Búcsúzkodás... Utálom.

A szüleim beleegyezése nélkül egy teljes hetet töltöttem a barátaimmal egy nyaralóban, amit közösen béreltünk. 

Megbélyegezte az egész hetünket a költözés. Mindenki melankolikus volt. Én voltam az egyetlen, aki megpróbálta kicsit élvezni a nyaralást. Amint hazamegyek, már indulunk is. Már csak egy éjszakát sem fogok ott tölteni.

De most még itt vagyok. A Balcsi csak minket vár minden nap. Bulizunk. Kiélvezzük, amíg még lehet.

Éjszaka nem a saját szobáinkban alszunk. Mindenki kihurcolkodik a nappaliba.

Csak öten voltunk. Rengeteg mindenkitől köszöntem el, mielőtt elindultunk ide. De csak a legközelebbi barátaim jöttek velem.

Az utolsó éjszaka nem aludtunk. Csak beszélgettünk. Mindenről, ami csak eszünkbe jutott, miközben azért imádkoztam, hogy sose keljen fel a nap.

De felkelt.

És nekünk indulni kellett.

A vasútállomáson egyszerűen nem tudtam elköszönni tőlük. Legalább két órán át ott lógtunk miután megérkeztünk.

Aztán hívott anyám.

Lekéssük a gépet, ha nem indulok.

Dühömben belerúgtam a bőröndömbe, ami nagy csattanással terült el a padlón. Csak álltam ott bámulva a sok csomagot. Otthon már biztos minden dobozban van.

Otthon? Pff... Már nem ez az otthonom. A házba hamarosan mások költöznek. A házba, ahol soha senki más nem lakott csak mi.

A barátaim körbeöleltek és sírtak. Csak én nem. Nem volt már könnyem. 

Nagy nehezen, de végül elbúcsúztunk és elindultam. 

Jól sejtettem mi fog várni. Csomagok, bőröndök, üres szobák...

Minden gyorsan történt.

Anya kifakadt, én meg se szólaltam, csomagokat majd utánunk küldik, mi be a kocsiba a bőröndökkel, reptér, becsekkolás, felszállás, landolás.

Az életkedvem is elment, ha belegondoltam, hogy minden más lesz. Miért nem maradhattam?! Majdnem 18 vagyok könyörgöm!! Nem kisbaba! Egyedül is elélek. 

De hát egy nagykövettel ne vitatkozz. Nem igaz?