Látom beindult a tintafolyam,
Ihlet áldás puhán magába fon
Egy délutánon, ahol egymagam
Társak versit lágyan olvasgatom
S örülök a költemény arcának.
Témát hozva fel elgondolkoztat
Mi értelme beállni poétának.
Kinek segít ez szavak sokasa,
Mihez járult hozzá eddig a tinta?
Csak az tudja ki elemzi őket
Százak álltak eme hosszú sorba
S legtöbbjük követendő példa.
Ám mi teszi a költőt ilyennek,
Hogy leírja fájdalmat, szerelmet?
     Egy ember írja, millió gondolja.
Szomorkás hangulatok születése
Történik minden egyes percben.
Szidhatják, illogikusnak tarthatják,
Lustának, sajnálónak mondhatják
Rám nem hatnak, mert nem láthatják
Mind ez szépség, érzelem mi voltát.
     S oszthatjuk fajtákra e szerelmet,
Romantikát. Láthatjuk a feketét
Isteni, tiszta, egyszerű fehérnek.
Reformkorban éltethetünk lelket,
Mesélhetünk viszonzatlan szerelmet,
Mely már régen belénk van vésve,
S nem rég csak kibukkant megkésve,
Egy szikra s egy tűzvész lett belőle;
Szeretlek, de szeretlek legjobban,
Meglátlak, szívemben tűz lobban.
S keserű az élet e tekintetben,
Időzítések, bátorság dönt mindig
S elegem van ebből, ezáltal
Magamba fordulva élegetek.
S hiába próbálkozok bárhol
Se Isten, se Sátán nem kéri lelkemet.
     Új ez még, hogy téged szeretlek
S úgy érződik már évek repültek
S repültek is mind ez érzelem
Nélkül. Én lemondok újra s újra,
Reménységet sem kaphatna, oh nem.
Ahh, s a normalitás, mily módon vágylak,
Nem tudom mi vagy, hogy lehetsz
De vágylak, s egyszer megtalállak.
Talán a szerelem az, mi megteremti,
Talán a magány az, mi elkergeti,
Talán a lét az, mi nem engedi.
Bárhogy legyen, normalitás, hazudás,
Emberi kitaláció, valami látomás.
Megállás! Itt tovább nincs helyem,
Elfogadtam kudarcom, beletörődtem.
Beleőrültem, mint mindenki más...
Emberi kitaláció, valami látomás,
S át jár a nyugtalanság, félelem
Ám már máshogy látom életem.
Magamat szeretem, másokat is,
Csak őt, azt az egyet jobban is
Mint kéne. Ez van...fájdalom a világ,
Nincs békélés, nincs tanulság.
Ám aki lát nem csak nézeget
Az hajózhat hazug tengereket.
Mindenkinek saját igaza az igaz,
Mint Mózes, kőtáblákkal mászkálunk.
     Irgalmazz nékünk Te felettünk,
Add meg nékünk mit érdemlünk.
Vígy irányokba, merre jónak tartod,
Akkor talán elfogadhatom e világot.
Talán létezel, talán láthatlak téged,
Akkor szeretnék majd beszélni véled.
Az értelemről, a normalitásról,
A földi létnek fájdalmairól.
Ám addig ez van...fájdalmas világ,
Nincs békélés, nincs tanulság.