Lara POV:

Látszott a helyen, hogy ide csak törzsvendégek járnak, mert láttam milyen otthonos a hangulat. Az emberek ismerték a pincéreket és kedvesen álltak le velük is beszélgetni. Minden asztal foglalt volt, így tudtam, hogy nagyon jóban kell Yunnak lennie a tulajdonossal ahhoz, hogy fél óra alatt szabad asztalt teremtsen nekünk. Habár úgy hallottam, hogy egyes éttermekben szokás fenntartani asztalokat, pontosan az ilyen helyzetekre. De nem tudtam most is erről volt-e szó.

Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mégis mi volt az a kis terefere a recepciós hölgy és Yun között... Miért olyan fontos, hogy ismerjük-e a koreai hírességeket?

Ahogy fejemben újra lejátszottam a jelenetet és végiggondoltam, hogy ide csak törzsvendégek járnak... Lehet itt fog vacsorázni valami híresség? Ha igen, akkor sem érdekel. 

Visszamentem az asztalunkhoz és leültem. Yun már ott volt, és élénken társalogtak. Aztán jött a pincér és én kíváncsiságból azonnal kimchi-t rendeltem, méghozzá csípőset. Sokszor ettem már ilyet otthon is, de itt biztos másmilyen.

Kihozták az ételt. Anyám érdeklődve és gyanakodva figyelt engem, ahogy felemelem az evőpálcikám és először csak turkáltam az ételben.

Amióta közölték velem a költözést, valahogy elment az étvágyam. Lefogytam és jóformán alig ettem. Annyira lefoglalt az önsajnálat és az, hogy minél több időt töltsek a barátaimmal mielőtt elmegyek, hogy nem is gondoltam az evésre.

Persze ettem néha, hisz ha nem tettem volna, akkor már rég halott lennék, vagy legalábbis hatvanezerszer kellett volna már kórházba vinni.

Viszont nem a szüleim előtt ettem. Csak nagyon ritkán. Akkor is alig ettem valamit. Most viszont nem foglalkoztam ezzel. Az elején direkt ugyanazt csináltam, mint máskor, mert arra vártam, hogy a szüleim is végre nekilássanak, de ők csak engem figyeltek.

Yun nem zavartatta magát, amiért hálás voltam, így az őseim is végre belátták, jobb ha ők is nekikezdenek. Pár perc múlva izgatottan kaptam be egy falatnyit.

Irtó csípős volt. Először komolyan megijedtem, de utána... elárasztotta a számat és már jólesett. Szeretem a csípős dolgokat, de az ázsiaiak valahogy mindig másképp teszik az ételeket csípőssé. Olyan egzotikusan.

Viszont nem akartam azonnal befalni az egészet. Ezt élvezni kell.

-Végre eszik valamit - mondta ekkor anyám, és rögtön utána fiúk ünneplő hangját hallottam, majd nyílt a kapu, ami nekem oldalasan volt és a szemem sarkából láttam, hogy előbb megdöbbenve megállnak, majd mind leülnek. Nem néztem oda, mert épp lefoglalt az anyám.

-Igen anya képzeld szoktam enni - mondtam.

-Lara légy kedvesebb anyáddal - szólt közbe apám.

-És vedd le a kalapodat - tette még hozzá anyám.

Idegesen lekaptam és kissé erősebben, mint azt akartam rávágtam az asztalra és mintha mi sem történt volna ettem tovább.

Ők nem foglalkoztam kirohanásommal, hanem ettek tovább.

A másik asztalnál pusmogás hallatszott, de nem értettem mit mondanak. De utána ők se foglalkoztak velünk, hanem beszélgettek tovább.

Udvariatlanságnak és pofátlanságnak tartottam másokat bámulni, ezért még csak oda se mertem pillantani. Úgy is tudtam, hogy hírességek. Jött is hozzájuk a pincér és felvette a rendelést. Sejtettem, hogy ők lehetnek azok akikről Yun és a hölgy beszélgetett.

Lenyugtattam magamat, és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem is vagyok igazából kíváncsi rájuk, de nem nagyon sikerült.

Teljesen elmerültem a gondolataimban, de közben fél füllel hallottam, ahogy anyám megkérdi megkóstolhatja-e amit rendeltem.

Rávágtam, hogy igen. Aztán amikor már a szájához emelte a falatot észbe kaptam és nagyot kiáltva kilöktem a kezéből az evőeszközt, ami méterket repülve ért földet.

Mindenki döbbenten nézett rám. Még a másik asztalnál is csönd lett és sejtettem, hogy még ők is engem bámulnak.

Apám dühösen felállt és rám ordított, hogy takarodjak. Hogy lehetek ilyen szemtelen meg minden.

Nem is engedte, hogy megmagyarázzam. 

Dühösen felkaptam a  táskám, kalapom és elhúztam a csíkot.

Kimentem az étteremből és hirtelen nem tudtam hova menjek. Aztán elindultam balra. Az étterem egy sarkon állt, ahol befordultam és mentem tovább.

Ahogy az épületet elhagytam meglepődve vettem észre, hogy mögötte egy kis udvar van, ahol senki sem tartózkodott. Nagyon idilli hely volt. Növények és pad. Pont erre volt most szükségem.

Sejtettem, hogy az étteremhez tartozik és erről könnyen meg is bizonyosodtam, mikor odamentem és a párnára az étterem neve volt ráhímezve. 

Elmosolyodtam majd leültem. A táskámból elővettem kedvenc regényemet, amit már rongyosra olvastam, majd a fejhallgatómat és az mp3-ot is kivettem. A Nirvanat hamar otthagytam. Nem nekem való együttes volt. Csak az akkori hangulatom miatt hallgattam azt.

Most inkább vegyesen hallgattam mindenfélét. Maroon 5, Avicii, Hilary Duff, Demi Lovato stb. Amikor a lejátszási listán Anna Blue Silent scream-je jött, legördült egy könnycsepp az arcomon ahogy teljesen beleéltem magam a szövegbe. Magával ragadott és a lényege, a mondanivalója átjárta lényemet.

Csukott szemmel énekeltem vele együtt a dalt, bár nem hangosan. Aztán legördült még egy könnycsepp.

A szám véget ért, én pedig kinyitottam a szemeim, de akkor majdnem dobtam egy hátast.. csak nem volt hova. A hátammal a pad falának támaszkodva kicsit nehéz lett volna...

A BTS Jin-je állt előttem és aggódva nézett rám. Lekaptam a fejemről a fejhallgatót és kíváncsian kissé ijedten néztem rá. Mióta állhat itt??

-Jól vagy? - kérdezte koreaiul.

-Igen - feleltem, majd kitöröltem a könnyeimet a szememből. Hogy kerül pont ide?? Ez valami rossz vicc??

Ránéztem a karórámra és döbbenten vettem észre, hogy azért elég régóta ülök már idekint.

-Leülhetek? - mutatott mellém, mire bólintottam, ő pedig tisztes távolságban leült mellém - Most költöztél ide?

-Honnan tudod? - néztem rá meglepve.

Hát - nevetett fel - Nem vagy ázsiai, akikkel egy asztalnál ültél sem voltak azok, kivéve egy, aki gondolom segít nektek, ráadásul szomorú vagy. Ha csak nyaralni jöttetek volna gondolom nem sírdogálnál itt egyedül - nézett rám együtt érzően.

Egy darabig csöndben ültem és a könyvem szélét birizgáltam. Szóval ők voltak az a hangos társaság a teraszról... Akkor mindent láttak...

-Igen - szólaltam meg végül.

-Honnan jössz? - kérdezte.

-Magyarország - feleltem.

Jin elgondolkozva nézett rám, majd bólintott.

-Azt hiszem tudom, hogy körülbelül hol van.

-Csak körülbelül? - kérdeztem halványan mosolyogva.

-Na jó csak annyit tudok, hogy talán Európában van - túrt bele a hajába.

-A közepe táján - mondtam.

-Biztos - bólintott mosolyogva.

Nagyon kedves volt. De még mindig nem értettem mit keres itt.

-Mit csinálsz itt tulajdonképpen? - kérdezte.

-Én is pont ezt akartam kérdezni - mondtam.

-Akkor kezdem én - mosolyodott el - Befejeztük az evést és ki akartunk jönni ide levegőzni, de akkor megláttunk itt és mivel olyan szomorúan énekeltél idejöttem megkérdezni minden rendben van-e.

-Ó ne haragudjatok - mondtam - Nem tudtam, hogy ide akartok jönni - már álltam volna fel, hogy átadjam a helyem, de nevetve megrázta a fejét.

-Ne. Maradj nyugodtan - mondta kedvesen - De a többiek idejöhetnek? - intett a fejével a bejárat felé, mire odakaptam a fejem és láttam, hogy az egész BTS minket bámul.

-Ööö... - kezdtem, majd újra Jinre néztem - Titeket nem zavar, ha itt vagyok?

-Dehogy - rázta meg a fejét - Ameddig nem kezdesz el sikítozni - nézett rám komolyan.

-Tőlem aztán nem kell tartanotok - legyintettem, mire Jin intett nekik, hogy jöhetnek.

Ők kissé bátortalanul indultak meg, amin mosolyognom kellett.

-Nem foglak megenni titeket - mondtam kötekedve.

-Kár - húzta el a száját V - Pedig szívesen megetettem volna veled Hoseok Hyungot.

-Mi van? - fordult felé az említett - Na majd én...

-Hé - mondta Namjoon - Ne most.

-Oké - felelték.

Jaj ne! Hogy fogom én ezt túlélni??