
- Csak öljenek meg. Ártok a világnak? Legyen. Nem fogok gyógyszereket szedve élni csak azért hogy maguk éljenek.

- Nem tehetjük Katheline! Ki tudja mi történne a világgal. Talán mind meghalnánk.

- Ezek... a gyógyszerek... elvesztem tőle az érzelmeimet, nem vagyok tőlük se boldog, se szomorú, se dühös, nem tudok az lenni. Maguknak egy mentsvár vagyok és én már pedig nem leszek senki mentsvára. Kínokkal a tarkómon kelek, de magának ez egy teljesen rendben lévő édes-deden protokol amit követ. Kurvának néz és teletöm minden szarral aztán van pofája megkérdezni miket álmodtam? Az álmaim az egyetelen magánszférám ami megmaradt nekem, nem tudnak meg rólam lófaszt se. – Mosolygott, a gyógyszerek ellenére is.

- Tudja, hogy miért kezeljük magát egy veszett kopóként Katheline? – Fordult a doktor egy szigorú szem rebegtető tekintettel felé. - Mert több családtagunkat is megölte pusztán az álmaival. Gyerekkora óta több millió ember életét kioltotta akik között persze voltak olyanok akik enyhe túlzással, de megérdemelték a halált, de több az ártatlan ember mint amennyit észbe lehetne tartani. A gyógyszerek megakadályozzák, hogy álmodjon és vannak érzelemmentes mellékhatásai persze, de basszus manapság minek nincsenek?

- Bárcsak képes lennék a tudatos álmodásra, mert akkor kiírtanám a maga életét is.

Erre az orvos bepöccent és kezet emelt a lányra, véresre ütötte őt aki akaratlanul sírt, de az a sírásra se hagyta abba. Amikor már az életjelei kisiklottak a stabilitás pályájáról csak akkor lökte vissza a hordágyra majd szíjazta le őt. A tablettákat meg szép sorban nyomta le a torkán. Bele köpött a szájába, hogy könnyebben csússzanak le. Katheline úgy érezte, mintha a pokolban lenne. Félt és rettegett. Beleszédült az alvás világába.

Másnap ismét ugyanaz a doktor fogadta. Le helyezett elé egy pohár alma levet. Katheline oda kapott volna, de az orvos a szemöldökét felhúzva Katheline-re nézett. Az álmairól akart hallani, mert ha ma nem hall ezekről akkor búcsút inthet az italnak amit jobban akart jelenleg a szervezete, mint bármit. Katheline magába nézett. Most komolyan kitárja az érzéseit valaki olyannak aki semmibe se veszi azokat? Mert az álmai nagyon fontosak a számára, de ennek az alaknak pusztán információt jelent, és az sem biztos, hogy az a tömérdek információ e szakállas fazon hasznára válik. Beadta a derekát.

- Azt hiszem jelentéssel bírnak az álmaim. Minden nap ugyanazok. Ezek a lények mik benne vannak tudnak repülni, úszni, futni és alakot ölteni is.

- Alakot ölteni?

- Emberekké tudnak változni és én minden alkalommal úgy kelek fel, hogy megeszek egyet.

- De több ezren halnak meg naponta ha álmodik, nem csak egy ember. Katheline.

- Fogalmam sincs miért, ennyit tudok. Abban a világban megmagyarázhatatlanul sötét van, és olyan mintha én lennék az egyetlen aki úgy látja. Nem élvezek egy olyan világban élni, még sem tehetek mást.

Az orvos hirtelen nem tudta összerakni, hogy Katheline miért nem akart eddig erről beszélni ha ugyanarról az álomról álmodik már gyerekkora óta és mi olyan különleges neki ebben. Szóvá tette az összekuszált gondolatmenetét, de Katheline nem tudott megszólalni, vagy csak nem akart.

- Megkaphatom? – Mutatott az almalére.

- Viszlát Katheline. – Az orvos elemelte a poharat és magával vitte a kijáratig.

- Maga kibaszott hazug fasz! Elmondtam magának mindent! Elmondtam magának az egyetlen dolgot ami a fejembe van, így tegye meg maga is!

- Komolyan azt hiszi, hogy aki ártatlanokat öl, gyerekeket HA a tudta nélkül is, de megöli őket érdemel kellemes bánásmódot? – Nevetett fel - Dehogy érdemel. Visszatérek egy álomfejtővel holnap, így aludja ki magát és vegye be a gyógyszereit Katheline a viszont látásra.

Katheline a világát nem tudta. Le volt szíjazva gondolatok nélkül az ágyhoz volt kényszerítve. Próbált szabadulni, de a hevederek nem engedték. A nyaka is le volt láncolva és a mandulája sajgott a száradtságtól. Legszívesebben porig égetné az intézetet. Egy csipetnyi empátiát sem látott az emberekben, örült hogy álmában megette őket. Nagy erővel a kezével rántott egyet, de olyan nagy erővel csapódott neki az ágykeretnek, hogy kitört egy darab a fogából, ami vér csíkot maga után húzva a kézfejébe vándorolt. Csikorgatóan a fém ágykerettel kezdte kitört fogát élezni amíg nem hasonlított az éle a késére. A döntés adott volt: Vagy beledöfi az ütőerébe a fogát reménykedve, hogy elvérezve meghal, vagy megpróbál megszökni. Ígyis-úgyis rájönnek, mert bár a szobája nincs bekamerázva, de infúziókra van kötve amelyek egy gép segítségével mutatják az orvosoknak a stabil életjeleit, amint kihúzza az egyik infúziót is, már pár magassarkú, esetleg sárral átitatott bakancs fog a folyosóra térni, aztán pedig nemhogy kinyitják, de berúgják azt az ajtót. Az órára nézett ami a falon vállon veregető lépésben követte a perc mutatót. Nagyjából másfél perc alatt ide érnének. Meg kellett szöknie. Elvágta az infúziót, egy része benne maradt és megpróbált elfutni, de a pirulák, a zsibbadás ami a lábába fészkelődött, az elgémberedett nyaktáji fájdalom túlságosan émelyítő volt, hogy további lépéseket tegyen meg bármerre is. Az ablak volt a legutolsó esélye. Olyan négy emelet magasan lehet, ha leugrik meghal, és este nem fog begyógyszerezve kapaszkodókat találni. Kinyitotta az ablakot, de megpillantott rajta egy erős acél rácsot. Nem tudta kifeszíteni, ha nem lett volna gyenge se így csak az ajtó maradt neki, aligha nem huszonöt másodperc alatt kellett távoznia. Kilépett, nagy nehezen maga után huzogatta vonakodva a lábát, és úgy érezte mindjárt elájul. Tudta, hogy nem fog messzire jutni, de a halálra is vágyott, így nem veszíthet. Ha elkapják kitudja mit tesznek vele a szökési kísérletéért.

Megpillantotta a fotocellás ajtót. Elérte a földszintet és egy nagy határozott lökést adott neki, reménykedve hogy nem tolni kell azt. Orvosok a nyomába eredtek és a nevét kántálták. Kijutott, de nem álhatott meg. A fenyvesek fele vette az irányt és szentül megvolt győződve hogy szabad lesz ezek után, de a lábai feladták a harcot. Mintha bele lőttek volna egy tárat, de töltényhüvely nem sebesítette meg.

- Te tényleg ennyire hibbant vagy? Szerinted nem tettünk beléd semmiféle chipet aki ennyi halált tud a gondolataival okozni? Tele vagy tömve velük, több chip van benned, mint gyógyszer arra is mérget vehetsz. Ha elhagyod az intézetet tizenötméterre akkor megbénít az áram, de ha még kiszednéd a tengernyi sok chipet ami beléd lett ültetve sem jutnál messzire, mert további tizenöt méter után egy magas feszültségű kerítéshez érsz és az áramütés amit a bokád tájékán éreztél, nem lesz nevezhető áramütésnek, mert az bizony megpörköl.

- Kijutok a kerítésen kívűlre ha addig élek is.

- Tudod mi történne akkor? – Az orvos a mosolyát letörölve húzott elő egy tabletet a zsebéből, megnyomott rajta egy piros gombot és újabb áramütés érte Katheline-t. - Ez. Sosem tudod meg mi az ami kint van, neked oda kint nem jut jövő, és miattad semelyikünknek sem. De tudod kitaláltunk egy megoldást ami segít kitörölni ezeket az álmokat a fejedből... antidepresszánsokkal fogunk tömni, többé beszélni se fogsz, jobb esetben csak látni. Fájdalmat sem fogsz viszont érezni, mert annyira nem leszel magadnál Katheline, hogy még én is garantáltan elfogom felejteni azt, hogy te valaha a páciensem voltál.

Vége