"A változás ideje?!"

-Annyira elfáradtam.

-Nem érzem a lábaim.

-Valaki vegyen fel a hátára!!

-Szanaszét csípkednek a szúnyogok!

Az egész banda, mint egy sopánkodó ovis csoport, hisztiztek a túra legelejétől kezdve. Kókusz minden századik méternél megállt és leült egy farönkre, vagy csak úgy, a földre. Ebből és a nyávogások soraiból kifolyólag alig mentünk két óra alatt valamit. A nyávogástól csak Jungkook kímélt meg, aki elől sétált velem és szórakoztatott a rosszabbnál rosszabb vicceivel.

-Elmegyógyintézetben az egyik beteg sétál a folyósón és húz maga után egy madzagot.Odamegy hozzá az orvos és megkérdi tőle:
-Mondja, miért húzza maga után azt a madzagot?
Mire a beteg:
-Miért, toljam? - Jungkook a végén már sípolt a nevetéstől, én meg egyszerűen csak mosolyogva próbáltam beazonosítani az előttem lévő pár métert.

-Most én jövök - vigyorogtam a fiú felé, majd belekezdtem:

- Mennyi a gyertya belének, a felének a négyzete?
- Nem tudom.
- 64.
- Miért?!
- A gyertya bele a kanóc. Annak a fele a nóc. Nóccor nóc meg 64!

Nevetésünktől zengett az egész hegyoldal.

-Ennél szarabb poénokat még a nem létező öt éves öcsém sem mondana. - kiáltott fel egy tíz méterről gondolom Kókusz. Hátrafordultam, majd úgy menve észrevehetően bemutattam.

-Legalább mi normálisan tudunk hegyet mászni. Bocsánat, nem is hegyet, dombot. - grimaszoltam feléjük, majd megfordultam.

-Noona, vigyázz - kiáltott fel Jungkook, majd a kezemet megfogva gyorsan magához húzott.

Majdnem a halálomba pörögtem. Ijedt arccal néztem a Szegfű illatú fiúra, kinek most is csak áradt a testéből a kissé csípős szag. Arcát egy pillanatig normálisan láttam, majd fokozatosan lepte el a feketeség íves arcát.

-Köszönöm, hogy megmentettél -hajoltam meg gyorsan, majd kiszabadultam erős szorításából.

-Mi történt? - lihegett valaki a fülembe, majd alaposan megvizsgált. Eper.

-Semmi különös, csak nem figyeltem oda.

-Leeshettél volna onnan igazán- kurjantott fel idegesítő hangon Kókusz.

-Vigyázz, mert a kimondott szavaid nagy része beteljesül. - mordultam fel, majd megindultam a fal mentén, kapaszkodva, nehogy leessek vakságom miatt.

Mikor felértünk a domb tetejére, a fiúk első dolga az volt, hogy mint valami túlélőcsoport, akik a Kilimandzsáróra másztak fel, lepacsiztak, és megdícsérték egymást. Mivel még mindig nem tért vissza a látásom, a hangok és a szagok alapján távolabb másztam, majd bevettem gyorsan kettő tablettát.

- YeunGi, minden rendben van? - kiáltott felém Taehyung.

-Pe-persze, csak csodálom a tájat- szippantottam egy nagyot a levegőből. Még hogy csodálom. Az orromig se látok.

-Tetszik az a mezei katáng is előtted? - teszi fel sejtelmesen a kérdést egy hang mögülem pár méterrel. Megint nem tudom beazonosítani a hangját, illatát végképp nem a sok virágillattól.

-Nem ismerem nagyon a virágokat - válaszoltam burkoltan.

-Hyung, az nem is Mezei katáng, hanem egy ártalmatlan pipacs! Amennyire okos vagy, annyira hülye is - nevetett fel Jungkook a végén.

Próbára akart tenni.
Vajon tudja, hogy nem látok? Már csak a gondolattól is szaporábban kezdtem el venni a levegőt, majd leguggolva felszedtem az előttem lévő növényt.
Érdekes nagyon a pipacs szirma. Papírvékony, mégis olyan, mintha egy estélyi ruha selymes anyaga lenne. Kiskoromban imádtam ezt a virágot.

Akkor még minden más volt.

Gyorsan megráztam a fejem, majd felálltam. Óvatosabbnak kell lennem.

-Most itt fogunk piknikezni? - sopánkodott a fahéj illatú.

-A főnököm azt mondta, hogy kell a pihenés nektek, szóval igen. Miért?

-Hobi nagyon utálja a bogarakat meg a rovarokat. - ecsetelte valaki.

-Hát akkor itt az ideje leküzdeni a félelmeket.

-Azt ne mond, hogy te nem félsz semmitől-mordult fel kókusz. Hangjából ki lehetett érezni a lenézést.

-Mindenki fél valamitől- motyogtam, majd pislogtam kettőt. A látásom foltokba visszatért, ezért nagyjából láttam, mégis mit teszek ki a kiterített pokrócokra.

- Szóval mentem nagyba az utcán, amikor szembejött velem a Red Velvet. És annyira meglepődtem, hogy Irene köszönt nekem, hogy nyitva maradt a szám, ami miatt persze kiröhögtek. De ez életem egyik legszebb pillanata -mesélte hevesen, teliszájjal Eper .
-Haver, a szádat most is csukva tarthatnád, teljesen teleköpted az arcomat.- morgott tőlem balra a narancssárga hajú.
- Na, mi van, csak nem féltékeny vagy? -röhögött fel Jungkook.
-Kussoljál Maknae. -mordult fel Narancs.
Halkan felnevettem én is, majd beleharaptam a szendvicsembe.

***

Két óra múlva elindultunk visszafelé.

-Rövidítsük le az utat- veti fel valamelyik az ötletet. Mindenki jónak találja a felvetést, egydül csak én vagyok ellene. Végülis ki az az idióta, aki egy meredek leejtőn megy le a kijárt ösvény helyett?
-Felőlem menjetek, de én ott megyek le, ahol feljöttünk.- mutattam az útra. A látásom a piknik alatt egészen rendbe jött, de nem segített rajtam az, hogy kezdett sötétedni, ráadásul egy erdős részen kell végigmenni .A fiúk elköszöntek, majd elindultak lefelé, én meg csiga módjára közlekedtem az egyre sötétedő úton. Mivel nem számoltam felfele a lépéseket meg az irányokat, fogalmam sincs hogy hogy jöttünk. Találomra elindultam balra,ami egyre jobban leejtett, ahogy mentem lefelé. Az ég is besötétedett, én meg annyit se látok, hogy hol a kezem. Előszedtem a telefonomat, és a lámpával világítottam meg magam előtt az utat.

Miért nem tudtak a normális úton jönni? Miért kellett ezt a hülyeséget kitalálni?

- Hívd Jungkookot- utasítottam a telefonom. Már tárcsázta is.
-Noona, merre vagy? -szólt bele három csörgés után.
-Az a helyzet, hogy szerintem eltévedtem.- dadogtam- és félek- suttogtam.
-Noona, Namjoon már elindult egy ideje. Maradj vonalban, oké?
-Oké. - lejjebb szerettem volna menni egy kicsit, amikor beakadt a jobb lábam valamibe és előlre buktam. Sikítottam miközben gurultam, majd megálltam. A telefon öt méterrel arrébb landolt, és valaki folyton kiabált bele.

Bevertem a fejem és valami történt a lábammal. 

A nagy sötétségben a hang irányába kezdtem kúszni. A fiúk kiabáltak a telefonba.

-Srácok-szóltam bele- minden rendben-suttogtam.

-Hé, YeunGi, hallasz? - hümmögtem egyet - Namjoon úton van, hallotta, hogy sikítottál. Megsérültél?
- Nem nagyon.
-A telefon akkuszintje alacsony.
-Banyek-morogtam- le fogok merülni fiúk. Nem sokára találkozunk, sziasztok.- kinyomtam a telefont, majd a zseblámpát bekapcsolva vártam Namjoont. Melyik Namjoon?

-YeunGi! YeunGi! -kiabálta valaki messzebbről.
-Itt vagyok! - kiabáltam erőtlenül. -Itt vagyok lent- a kezemmel lóbáltam a telefonom, hátha meglátja a fényt.
-Yeungi, válaszolj! Merre vagy? 

Elnyomtam minden fájdalmamat és a lehető leghangosabban elüvöltöttem magam.

Öt perccel később hangokat hallottam, ezért felemeltem a telefonom, hogy észrevegyen.
-YeunGi, itt vagyok.-szólalt meg a fejem mellől egy hang. Gyömbér illatát megérezve elmosolyodtam.
-Teljesen ki vagy hűlve, cica- lihegett az arcomba - megsérültél, vérzik a homlokod. Valahol máshol is megsebesültél?
- Fáj a lábam- motyogtam.
-Melyik?
-A jobb.
-Nagyon fáj?
-Annyira nem, szerintem csak megrándult. - Namjoon sóhajtott egy nagyot- Namjoon...
-Igen?
- Kikapcsolnád a zseblámpát a telefonomon?
-Persze.- Namjoon megint sóhajtott egyet, majd óvatosan felemelt.

----------
Sziasztok!
Nagyon régóta nem jelentkeztem, sajnálom, de ez a rész nagyon nehezen született meg. Akartam egy ilyen részt, de nem tudtam hogyan kivitelezzem. Mindkg egy mondatokat írtam bele, az utolsó két napban fejeztem be. Ez sem lett tökéletes, akartam egy külső szemszöget, aki rávilágít a dolgok lényegére, de mégsem jött össze.
Sajnálom, próbálom hozni hamar a következőt.

Remélem azért tetszett, ha igen vote-olj vagy/és kommentelj . :)
Szeretlek titeket ^^