A fejezetcím alapján nem arra kell gondolni, hogy miközben mindenki az igazak álmát aludta eljött az apokalipszis, vagy Lara hazaköltözött esetleg rájött, hogy ő leszbikus.

Egyszerűen csak megváltozott benne pár dolog ettől az éjszakától. Vagy inkább ettől a beszélgetéstől?

Lara POV:

-Helyezd magad kényelembe - mondta és leült, én pedig táskámat letéve leültem mellé. Elém tolta a laptopját.

-Köszi - mosolyogtam rá, majd kivéve az SD-t a gépből betettem a leolvasóba, azt pedig a laptopba.

-Áh szóval tudod hogy kell - mosolyodott el halványan.

Értetlenkedve néztem rá.

-Ez nagyon alap - mondtam hitetlenkedve felnevetve.

-Hidd el egyeseknek nem az - kezdte el összeszedegetni a lapokat.

-Nekem az - vontam meg a vállam és a gépen megnyitottam a mappát, majd kíváncsiságból rálestem egy hozzám közel eső lapra, de a következő pillanatban egy kéz elhúzta én pedig rögtön visszapillantottam a képernyőre abban reménykedve, hogy nem vette észre.

Nem volt szerencsém.

-Nem fogom megmutatni - mondta tovább rendezgetve a lapokat, de tudtam, hogy szeme sarkából engem figyel.

-Nem tudom miről beszél - böktem ki és tudtam ennél átlátszóbb már nem is lehetnék.

-Helyes - mondta.

Pár percig keresgéltem a képeket, amit a Big Hit csinált, de egyszerűen nem találtam.

-Ajj - ültem törökülésbe és ölembe vettem a gépet.

-Mi az? - kérdezte.

-Egyszerűen nem találom - néztem át újra a mappák neveit - Mind az én cégemhez tartoznak - ráztam a fejem fáradtan - Tuti, hogy ezen van? - fordultam felé, de meghökkenve tapasztaltam, hogy időközben odahajolt segíteni, így az arcával találtam szemben magam, amitől kicsit zavarba jöttem.

Suga levette tekintetét a képernyőről és rám nézett, majd zavaromat látva elmosolyodott, majd elvette tőlem a gépet és közelebb ülve ölébe vette és keresni kezdte.

Legszívesebben fejbe vertem volna magam. Sose jövök zavarba egy fiú jelenléte vagy közelsége miatt. Nem egyszer fordult már elő, hogy a suli folyosóján a falhoz nyomtak és pár centire az arcomtól kezdtek el ingerelni, de nem voltak hatással rám. 

-Itt is van - mutatott a képernyőre én pedig odahajoltam és ujjamat végighúzva az érzékelőn végignéztem. Valamelyik értelmes, aki nagy valószínűséggel nem ért a gépekhez nem állította be, hogy másik mappába mentsen, így a tegnap készült fotókkal egy mappába került.

-Gratula annak az értelmesnek - mordultam fel, majd hirtelen rájöttem, hogy kicsit túl közel vagyok Sugához, így inkább elvettem a gépet és visszaraktam magam elé a földre.

Pár percig csendben válogattam a képeket, majd Suga szólalt meg.

-Mit kell csinálnod a képekkel?

-Megszerkeszteni - sóhajtottam - Több, mint száz képből ki kell válogatnom a jókat, png-ket csinálnom, feliratok, színeken kell állítgatnom, beleszerkeszteni egy magazin címlapjára úgy, hogy már vannak rajta feliratok, így azt is újra kell csinálnom, mert az aki neki kezdett nem tudom hol szerezte a diplomáját, de ezt nagyon benézte - ráztam a fejem hitetlenkedve - Akkor a kuponokat megszerkeszteni, katalógust csinálni - sóhajtottam mikor rájöttem ez kemény menet lesz - Csak be ne aludjak otthon - dörzsöltem meg a szemem.

-Nem vagy hozzászokva az éjszakázáshoz?

-Ó dehogynem - nevettem fel - Tegnap is azt gyakoroltam - néztem rá.

-Jaa - mondta, majd elhúzta a száját - Akkor hozok kávét, az sokat tud ám segíteni - állt fel, de én megráztam a fejem.

-Hagyd - erre visszafordult - Úgyis mindjárt kész vagyok és megyek - kezdtem átmásolni a halomnyi képet, majd nagyot ásítottam. Na igen. Nekem is egymás után kell két éjszakát végigdolgoznom laptop előtt. Ha így haladok a végén még szemüveges leszek, amit nagyon nem akartam.

-Nem mész sehova - mondta, mire csodálkozva kaptam fel a fejem - Otthon csak bealudnál. Itt én fel tudlak kelteni - indult el - Hozom azokat a kávékat - hagyta el a szobát.

Döbbenten ültem ott. Miért érdekli, hogy bealszom-e vagy sem? Amúgy is van egy tök jó módszerem arra az esetre, ha elaludnék. Na meg... Látszik, hogy épp egy új dalon dolgozik. Nem zavarja, ha itt vagyok közben? Ez fura...

Megráztam a fejem, majd úgy döntöttem nem ellenkezem, hanem inkább sodródom az árral. Megnyitottam a programokat (hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy ugyanazok vannak rajta, mint az enyémen) és már neki is álltam a magazin címlapfotójának kiválasztásához. Beléptem a céges e-mail-be, ahol a koncepciók voltak és annyira belemerültem a tanulmányozásába, hogy már csak azt vettem észre, hogy Suga leül mellém és egy bögrét nyújt felém, aminek ínycsiklandozó kávé illata volt. Nagyon ritkán ittam kávét, mert nem akartam rászokni és függővé válni, másrészt így nem szokok hozzá a koffeinhez, így amikor tényleg szükségem van rá, akkor ébren tart.

-Köszönöm - vettem el a meleg bögrét és közben hálásan rámosolyogtam - Nem is tudtam, hogy tudsz kávét csinálni - kötekedtem.

-Csak azért, mert Jin nagyon szeret főzni ne hidd azt, hogy nem tudom megkülönböztetni a sót a cukortól - felelte - Egy kávé sima ügy.

Mosolyogva ittam bele, majd elképedve kezdtem el ízlelni.

-Fú ez iszonyat jó! - néztem rá csodálkozva, de ő csak felnevetett.

-Az évek során annyi éjszakán át maradtam fenn, hogy kísérletezni kezdtem a kávéporokkal és egyéb hozzáillő fűszerekkel- mondta - Mostanra már jobbat csinálok, mint Jin.

-Azt elhiszem - ittam bele újra és szinte éreztem magamban az újdonsült energiát.

Letettem a bögrét és újra belemélyedtem a koncepciókba, majd elkezdtem annak alapján kiválasztani a címlapfotót.

-Mikorra kell befejezned? - kérdezte majd ő is beleivott a kávéjába.

-Reggel hatra a nyomdában kell lennie a címlapnak, a katalógusnak is és hozzá a kuponok - sóhajtottam, majd az órára néztem. 

Tíz óra volt. Normál ember ilyenkor megy lefeküdni, de én már tegnap reggel óta fenn vagyok, úgyhogy kezdhetek neki, mert előre tudtam, hogy hajnalban még nehezebb lesz fennmaradni.

Megráztam magam és szemeimet szuggerálva neki is álltam. Csendbe dolgoztam, de hirtelen megéreztem, hogy bámul. Odafordultam és egyik szemöldököm felhúzva néztem rá.

-Neked nem egy dalon kéne dolgozni? - kérdeztem.

Suga sóhajtott egyet, majd szájába véve tollát kiteregette maga előtt a lapokat közbe lopva rám nézett, majd mondott valamit, de a tolltól nem értettem tisztán.

-He? - kérdeztem.

Megismételte, de ekkor közbevágtam.

-Ha nem veszed ki a szádból a tollat nem fogom érteni.

Meglepődve nézett rám, majd kivéve íróeszközét megismételte.

-Mondom ne less.

-Én nem lesek - kértem ki magamnak.

-Tudom, hogy minden vágyad, hogy mindenkinél hamarabb beleleshess és megszerezz egy kis részt a következő dalunkból - mondta közelebb hajolva és huncut mosoly játszott arcán.

Lenézően néztem rá, majd felnevettem.

-Jobb dolgom is van most, mint meglesni azt a pár sort, amit eddig írtál - kötekedtem.

-Akkor csináld azt - mosolygott és visszatért papírjaihoz.

Hitetlenkedve megráztam a fejem és én is mosolyogva folytattam a kép válogatást. 

Már majdnem éjfél volt mire végeztem a címlappal, így felálltam, hogy megnyújtóztassam tagjaimat. Suga csodálkozva nézett rám.

-Mi van? - kérdeztem fáradtan és az utolsó kortyot is kiittam a bögrémből. Egyedül ez tartott eddig ébren. És most elfogyott.

-Semmi - felelte és visszatért munkájához, vagyis fél fülére felrakta a fejhallgatót és folytatta a zenei alapot azon a laptopon, amit az egyik stúdióból hozott el, hogy tudjon dolgozni amíg én az övét használom.

Kimentem a szobából és elindultam keresni egy mosdót. Mikor megtaláltam bementem és jó hideg vízzel megmostam az arcom. A könyvekben és filmekben ez mindig segít a főhősnek. Ebből is látszik, hogy azok mennyire felelnek meg a valóságnak.

Fáradtan visszabattyogtam, de csodálkozva vettem észre, hogy Suga nincs ott, így levágtam magam a helyemre és mélyet lélegezve nekiláttam, hogy a katalógushoz szánt képekből párat png-nek csináljak meg.

Nem tudom hogyan, de elaludhattam, mert egyszer csak felriadtam, hogy én tulajdonképpen elaludtam és ezt most nem lenne szabad. Igen szoktam arra ébredni, hogy elaludtam...

Ijedten néztem körbe, majd megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy kint még mindig korom sötét van, vagyis még éjjel van, így nem aludtam sokat. Azonban a gép nem volt nálam, hanem Sugánál volt.

-Mennyi az idő? - kérdeztem félve.

-Mindjárt egy - mondta erősen koncentrálva arra amit éppen csinált.

-Mit csinálsz? - kérdeztem a szemeimet dörzsölve.

-Ezer éve nem csináltam png-t - mondta miközben le se vette tekintetét a képernyőről - Mikor visszajöttem a kávékkal már aludtál, én pedig kedvet kaptam hozzá - vonta meg a vállát, majd egy pillanatra rám nézve küldött felém egy mosolyt és már fordult is vissza a géphez.

Nem tudtam örüljek-e neki, de végül inkább csak elmosolyodtam és közelebb húzódva néztem hogyan csinálja. Mozdulatai határozottak és ügyesek voltak. Nem is tudtam, hogy ilyen jól megy ez neki.

-Szóval nem akarod elárulni, hogy miket szoktál írni? - kérdezte én pedig egy pillanatra lefagytam, majd közömbösen válaszoltam.

-Nem szoktam írni - kötöttem az ebet a karóhoz.

Ő rám nézett és türelmesen várt.

Én pedig nem szólaltam meg.

Egy ideig csak így ültünk, majd hirtelen megszólalt.

-Úgy gondolod, hogy ha elárulnád, akkor az olyan lenne, mintha odaadnád egy részed és többé már nem lenne a tied?

Teljesen ledöbbenten. Honnan tudja?

-Én is ugyanígy voltam vele - mondta, mintha csak olvasna a gondolataimban. Szomorú mosolyra húzta száját, majd levette tekintetét rólam és csak meredt maga elé.

Nem tudtam mit mondjak. Leírta azt az érzést, amit én magam sem tudtam egészen eddig megfogalmazni. De minél jobban belegondoltam, annál inkább találtam igaznak. Egyedül Szandi tudott róla, mert vele kis korunk óta barátnők vagyunk és semmit sem félünk megosztani egymással. A szüleim meg... Hát nekik sok mindent nem mondok el. Valahogy sose volt olyan igazi szülő-gyerek kapcsolatunk. Ők se osztottak meg velem dolgokat, én se velük. Magamnak való lettem és máshol kerestem a vigaszt és megértést. Ettől függetlenül élveztük egymás társaságát a szüleimmel, sokszor mentünk együtt szórakozni, nyaralni vagy csak sétálni, megosztottunk egymással sztorikat és történeteket, de az érzéseinkről sose beszéltünk vagy a gondjainkról. Úgy nőttem fel, hogy azt gondoltam ezeket nem osztjuk meg akárkivel. Az eddigi barátaim közül egyik sem volt olyan, akire szívesen bíztam volna ezt a titkomat. 

-Történeteket - böktem ki hirtelen a padlót bámulva, de szemem sarkából láttam, hogy Suga rám néz, én pedig folytattam - Néha dalszövegeket. Mindig amikor nem tudtam aludni, egyszerűen kimásztam az ablakomon a tetőre, ahonnan az udvarunkra és a hegy aljára lehetett lelátni - mosolyodtam el az emlék hatására - Csak kiültem és bámultam a csillagokat és a város fényeit, közbe halkan szólt a zene a fejhallgatómban, és mikor eszembe jutott valami leírtam. Egyszer úgy töltöttem egy egész napot, hogy senki felém se nézett és emlékszem nagyon elhagyatottnak és egyedül éreztem magam - mondtam egy szomorú mosoly kíséretében - és mikor este csak forgolódtam az ágyamban, inkább kipattantam és a füzetemet meg egy tollat megragadva kiültem és kiírtam a bánatomat. Akkor írtam meg életem legszomorúbb történetét, amit sose mutattam meg senkinek - fejeztem be. Igazából senkinek sem meséltem még el azt az estét, de most valahogy kijött belőlem. És őszintén szólva jól esett. Amióta itt élek nem gondolkoztam a régi, tetőn töltött pillanataimon és mióta szüleim bejelentették elköltözünk nem is írtam. Egyetlen sort sem. Az ihletem és az ötleteim is eltűntek. Mintha ott maradtak volna a régi szobámban, a tetőnkön. 

-Ugye, hogy jó érzés megosztani másokkal? - kérdezte kedvesen én pedig lassan felé fordítottam a fejem, majd halványan elmosolyodtam.

-Te hogy csinálod? - kérdeztem.

-Mire gondolsz?

-Hogy kiírod magadból az érzéseidet és a világ elé tárod. Mintha az egész világgal lelkiznél és megosztanád a titkaidat, pedig nem is ismered őket - ráztam a fejem értetlenkedve - Nem félsz megmutatni másoknak?

Ezen elmosolyodott, majd vett egy mély levegőt.

-Tudod, én úgy gondolok a zenére, mint egy másik nyelvre - kezdte - Egyetlen dallal ezerféle érzést tudsz kelteni és mindenki mást és mást ragad meg közülük. Mindenkinek mást jelent egy-egy dal. Mikor zenét hallgatunk, a dal eszünkbe juttat valamit, de mindenkinek más emléket hoz fel - mosolyodott el - Egy dal, ami a szeretetről szól eszébe juttathatja egy lánynak a szerelmét, anyának a gyermekét, férjnek a feleségét, barátnőnek a kebelbarátját, de akár egy öregembernek egy régi, lehet már hallott barátját és kellemes emlékeket idéz fel neki a dal, elmosolyodik és egy pillanatra megint fiatalnak érzi magát - mondta a semmibe meredve, de láttam szemeiben a szenvedélyt a dalszerzés iránt, majd rám emelte tekintetét - Én ezeket az érzéseket nem szégyellem.

Szavai elgondolkodtattak. Erről az oldalról még sose közelítettem meg a dolgot. Mindig a saját szemszögemet néztem, hogy ha kiírom az érzéseimet, azzal feltárom lelkem minden titkát, minden érzésemet, és igen féltem megmutatni másoknak. Féltem, mert szégyelltem őket. Hirtelen ostobának éreztem magam. Egész eddigi életemben féltem kimutatni az érzéseimet és közel engedni magamhoz az embereket. A saját anyámat is eltaszítottam magamtól azzal, hogy nem akartam vele megosztani bánatom, pedig neki sem volt könnyű elhagyni a szülőhazáját. Ugyanaz a bánatunk, és én mégis inkább magamba fojtottam, mert azt hittem ez a könnyebb út.

Perceken át gondolatainkba mélyedve ültünk egymás mellett, de a telefonom megzavart minket. Gondolataimból felébredve vettem elő a táskámból, és mikor megláttam, hogy anya hív, a szívem megtelt melegséggel és rögtön fel is vettem.

-Szia - szóltam bele vidáman.

Pár másodpercig csend volt a vonal végén, majd anya csodálkozó hangját hallottam meg.

-Neked mitől van ilyen jó kedved? - kérdezte és hangjában érezhető volt a meglepettség és értetlenkedés.

-Csak kezd visszatérni az életkedvem - nevettem fel és mivel magyarul beszéltem nem szégyelltem Suga előtt kimondani, mert úgyse értette.

-Kicsim mi történt veled? - kérdezte aggódva.

-Semmi nyugi - néztem Sugára nevetve, aki csak mosolygott - Miért hívtál? Egyáltalán hogyhogy fenn vagy? - kérdeztem elvéve a tekintetem a vigyorgó Sugáról.

-Csak felébredtem és meg akartam nézni hogy haladsz, de mivel nem találtalak a szobádban és a kocsid sincs itt aggódni kezdtem. Hol vagy?

-A Big Hit-nél - feleltem - Összetalálkoztam Sugával és itt maradtam, hogy befejezzem a munkát. Egymást tartjuk ébren.

-Értem - mondta halkan felnevetve - De aludj is valamennyit, rendben?

-Már aludtam egy órát, mert hagyott aludni és nem ébresztett fel - mondtam megjátszott bosszúsággal, amire anya felnevetett és ekkor eszembe jutott, hogy olyan régen hallottam már nevetni és ettől nagyon rosszul éreztem magam - Anya - mondtam.

-Igen?

-Szeretlek.

A vonal másik végén döbbent csend, majd anya meghatódottságtól rekedtes hangon megszólalt.

-Én is szeretlek.