Végig aludtam az utat. Anya ébresztett fel leszálláskor.

Kedvtelenül kászálódtam le a gépről, majd a csomagjainkat felkapva kezdtük el keresni az embert, akit kiküldtek elénk.

Nem csináltak nagy felhajtást a jöttünkből. Apám kérte így. Szerintem szégyellt engem. Mondjuk nem is csoda.

Rövidnadrágomat eltakaró piros-fekete kockás mellény és fekete póló. Nem éppen egy nagykövet kedves kislánya...

Egy középkorú koreai férfi várakozott egy táblával a kezében. A család neve volt ráírva.

Nemes. Csak ennyi állt rajta.

Apa odalépett a férfihez, majd meghajoltak. Kedvesnek tűnt. Nem az a tipikus életunt arca volt. Kíváncsivá tett.

Anyát is köszöntötte, majd rám pillantott és elmosolyodott. Felém is ugyanúgy meghajolt, ami jól esett. Legalább ő nem kezel gyerekként.

Legnagyobb meglepetésemre magyarul szólalt meg.

-Szóval te vagy Lara- mondta kedvesen. Egyáltalán nem botránkoztatta meg a kinézetem. Máris megkedveltem.

-Igen - mondtam egy enyhe mosolyt engedve meg magamnak.

-Park YunJin - mutatkozott be - De szólít csak Yunnak.

Elindultunk a kocsihoz, majd miután bepakoltunk elindultunk.

Hogy szerethettem régebben annyira ezt a várost?! Most már teljesen más szemmel láttam. Utáltam. De csak azért, mert el kellett hagynom az otthonomat. Jövőre terveztem idejönni egy kis nyaralásra, nem ideköltözni ki tudja mennyi időre!!



Csak bámultam ki a kocsi ablakán. Nagyon nem volt jó kedvem. Emberek és kocsik mindenütt. És én ki fogok tűnni köztük, mert nem vagyok ázsiai. Mekkora egy csapás! Hogy a sorsnak mekkora humora van...

Yun apámmal egyeztetett a heti programról. Ők ültek elől, én meg anyámmal hátul.

Nem beszéltünk leszállás óta. Némasági fogadalmam a szüleimmel szemben már kezdett természetessé válni. Senki nem volt kíváncsi a véleményemre. Sem semmire velem kapcsolatban. Kivéve...

-Lara - szólt hátra Yun magyarul - Mondd csak hány éves vagy?

-Magyar számítás szerint 18 leszek hamarosan.

-Akkor egy idős vagy a lányommal - mosolyodott el, és tudtam, hogy nagyon jóban vannak, mert arcára boldog arckifejezés ült, amitől elszorult a szívem. Az én apám sose bocsátotta meg nekem, hogy nem fiúnak születtem, azt meg végképp nem, hogy ennyire fiúsnak. Ha már lány lettem, akkor szerinte azoknak szoknyában, kosztümökben és 12 centis sarkakban kell járniuk.

Kinéztem az ablakon. 

-És tudod már melyik iskolába fogsz járni? - kérdezett tovább.

-Nem - válaszoltam nagyot sóhajtva - Tudom, hogy itt még tart a suli, de nálunk már vége van. Majd az új tanévben kezdek csak el járni.

Ezt persze magam döntöttem el. Még a szüleimmel sem beszéltem meg, de úgy voltam vele, hogy nem is kell. Legalább ezt hadd döntsem el én. Kizárt, hogy azonnal suliba küldjenek. Ki van zárva!

Nem is szóltak semmit. Vagy otthon vesznek majd elő ezzel, vagy egyáltalán nem. Utóbbinak jobban örültem volna.

-Mi a... - hallottam ekkor Yun hangját és megállította a kocsit.

Előrenéztem az ülés mögül és homlok ráncolva figyeltem az eseményeket.

-Ó tényleg - kapott a fejéhez a sofőrünk - Elfelejtettem, hogy ma lezárták ezt az utat.

Láttam, hogy elég sok rendőr áll az úton és kordonokkal van elállva az út. Egy közlekedési rendőr intett, hogy haladjunk tovább egy másik úton, így 180 fokos fordulatot vettünk és a másik sávban elindultunk visszafele.

-Miért van lezárva? - kérdeztem értetlenkedve.

-Forgatás - sóhajtott - Tudod itt aztán folyik az élet. Most egy halom rajongó áll mindenütt - mutatott ki az ablakon - és várják hátha, megpillanthatják akár csak egy pillanatra is kedvencüket - nevetett fel - Olyan kis naivak.

Valóban rengeteg koreai lány volt az úton. Mind ugrált az izgalomtól. 

Megvetően fújtam egyet, majd újra hátradőltem az ülésen.

-Szereted a Kpop-ot? - kérdezte Yun.

-Nem - vágtam rá határozottan, de saját válaszomra összeszorult a szívem, ezt viszont nem mutattam ki.

-Kár - mondta - Itt rengetegen rajonganak értük.

-Én nem tartozom közéjük - jelentettem ki.

Ő csak bólintott.

-És ismersz valami hírességet?

-Nem - bámultam ki kitartóan az ablakon.

-Értem. Éhesek vagytok? - kérdezte, mire szüleim igennel válaszoltak - Akkor javaslom álljunk meg, mert a kerülő út nagyon hosszú és állítólag úgyis már csak két óra engedélyük van a forgatásra - nézett órájára - Itt van a közelben egy nagyon jó barátomnak az egyik étterme. Nagyon kellemes, mert csak törzsvendégek mehetnek és tulajdonképpen külön teraszon van minden  asztal. Nem zavar ott senki sem.

-Akkor gondolom oda hónapokkal előre be kell jelentkezni - mondtam.

-Csak egy héttel - felelte jókedvűen - De nem nekünk - pillantott rám a visszapillantó tükörben, majd felhívta azt a bizonyos barátját és szerzett nekünk asztalt.

Viszont arra még egy fél órát várnunk kellett, ezért megálltunk egy térnél, és elindultunk sétálni. Egy halom árus árulta portékáját a turistáknak, akik szívesen válogattak a csecsebecsék között.

Yunnal remekül megértettük egymást. Nagyot nézett, amikor koreaiul szóltam hozzá. Azt hitte nem beszélem a nyelvet. Elismerően nézett rám, majd megdicsérte kiejtésemet. Megkérdezte milyen nyelven beszélek még. Nagyon jól elbeszélgettünk. Végigsétáltunk a téren, anyáék mögöttünk jöttek és cseppet sem izgatott mit gondolnak.

Egyszer csak Yun lekapott egy fekete kalapot egy árus polcáról és a fejembe nyomta, mire aprót felnevettem. Ezer éve nem nevettem már és mikor megláttam anyám meghatódott arcát a mosoly azonnal le is hervadt az arcomról. Azt hiszi ennyi volt? Megtörtem és most már újra az a kis aranyos kicsike lánya leszek? Már bocs, de az eltűnt egy fél éve, mikor bejelentettétek, hogy költözünk.

Megvettem a kalapot és továbbmentünk. Yun megértő volt és nem kérdezett semmit, csak sétáltunk. Szerencsés lehet a lánya...

Találtunk egy árust, ahol rengeteg király cuccot lehetett kapni. Bőr karkötők fekete és barna színekben. Vettem párat, majd magamra aggattam. Anyám arca megint aggódóba váltott. Komolyan!! Csak karkötők!! Nem heavy metal-os póló vagy frizura! Komolyan ki kell ennyitől borulnia?

Mielőtt szóvá tette volna nem tetszését megvettem és szó nélkül otthagytam őket, és elindultam visszafele. Egy másik árusnál bámészkodva bevártam Yunt, majd továbbmentünk. Anyámék mögöttünk.

-Gondolom, hogy most nem akarsz erről beszélni - kezdte kedvesen - de szerintem hamar meg fogod szeretni ezt a helyet.

-Nem akarom megszeretni - váltottam át azonnal flegma módba.

-Akár akarod akár nem - mondta mosolyogva - ez be fog következni.

Nem válaszoltam csak mentünk tovább.

-Várj - ragadta meg a karom, hogy megállítson, majd hirtelen elment egy árushoz és szóba elegyedett vele. Az idősebb bácsi mosolyogva a kezébe nyomott egy kulcsot, mire Yun intett, hogy menjünk oda. 

Bevallom kíváncsivá tett. Ez az ember nagyon fel tudja kelteni mások érdeklődését. 

Az árus egy régiség kereskedés előtt állt, Yun viszont elment mellette mi pedig követtük. Befordulva az épület mögé egy lépcső állt előttünk, két oldalán a falon inda futott végig. Yun kinyitotta a kulccsal a kaput, amivel le volt zárva, majd intett, hogy kövessük. 

Egy lapos tetőre vezetett, ami magasan nyúlt fel a többi épület között. A szélén betonkerítés, de csak derékig érő, gondolom ezért is volt lezárva, hogy senki ne essen le innen. 

Ami viszont a legjobban megragadott, az a kilátás volt. Elállt tőle a lélegzetem is.

Autók dudáltak, emberek kiabáltak messze a távolban, buszok álltak meg felszállókért, emberek szálltak le róla és mentek tovább hazafele vagy egy boltba tértek be. Kutyájukat sétáltató férfiak és biciklin ülő lányok jöttek-mentek. És nem láttak minket. Senki sem tekintgetett fel, hogy nem nézi-e őket onnan valaki. Meg se fordult ilyesmi a fejükben. Mindenki ment a maga dolgára. Közelebb mentem a kőfalhoz és csak ámultam a látványon.

A távolban rengeteg felhőkarcoló és lakóépület látszódott, köztük barátságos parkok, üzletek.

A lélegzetem is elakadt olyan csodálatos volt. Perceken át csak csendben gyönyörködtem Yun oldalán. Egyikünk sem törte meg a csendet. Legnagyobb meglepetésemre anyám sem szólalt meg.

Könnyek szöktek a szemembe, mikor visszaemlékeztem milyen csodás a kilátás a Gellért hegyről és a Halász bástyáról... és a régi szobámból.. A budai szobámból, ahonnan esténként gyönyörködtem a város kivilágításában...

-Hidd el - szorította meg Yun a vállamat - Hamar megkedveled. Meg lehet szokni - nézett ő is a távolba.

-Te sem vagy teljesen korai, igaz? - kérdeztem újra a várost pásztázva.

-Nem - sóhajtott - Itt születtem és itt éltem tizenöt éves koromig. Édesanyám magyar volt, és mikor elváltak apámtól, hazaköltöztünk.

Együtt érzőn néztem rá, de ő csak tovább gyönyörködött a városban. 

-Ott éltem húsz éves koromig - folytatta - Akkor visszajöttem. Nem fejeztem be az egyetemet. Helyette itt jártam főiskolára.

-Miért jött vissza? Hiányzott? - kérdeztem kedvesen.

-Igen. Azért is. Meg azért is, mert mikor édesanyám meghalt, rájöttem nincs miért ottmaradnom. Rokonaim nem voltak. Mind itt éltek és élnek még most is - nézett rám.

Szemében némi szomorúságot láttam, de tudtam, hogy régi seb már ez, ami begyógyult, így csak hálásan rámosolyogtam.

-Köszönöm, hogy megmutatta nekem - mondtam összeszorult torokkal.

Ő erre kezébe vette az enyémet és tenyérrel felfelé tartva ünnepélyesen kezembe helyezte a kulcsot. Csodálkozva néztem rá.

-Komolyan? - kérdeztem letaglózva.

-Komolyan - mosolygott - Bármikor feljöhetsz ide. A bolt tulajdonosa jó barátom. Akkor jössz ide, amikor csak akarsz. Senki nem jár ide fel.

-Köszönöm - öleltem meg hirtelen, mire ő kedvesen viszonozta, majd elengedtük egymást.

Fura ez az ország. Szinte természetesnek tűnik az érzelmeink kimutatása. Itt minden árus kedves volt és örömmel fogadtak minden ismerőst, akik elhaladtak a boltjuk előtt.

A régiségbolt tulaja engem is úgy köszöntött, mintha csak egy nagyon jó barát lennék. Nagyokat bólogatva mondta, hogy akkor jöhetek, amikor kedvem tartja.

Megígértem, hogy így lesz, majd mivel már jócskán letelt a fél óra, elindultunk az étterembe.

Mikor odaértünk elámultam a látványtól. Gyönyörű volt. Nagyon úgy nézett ki, mint egy ház, de ahogy beléptünk láttam, hogy egy nagyon is gyönyörű és  igényes étteremben fogunk enni. 

Kezdtem szégyellni öltözékemet, de mikor bementünk láttam, hogy nem öltönyös emberek és estélyi ruhás hölgyek ülnek ott. Mindenki utcai ruhában evett, mégis lerítt róluk, hogy gazdagok, de ezt nem a menő és méregdrága cuccaikkal adták a másik tudomására.

Ahogy felmentünk az emeletre, ahova a pincér vezetett minket, láttam, hogy tényleg külön teraszok vannak, de mindegyiken csak két asztal. Olyan nyugodt volt a hely, hogy azonnal beleszerettem. 

Egyenesen a hátsó teraszhoz vezetett bennünket, ahonnan remek kilátás nyílt a városra. Elképesztő volt. Mindkét oldalt az asztalokat növények takarták a kíváncsi szemek elől, de nem annyira, hogy mi ne lássunk ki. A pincér a jobb oldalihoz vezetett minket. Észrevettem, hogy a bal oldali mögött egy kis kapu van. Gondoltam biztos egy lépcső vezet ide fel.

Yun elnézést kérve eltűnt, én pedig hármasban maradtam szüleimmel, de nem figyeltem rájuk. Egyedül a gyönyörű várost voltam hajlandó nézni. Aztán mivel tudtam, hogy mindjárt megszólalnak, felálltam és közöltem, hogy megkeresem a mosdót.

El is indultam. Fent is volt recepciós, bár nem nagyon értettem minek. Yun épp a pult mögött álló hölgynek magyarázott. Elindultam felé, hogy megkérdezzem merre van a mosdó.

-Megnyugodhat nem lesz gond - hallottam hangját - Egyikük sem hallgat Kpop-ot, nem is ismernek hírességeket, megkérdeztem.

Megtorpantam. Ez most mi akar lenni?

-Biztos benne? - kérdezte a hölgy - Tudja, hogy nem...

-Igen tudom - bólintott.

-Rendben - enyhült meg az arca.

Úgy tettem, mint aki semmit sem hallott és hozzájuk léptem.

Yun kicsit megijedt, nem tudta hallottam-e valamit, de viselkedésem megnyugtatta.

Elmondták hol a mellékhelyiség majd bementem.

Kézmosás után nevetve vettem észre, hogy még a törülközőbe is bele van varrva az étterem neve.

Hársfa Étterem

Jin POV: 

Végre vége a forgatásnak. Menedzser hyung már elintézett nekünk egy asztalfoglalást. Mindenki alig várta, hogy a hosszas utcai forgatás után megtömhesse a bendőjét. Meglepetésünkre a kedvencünkbe vitt el minket a hyung. 

Nevetve szálltunk ki a Hársfa Étterem hátsó bejáratánál és indultunk el a mi kis külön bejáratunkhoz.