Az üveg előtt állva zsebre helyezett kezekkel kortyoltam a kávét. A nap szokásához illően szikrázóan sütött, ezért hunyorogva vettem szemügyre a belvárost. Nagyapám azért szerette New Yorkot mert rengeteg lehetőséget tartogat az ember számára. Mindig azt mondta, hogy természetesen az első és a legfontosabb dolog, hogy diploma nélkül sajnos nehéz elhelyezkedni. Ezt mindig belém verte, szinte minden hónapban hangoztatta. Neki köszönhetően izgultam az egyetemen, féltem a beszámolók napján és imádkoztam, hogy csak lökjenek át. Az öreg nagypapának köszönhettem akkor, hogy sikeresen lediplomáztam és évekkel később elfoglaltam helyem egy multinacionális cégnél. Bár nem volt könnyű dolgom, hiszen akkor még nehéz volt politikával és pénzügyi szolgáltatásokkal megismerkednem. Akkor nekem nem mondott sokat a banki befektető kifejezés. Az egyetem a politikatudomány kar csak hab volt a tortán, hiszen mindent itt tanultam meg. Az évek alatt sikeres lettem és jó befektető. Szeretek segíteni az embereknek, viszont ez nem kevés munkával és stresszel jár. Még mindig emlékszem a nagyapám szavaira, hiszen annyira szerette mondani, hogy "büszke leszek rád, mikor egy nagy cég luxus irodájából fogsz felnézni rám." Akkor egyszerre voltam szomorú és boldog is. Szomorú voltam, hiszen nagypapa beteg volt, de boldog voltam, mert mindketten tudtuk, hogy ez nekem sikerülni fog. Most, hogy itt vagyok a Goldman Sach multinacionális cégnél, rájöttem arra, hogy nagyapámnak millió dolgot köszönhetek.

Emlékszem, mikor kisfiú voltam, gyakran mentünk el horgászni. Mint mindig, én türelmetlen voltam és sokszor a lábamat vertem, hogy menjünk már a csónakkal a partra. A nagyapa akkor is okos volt. Elmagyarázta, hogy a türelem és a kitartás nem csak a horgászatban fontos, hanem a való életben is. Ha az életben türelmesek és kitartóak vagyunk, akkor megkapjuk az eredményt, csak úgy mint horgászat közben. Volt olyan hal, aki horogra kapott, de abban a pillanatban el is úszott. Akkor mindig sírtam, az egész tábor az én hangomat hallgatta. A nagypapa nem mondott semmit, csak kivárta a következő kapását, majd a kezembe nyomta a halat. Szörnyű, de mégis boldog képek készültek. A képen lehetett látni egy könnyes arcú fiút, aki mégis büszkén tart a kezében egy halat, amit utána visszaengedett. Akkor kérdeztem meg az öregtől, hogy miért fogjuk ki, ha utána visszaengedjük a halat? A nagyapa erre a kérdésre soha nem tudott logikus magyarázatot adni. Azt mondta, hogy ahogy nekünk, úgy a halaknak is joguk van az élethez, amit teremtettek nekik. Azt még hozzátette, hogy hiába fogjuk ki őket, hiszen ez egy olyan pillanat, mint nálunk a kudarc. Váratlanul ér, de utána minden a helyére kerül és folytatódik a normális kerékvágásban.

Nagyapa volt az életem értelme. Senkit nem szerettem annyira, mint őt. És, miközben a tiszta ég felé pillantottam, harminchat évesen jöttem rá arra, hogy nagyapa nem csak figyel, de mindig velem van. Velem van a rossz, és a jó döntéseimnél is. Az emlékek miatt elérzékenyültem és akkor kaptam fel a fejem, amikor váratlanul egy ismeretlen hang csapta meg a fejem. Amikor megfordultam, észrevettem, hogy Katie kezéből véletlenül kicsúszott az üres mappa és az átlátszó fehér borítókkal együtt a padlóra esnek. Amikor ő letérdelt, szinte azonnal mellé térdeltem és segítettem neki. - Bocsánat! Nem volt szándékos! - a rövid haját a füle mögé tűrte, miközben szapora mozdulatokkal helyezte vissza az átlátszó borítókat. Én is segítettem neki, a kezünk sokszor összeért. Amikor az utolsó átlátszó anyag felé nyúltunk, egyszerre fogtuk meg. Abban a pillanatban szinte lassított felvételben láttam, hogy mély, mogyoróbarna tekintete találkozik az enyémmel. Abban a pillanatban, hogy mélyen a szemembe nézett, szinte elvesztem és elfelejtettem mindent. Ezeknek a pillanatoknak köszönhetem azt, hogy Katie az életembe lépett. Mert számomra egyáltalán nem volt közömbös.

- Csak megoldottuk! - vettem át az üres mappákat, majd az irodában található könyvespolc felé léptem. Katie felállt, de meglepett, amikor mellém lépett és vékony ujjával végigsimított a régi könyvek borítóján. - Csak nem érdeklődik az irodalom iránt? - mivel láttam tekintetében a csillogást, és az arcán megjelenő mosolyt, arra következtettem, hogy teljesen odáig van értük.

- Igazából nagyon érdekel az irodalom! Inkább verseket és novellákat szoktam olvasni! - fürkészte az arcomat. - Például ott van Christopher Anstey! - nézett rám.

- Ő leginkább latin verseket írt! - hozzá fordulva összehúzott szemekkel suttogtam. Láttam rajta, hogy meglepődött, ezért bólintottam. - Nem csak maga rajong a költészet iránt! - pakoltam tovább a mappákat.

- Emily Bronte? - suttogta mélyen a szemembe nézve. Ekkor félbe szakítottam a pakolást, hiszen úgy éreztem, hogy elértünk egy olyan pontig, ahova nem szabadott volna, de nem létezett az az Isten, hogy ezt megállítsam.

- Angol költő és regényíró, az angol romantika talán legnagyobb prózaírója! Az Üvöltő szelek egyik legnagyobb alkotása!

- Azt én is olvastam! - miközben végignéztem rajta, az ajkát beharapta, tekintetével pedig a számat nézte. Érezhető volt, hogy volt valami köztünk. Ezt ő is tudta. A légzése szaporább lett, az arca kipirult és minden percben mosolygott. A bája hatással volt rám, hiszen jobban érezhető volt a kémia és a nyers vonzódás, amit egymás iránt tápláltunk. Nem távolodtunk egymástól, nem is zökkentünk ki. Ez a pillanat tökéletes volt arra, hogy felvegyünk egy játékot. - Úgy látom, hogy van valami közös bennünk! - a füle mögé túrta az egyik hajtincsét, majd miután rájött arra, hogy ezt nem kellett volna hangosan kimondani, dadogva hozzátette. - De mindegy is! Öhm...szüksége van még valamire, vagy mehetek?

- Maradjon ma itt! - észre sem vettem, hogy a mappák pakolásával semmit sem haladtam. Katie annyira meglepődött, hogy először csak oldalra pillantott, majd hátra helyezett kezekkel elmosolyodott.

- Maradjak itt magával?

Volt benne egy nőies visszafogottság, egy láthatatlan fal, amit nem akart átlépni. Visszahúzódó, bátortalan, de emellett roppant érzéki volt. Nem tagadom, hogy le sem tudtam venni róla a szemem. Miközben a mély barna szemeivel nézett és mosolygott, rájöttem arra, hogy ezt a nőt nekem meg kell ismernem. Ennyi.

A nap további részében Katie a kanapénál és a dohányzóasztal fölött dolgozott. Én a saját asztalomnál dolgoztam. Sokszor azt csináltuk, hogy amikor őt néztem, akkor megérezte és felém pillantott. Akkor én úgy csináltam, mintha a munkára koncentrálnék. Ő természetesen csak nevetett. Amikor dolgoztam és ő figyelt engem, szintén eljátszottuk a játékot: amikor rajta kaptam, hogy engem néz, kuncogva elfordult és a munkáját csinálta. Órákon keresztül képesek voltunk ezzel játszani. A furcsa pedig az volt, hogy észre sem vettem, hogy rohamosan telik az idő. - Ha így néz engem, akkor nem tudok a munkámra koncentrálni! - hosszú eltelt órák után megadtam magam, félre csúsztattam a papírokat és Katie felé pillantottam, aki szintén így tett.

- Ne haragudjon! - szabadkozott. - De azt meg kell említenem, hogy maga is figyelt engem! Ez kölcsönös!

- Nos, kedves Katie! Mivel azt említette, hogy kölcsönös... - hajoltam előre, majd beharaptam az ajkam. - Kíváncsi lennék, hogy eljönne velem vacsorázni? - a kérdésem hallatán, Katie arcáról lefagyott a mosoly, majd pislogás nélkül nézett engem. Nem tudtam eldönteni, hogy a kérdés tapintatlan, vagy ide nem illő volt. Talán mindkettő, hiszen a szeméből tudtam kiolvasni azt, hogy erre nem akar válaszolni. - Van párkapcsolata! Értem! - tettem fel a kezem.

- Nincsen párkapcsolatom! - Katie gyorsan válaszolt, ez a válasz pedig adott egy apró remény sugarat. - Én igazából csak... - a fejét rázta, az ajkát pedig beharapta.

- Ezt ne csinálja, kérem!

- Mit?! - pislogott nagyokat.

- Ne harapja be az ajkát! - mindig a gyengéim közé tartozott, amikor egy nő beharapja az ajkát. Nem tudtam logikus magyarázatot adni arra, hogy ez miért izgat fel. A lényeg abban rejlett, hogy mivel én nem haraphatom Katie ajkát, így nem bírom ki a látványát sem, hogy ő maga teszi.

- Rendben! - nevette el magát, majd végigsimította a combját. - Azt hiszem, hogy ideje... - az ajtó felé mutatott. Nem fejezte be, csak mély levegőt vett, majd kilépett a folyosóra. Felvont szemöldökkel utána pillantottam és jókedvűen a fejemet ráztam.

- Hoppon maradtál, Kenneth! - fordultam meg a székkel.

Én magam sem voltam mindig szingli. Négy évig egy boldog és különleges párkapcsolatban éltem. A megcsalás a legundorítóbb módja annak, hogy a párunk tudtára adjuk azt, hogy már nem szeretnénk vele lenni. Linda különleges volt a számomra. Ami köztünk volt az igazi szerelmen alapult, de nem tartott örökké. Szakításunk után néha összefutottunk és történtek dolgok. Akkor már éreztem, hogy a kötődés nélküli szex is lehet jó és vad. Akkor éreztem először, hogy elfelejtettem őt, hogy tovább léptem és felszabadító érzés volt vele szexelni. Nem volt szenvedélyes, se igazi. Jól esett és kielégített. Ennyi.

Késő este miután lezuhanyoztam, valaki megnyomta a csengőt, ezért derekamra csavart törölközővel nyitottam ajtót. Azt hittem, hogy Dean lesz az, de a lábam a földbe gyökerezett, amikor Linda állt velem szemben. A szemöldökömet ráncoltam és nem engedtem be azonnal, hiszen hetek óta nem találkoztunk. Ma, hogy eszembe jutott, hirtelen megjelent a lakásom küszöbén és nem úgy nézett ki, mint aki beszélgetés után haza is szeretne menni. - Linda? - biccentettem.

- Ó! Még mindig szép darab vagy! - fürkészte a felsőtestem. - Gondoltam meglátogatlak, hiszen régóta nem beszéltünk! - helyezte farzsebébe a kezét. - Igazából azt hittem, hogy elfelejtettél!

- Évekkel ezelőtt elfelejtettelek! - bólintottam határozottan. Ekkor hátra túrta fekete haját, majd zöld szemével az arcomat fürkészte.

- De kefélni azért jó volt, igaz? - közelebb lépett, majd törölközőn keresztül megfogta a farkam. Az érzés közben hátra hajtottam a fejem, majd tarkómra simítottam a kezem. - Mivel mostmár tudod, hogy miért jöttem, behívsz, vagy inkább menjek haza? - a lépcső felé biccentett, miközben a kezére pillantottam. Az egész testemben égett a vágy, de ez nem jelentette azt, hogy rá vágytam. Ő olyan volt számomra, mint egy stresszlevezető.

- Feltételezem, hogy nem szeretnél többet beszélni! - engedtem be az ajtón. Linda a táskáját a konyhapultra helyezte, majd levette a fehér mellényét.

- Ugyan! Ne csinálj úgy, mintha mi lennénk az egyedüli szétment pár, akik néha visszatérnek egymáshoz egy jó dugás érdekében! - lépett közelebb hozzám, majd lerántotta rólam a törölközőt. - És mindketten nagyon jól tudjuk azt, hogy te baromira jól dugsz! - húzott magához, majd rámarkolt a farkamra és simogatni kezdte. - Mit szólsz? - biccentette oldalra a fejét. - Maradjak vagy inkább menjek?

- Maradhatsz, ha a szádat nem beszélésre használod! - ekkor Linda hátra kötötte a haját, majd megrázta a fejét.

- A pokol vigyen el! Te még mindig nagyon jó pasi vagy! - vállánál fogva lenyomtam őt, majd lehunytam a szemem, amikor a szájába vett. Nem akart ellenkezni, néha köhögött, de feje gyorsan mozgott, miközben szopott. Kezemmel kivettem a gumit a hajából, majd megmarkoltam. Hátra túrtam és élveztem, hogy nyelve végig nyalja a farkam. Nekünk ez ennyit jelentett. Éreztem, hogy kezével a fenekemre markol, hogy gyorsabban szopott. Amikor felállt, lehúztam róla a nadrágot, a fehérneműt, majd a konyhapultra nyomtam.

- Ezért jöttél, mi? - benyálaztam a kezem és végig simítottam a nőiességét.

- Felesleges! Teljesen be vagyok indulva tőled! - fordult meg és vigyorogva széttette a lábát. - Tudod, hogy mit szerettem benned? - simított végig a borostámon. - Azt, hogy nagyon jól értesz ahhoz, hogy kell kielégíteni egy nőt! - mielőtt tovább folytatta volna, hirtelen megfordítottam, a lapockájánál fogva előre nyomtam, majd hajába markolva mélyen belecsúsztam. Hangos nyögés hagyta el a torkát, amikor keményen mozogni kezdtem. Ahogy mozogtam, úgy a teste is hintázott a pulton. A kezemet néztem amivel a fejét fogtam és lehunyt szemmel élveztem, hogy körbe ölel. Egykor ő volt életem értelme, a nő akiért bármit megtettem volna. Azóta sok minden változott. A külön életünk nem csak arra volt jó, hogy felnyissa a szemünket arra, hogy külön jobb, hanem arra is, hogy megtaláljuk önmagunkat. Csak dugtam és keményen belé nyomultam. Mivel azért jött, ha ma este valaki jól megdugja, úgy döntöttem, hogy nem okozok csalódást.

- Tudod, hogy mi változott? - hajoltam rá a lapockájára.

- Jobb lettél a szexben? - nyögte. A fejemet ráztam.

- Az, hogy én úriember lettem, te pedig egy kurva! - amikor kihúztam magam belőle, meglepetten és levegő után kapkodva felém fordult. A törölközőt a derekamra tekertem, majd úgy döntöttem, hogy a zuhanyzóban fejezem be azt, amit ez a nő kihozott belőlem. - Szerintem kitalálsz! - szóltam utána és beléptem a zuhanyzóba.

Az emberek sajnos változnak. Linda sem volt mindig ilyen. Régen egy tündér volt, aki kedves ajándékokkal és bókokkal halmozott el. Szép helyekre mentünk randizni és minden éjszaka szeretkeztünk. Nem dugtam meg undorító módon, nem okoztam neki fájdalmat. De minden ember azt kapja, amit megérdemel. Linda azért keresett fel, hogy örömet okozzak neki, csak ő arra sem volt méltó, hogy nekem köszönhetően legyen csodálatos az éjszakája.

Mert mindenki azt kapja, amit megérdemel.