Hetvenhét napja a világ sötétségbe borult, annyira sötét volt, hogy a lámpa fényét is elnyelte, mi több olyan atmoszférát teremtett ez az egész látkép mintha soha sem lett volna fény a bolygónkon. A sötétséggel megegyezően árnytollú sasszerű és némi kalmár alakzatú jelvonást magára öltött lények ragadtak el valakit valahova. Valahova, ami a sötétnél is sötétebb. Kalapáló hangokat adtak ki, kísértetiesen hatott amint megjelentek, mert amint megjelentek bárki megérezte volna azt a szuszogást a válla felett, hogy tébolyultá lakoztatott volna a benne megteremtődő sikoly éles, ám tompa hangja.

krussz, russz, russz

A hangok egyfajta rekedtes kiejtéssel visszhangoztak és egyikünk se tudja, hogy ilyenkor egy ház falról, vagy valami teljesen másról csapódnak keresztül a hangok visszhang formájában. Ezek a hangok vájatot fúrnak az emberek tudatába, rémülten elő tudja hívni a lényeket bárki aki valaha hallotta már jellegzetes hangukat. Egy ilyen hang akkor is félelmetes marad, hogyha lezárja magát a pincébe az ember egy puskatust a mellkasához szíjjazva egy hevederrel, ami fekete. Minden fekete ebben a világban, szín nem létezik. Soha többé.

Ezek a lények gyorsak. Alkalmazkodni tudnak a levegőben, a vízben és a szárazföldön is – bár láthatólag ott a leggyengébbek. Jelenleg ebben a pincében is tartózkodik egy. Nem tudja, hogy itt vagyok, mert azt hinné az ember, hogy az árnytollak az egyetlen lények akik ebben a sötétségben látni képesek, de vakok. Vakok és egyetlen egy dolog mellett tudnak egyből megtalálni. Ha zajt csapsz és a csend alakzatokká reped. Talán kettő van itt, legrosszabb esetben három, vagy négy. Nem tudok távozni, mert az ajtó nyikorgás kellő zaj ahhoz, hogy egy rést nyisson a hang frekvenciák mély pontjában és a vak árnytollak egyike meglásson, magával ragadjon, én pedig ekkor hiába kapálózom, az sem biztos, hogy lesz mivel. Futhatnék, de nem tudok hova, nem csak mert mintha egy tű lennék egy szénakazalban elvesznék ebben a feketeségben, hanem mert kint ennél jóval több ólálkodik. Este sokkal több jön elő, és ebben a világban nehéz megállapítani, hogy mikor lesz nappal, mert ugyanolyan koromfojtó sötét marad mint korábban, ha leszáll az éj, vagy ha fel kell a nap. Egyedül az órára tudok nézni, ami lehet késik, vagy lehet, hogy siet. Nem tudom, csak úgy találtam az egyik konzerv mellett egy karórát aminek pirosan villogó számlapját homályban ki tudtam venni. 17:50-et mutatott.

Valószínűleg ez az óra egy roncshalmaz, mert vagy az idő is megáll ezek mellett a lények mellett, hogy ilyen lassan telik el egy perc, vagy a karóra elromlott mert már legalább három órája 17:50 van. Hogy aludhatna el bárki is miközben elképzelni sem tudja, hogy milyen kinézettel rendelkeznek ezek a lények valójában, csak azt a keserűen ordítozó klattyozást hallja folyamatosan a dobhártyám és azt ahogyan nyálkás alsótestük tapadókorongokkal cuppog a hideg betonon. Olyan mintha jelenleg beszélgetnének, és talán az őrület beszél belőlem, de érthetően lakmározzák a szavakat, eléggé ahhoz, hogy tudjam párbeszédet folytat az egyik a másikkal.

- Hroj ravszu ben dinma. Hi balsu de rink, o volka.

- Kirpodna evhosza, der rej em urg en biska... – Mogorván, ám azon a jellegzetes rekedtes hangon feleli – nem – súgja a másiknak. Ezután abbahagyják a beszélgetést és feldöntenek egy szekrényt amin befőttes üvegek ezrei szerepeltek, de mostmár szilánkok millióivá folytak szét. Keresnek valamit, és remélhetőleg nem valakit. Érzem a hőt a nyakamnál, én pedig próbálok nem sikítani, próbálok nem kiadni semmi dübörgő hangot magamból, és ez beválik. Eltávolodik az árnytoll a vállamtól és kisuhan a pince ajtón, sőt mi több kitöri azt.

Egy maradt. Az pedig szuszogásba kezd. Alszik. Az a sikoltozás ami eddig a pincében szólt abba maradt és már horkolásokká avatta fel a termet ami egy kellemesebb decibelen szólt, és íg a füleim is sokkal könnyebben képesek voltak befogadni azt.

Sajogtam, mert a szilánkokból volt mi a kézfejembe csordult, és a vér tükröződött a szélein. Ki kellett húznom. Most rögtön, vagy tovább fertőződik. Kiáltottam, egy hatalmasat és nem számított mennyire haraptam rá a nyelvemre a hang nem tudott bent maradni eléggé. Felkelt a sas-kalmár hibrid és cuppogó hangokkal suhant keresztül a szoba sarkain. Könnyekkel itattam a sebhelyes kezemet és a só csak úgy marta a húst, meg az izomzatot. Ez a szilánk akkora volt mintha a befőttes üveg fele egytől-egyig belement volna, de ezt nem a fájdalom jeleként fogtam fel többé. Egy fegyverhez jutottam, és a lény egyik csápjába belefúrtam a szilánkdarabot. Horkantott egyett, érzékeny pontja lehet, több ezer ideggel, fájdalomreceptorral. Kihúztam, majd fentebb csaptam vele, kiszúrtam a vak szemét és csak szúrtam tovább, utat vájtam magamnak míg az agyát nem lyukasztottam át. Az egyik karma megragadta a jobb lábfejem és egytől egyig letépte azt, de a szilánkot nem eresztettem el. Ha egy másodpercre is megállok jajgatni akkor nekem annyi, elkezdtem, be kellett fejeznem. A lábfejem csonkja boros pincévé változtatta a feltehetően eddig szimplán raktárként használt pincét és az árnytoll hanyat esett benne. Meghalt, de magával vitte még egy negyedét a kézfejem bőrének amit ketté nyitott vastag acél jellegű karmával.

A bal sarokba húzódtam elvérezni. Magamba fordulva a sötétségben haldokolva, levegőért kapkodva. A sötétség eredetének kulcsát hiányolva imádkoztam valamihez ami egy jobb sorsra térít mint ez volt. Az árnytoll ki az imént elment visszatért és látva fajtársa halálát sírni kezdett.

- Broj ni ergton. Bronjon ni ergton... – Bárcsak megértettem volna gyászoló jellemét, kiáltását, de egy mukkot sem tudtam volna kivenni amit emberi szavakra lehetett volna fordítani. Ez az árnytoll látszólag kint megsebesült, mert hiányzott a fél szárnya. Csőrével társa másik vakszemét kapta ki és elkezdett... falatozni belőle. A biológiában is sok olyan élőlény van aki képes megenni a fajtársát hogy életben maradjon, de ez a lény nem látszott olyannak mint aki rászorulna az éhínség érzésére úgy egyáltalán. A lény ezt... tiszteletből tette. A szárnya visszanőtt tőle. Ínről–Ínre regenerált és egy utolsó károgást nyomott a homloka felé. Elaludt. Ő nem horkolt, sem szuszogott. Csak aludt.

A hányinger elkerülhetetlen volt amint rá gondoltam az ötletre, de ha a lény regenerálni tudott úgy talán én is, egy ember is képes lenne rá. Oda vánszorogtam, nem zavartatva magam, hogy meghall-e az alvó dög vagy sem. A szervezetem olyan sötét volt, mint a cselekedet amit csináltam. Húsától megfosztva fogadtam be a dög folytó görcsös ízvilágú tetemét ami a lábamat vissza adta és regenerálta sebhelyes testemet.

- Ez fáj... – A lény beszélt. Megértettem, de ez a lény már nem lény volt többé, hanem egy ember. Egy ember akit több ember figyelt a pince ajtajából ahogy kisütött a nap és szebben égett az égbolton, mint valaha.

Vége