Manhattan zajos belvárosától tíz kilométerre található idősek otthona előtt állt meg a taxi. Kifizettem az utat, majd megigazítottam a fehér vékony széldzsekimet és becsuktam magam után az ajtót. A fehér épület előtt állva elfogott egy jól ismert, szorongó érzés. Idejét sem tudom már annak, hogy mikor jártam itt utoljára, hiszen a próbák és a fellépések miatt nem sok időm jut a magánéletre. Ezt leszámítva, mosolyogva léptem be az otthon fotocellás ajtaján és köszöntem az egyik őrnek, aki kék baseball sapkáját emelte. - Shane! De jó újra látni! Larry hetek óta azon morfondírozik, hogy miért nem jön be hozzá! Én próbáltam őt lefoglalni különféle bingó játékokkal, de ő csak magát akarta látni!

A bűntudat miatt lesütöttem a szemem, majd erőltettem magamra egy mosolyt. - Rendben, Carl! Megyek és viszek neki egy sajtos rudat a büféből!

A büfében állva a vékony dzsekibe rejtettem a kezem, miközben a sajtos rúd mellé egy magazint is kértem, hiszen tudtam, hogy szeret keresztrejtvényeket megoldani. Miközben az előcsarnokban sétáltam, a szemöldökömet ráncolva lesütöttem a szemem. Ma még nem beszéltem kicsi Kittyvel. Nem tudom, hogy ez miért érdekel, de furcsa érzés marta a mellkasomat. Akárhányszor eszembe jutott, magam elé képzeltem a tökéletes kerek fenekét, és, hogy a farkam olyan szépen belécsúszik. Ennél mégis több dologra gondoltam. Nem felejtettem el a mézédes hangját, ahogy sóhajjal ajándékozott meg. A hajára is gondoltam, ami csiklandozva cirógatta a kézfejem. Én magam is tisztában voltam azzal, hogy a kapcsolatunk kizárólag csak a szex miatt létezik, de néha eszembe jutott, hogy ő egy gyönyörű nő, én pedig egy szingli, nem akármilyen férfi. Ehhez nem kéne több dolgot hozzátennem, de attól tartottam, hogy a fejemben több dolog is megfordult. Például az, hogy legszívesebben megízlelném a puha ajkát. Az, hogy simogatnám a haját. Vagy az, hogy egyszer szeretnék elölről is benne lenni, hogy közben az arcát nézem. Az apró dolgok, hirtelen óriási vággyá nőttek és csak akkor kaptam össze magam, amikor az előcsarnokban, az egyik régi dohányzóasztal mellett megpillantottam Larry, aki tolószékben ülve az ablakon át a kertet nézte. Larry mellé guggoltam, aki először annyira meglepődött, hogy majdnem elkiabálta magát. - Mit nézünk, Larry? - pillantottam előre. Bozontos szemöldökét összehúzta, ráncos ajkát mérgesen összeszorította.

- Nem hívhatsz így! A nevem Larry Hepburn! Szóval neked fiacskám: Mr. Hepburn! - vitatkozott, mire elnevettem magam.

- Tudom, hogy haragszik rám amiatt, hogy nem jöttem el! Bocsánatot kérek, Mr. Hepburn, de nagyon sok dolgom volt! - az egyik puf szélére ültem, majd átnyújtottam neki a sajtos rudat. Larry nem fordult meg, de amikor megérezte a péksüti friss illatát, a tolószékkel felém fordult. - Hoztam a kedvenc sajtos rudából, illetve magazint a keresztrejtvények miatt! - bólintottam, mire Larry felszegte állát.

- Köszönöm fiacskám, de nem kellett volna!

- Tudom, hogy akarja! - nyújtottam felé a rudat. Miután elfogadta, őszintén elmosolyodtam és felvontam a szemöldökömet. Larry az egyik legkedvesebb ember az életemben. Azt hiszem, hogy ő az egyetlen, aki mindig őszinte és önzetlen volt velem. A mi múltunk erős szálakkal fonódik össze. Évekkel ezelőtt Larryt az elvonón ismertem meg. Az élettelen és rögeszmés emberek között ő volt az egyetlen, akinek tekintetében még ott csillogott az akarat, hogy új életet kezdjen. Akkoriban szükségem volt ilyen emberre, hiszen az elvonón az emberek csak egymást látják. Ha az ember nem lát bíztató jeleket, akkor végül akaratlanul is végig nézi, hogy a társaság beszippantja. Ott botrányos emberek voltak. Az elvonóra valóban azok kerülnek, akik nem látnak sok esélyt az újrakezdésre. Rehab...egy szó rengeteg dolgot takart: terápia, alkohol, gyógyszerek, függőség, drog...na igen, a drog! A megismerkedésünk óta jóba lettünk és sokat találkoztunk. Nehéz volt új életet kezdeni és kikaparni magunkat a föld alól, de egymásnak köszönhetjük azt, hogy most itt vagyunk. Akkoriban Larry, alkohol problémákkal küzdött. Ő maga alkoholistának nevezte magát, de én másképp gondoltam. Amikor eszembe jutott az alkoholista szó, akkor koszos, szakadt ruhás embereket láttam, akik aluljárókban isznak és fen hangon kiabálnak. Larry nem hasonlított hozzájuk, ezért is tettem különbséget közte és az alkoholisták között. Nekem nem voltak alkohol problémáim. Nem csábított az alkohol. Bárcsak az csábított volna és nem valami más!

- És mesélj! A tánci tánci miatt még mindig komoly diétán vagy?! - bökött a sporttáskám felé, aminek alján ételhordó és összekevert sportital volt. Én csak bólintottam. - Mutasd csak azt a bicepszet! A lányok biztos futnak utánad! - miközben beleharapott a péksütibe, addig eszembe jutott Kitty. Nem tudom, hogy miért ragasztottam rá ezt a nevet, nem számított. - Mi ez a mosoly?

- Milyen mosoly, Larry?

- Ki a lány? - kérdezte.

- Nincsen semmi komoly! Néha összefutunk!

- Áhá! - csattant fel. - Szóval dugod? - sziszegte a fogai között. Larry mindig is szókimondó és merész férfi volt. De miután elért élete bizonyos korába és a felesége meghalt, kénytelen volt idősek otthonába költözni, hiszen nem volt senki, aki gondját viselte volna.

- Igen, Mr. Hepburn! Pontosan! - levettem a fehér dzsekimet, majd magam mögé, a pufra helyeztem. - Egyébként a neve, Katie! De én csak Kittynek hívom! - pillantottam előre.

- Ó! A fiatalság! - pislogott szaporán. - Mesélsz róla?

- Mit meséljek, Mr. Hepburn? - csóváltam a fejem. - Katie nagyon okos és érzékeny nő! Kifejezetten gyönyörű és álomszép szeme van! Az a fajta nő, aki bármelyik pasit megkaphatná! - bólintottam határozottan. - Emellett jól megfontolt és visszafogott! Nehezen ismerkedik meg az új dolgokkal és szeret egy lépést előre, majd két lépést hátra tenni! A stílusa egyedi, és azt hiszem, hogy kívülről egy angyal, de belül egy ördög bújt el benne! Jó társ, és remek beszélgetős partner! Vele könnyű szót érteni! A beszélgetés mindig zökkenőmentes és kifejezetten sok dologban egyetértünk! Nem tudom, hogy jól gondolom-e, de szerintem magam sem tudja, hogy mit vár el az élettől! Szerintem valamilyen időszakon megy keresztül!

- És nem félsz, hogy valaki lecsapja a kezedről? - ette a rudat.

- Nem mert, köztünk nincsen kapcsolat! Néha összejárunk, hogy kiengedjük a gőzt!

- Ahhoz képest úgy látom, hogy nagyon jól megismerted őt! - ekkor köhögni kezdett. - Fiacskám! Megtennéd, hogy hozol nekem egy vizet a büféből?

Ekkor a mellettünk található asztalra mutattam, hiszen nem egy, hanem több kancsó víz is volt az asztalon. - Én a büféből szeretnék! - ekkor kicsit közelebb hajolt. - Mr. Thorne az imént mondta, hogy szerinte az öreg nők bele szoktak köpni!

Ekkor védekezően felálltam és a kicsi asztalra helyeztem a telefonomat, amit Larry végignézett. - Csak ráérősen, fiacskám! Mondd csak! Rajta van még a telefonodon az a jó játék?

- Mr. Hepburn, nem tudom, hogy milyen játékra gondol! - vettem a kezembe a telefonomat, majd felnyitottam.

- Valamilyen Candy Crush! - mutatta fel görcsös ujját. Amikor a kezébe adtam a telefonomat, Larry görcsösen tartotta és mutatóujjával elkezdte a játékot.

- Egy perc és jövök! Megmelegítem az ebédemet, ezért kicsit tovább tart! Addig játsszon nyugodtan! - Mr. Hepburn csak legyintett.

- Menj már! - sziszegte vigyorogva.

Az idősekotthon előcsarnokában végig sétáltam, miközben kezemben tartottam az ételhordót. A büfés hölgytől kértem egy ásványvizet, majd megkértem tőle, hogy melegítse meg az ebédemet. Miközben vártam, a pultra támaszkodtam és lesütöttem a szemem. Azt hiszem, hogy Larry az egyetlen olyan ember, akiben megbízok. Nem tudom, hogy miért, de ő egy olyan láncszem az életemben, akire mindig vigyázok. Larry sokat segített nekem, amikor elvonón voltam. Persze neki is megvolt a maga baja, de látta rajtam, hogy valóban pengeélen táncolok. Még mindig emlékszem arra az időszakra. A szakadékba húzott az, ami éltetett. Kicsinált az, amiért a szívem dobogott. Mr. Hepburn akkor nem csak mellettem állt, de elmesélte a saját élettörténetét. Akkoriban pimasz és enyhén szólva elmebeteg voltam. Egy fiatal férfi, aki a saját világáról alig tudott. Egy láthatatlan burkot emeltem magam köré és más színben láttam a világot. Néha rózsaszínben, néha pedig feketén. Néha hangos volt a zaj, néha szellemeket láttam. Akkor a kilátástalanság elvette az eszemet és a maradék önuralmamat is.

- Parancsoljon!

Mosolyogva megköszöntem, majd vissza sétáltam Larryhez, aki az asztalon található telefonomat nézte. Ekkor leültem a pufra. - Ilyen hamar megunta a játékot? - kérdeztem, miközben átadtam neki az ásványvizet és kezembe vettem a villámat.

- Mégis mit eszel, fiam? Spenótot? - hajolt kicsit közelebb.

- Párolt zöldség és csirkemell! - mutattam felé.

- Ó! És mit eszel vacsorára?

- Egy szem almát és beszedem a vitaminjaimat!

- Akkor ezért nincsen rajtad felesleg! - csóválta a fejét. - Szörnyű így élni! Még itt a menzán is jobb kaja van! - fröcsögte.

- Köszönöm, Mr. Hepburn! - ráncoltam a szemöldökömet, hiszen a telefonom rezegni kezdett az asztalon. Amikor kezembe vettem és megpillantottam Katie nevét, azt hittem, hogy félrenyelek. Nem tudom, hogy miért, de Larry szemébe néztem, aki fütyülve a plafont nézte. - Katie hív engem!

- Csak ugyan? - pislogott "ártatlanul".

- Larry! Miről maradtam le?! - fogadtam a hívást és fülemhez emeltem a telefont. - Kicsi Kitty! Minek köszönhetem a hívást?

- Szia! Láttam az üzenetet amit írtál! És csak azt szeretném mondani, hogy már a taxiban ülök! legfeljebb fél óra és ott vagyok!

Ekkor Mr. Hepburn szemébe néztem, aki kacsintott egyet. - Ide jön?! - suttogta vigyorogva. Ekkor felálltam és széttártam a kezem.

- Őőő hát persze! Az üzenet.. igen! Örülök!

- Én is! Akkor ott találkozunk!

- Akkor itt várlak! - hevesen dobogó szívvel bontottam a vonalat, majd Mr. Hepburn szemébe néztem, aki így szólt:

- Ó! Mi történt fiacskám? Csillog a szemed!