- Katie! Hahó! - félig még aludtam, amikor a barátnőm, Karen a kezemet rángatva ugrott az ágy szélére. Tisztán éreztem a keskeny nyálcsikot, ami ajkamról az államra folyik, ezért undorodva töröltem le a kézfejemmel. Hunyorogva pillantottam Karen szemébe, aki kíváncsian vigyorgott. - Milyen volt a tegnap esti randi? Mindent el kell mesélned!

- Randi? Kivel? - komolyan nem tudtam, hogy miről beszél. Ha Kennethre céloz, akkor nagy tévedésben van, ugyanis csak szakmai vacsorán voltunk. Mondjuk a vacsora minden volt, csak nem szakmai, de ezt nem akartam elismerni. - Karen! Ne rángasd a kezem!

- Rendben! De akkor mesélj! - amikor felültem és hátra túrtam a hajam, mély hangon elnevettem magam. - Miért nem vagy lelkes?

- Mert fél perccel ezelőtt még mélyen aludtam! - motyogtam. - Mit szeretnél hallani? - tettem az ölembe a párnát. Miközben szembe jutott a tegnap esti vacsora, önkéntelenül is mosolyra húztam az ajkam. Eszembe jutott, hogy minden percét élveztem és jól éreztem magam. Én tényleg igyekeztem elkerülni ezt az érzést, de azt hiszem, hogy most egy kicsit szerencsésnek érzem magam.

- Az örök szingli, Katie barátnőm vigyorog?! - ült mellém, majd török ülésbe húzta lábát. - Egyébként remélem, hogy nem haragudtatok meg ránk!

- Én egy kicsit igen! Azért hívtál oda, hogy elpanaszolhassam neked a dolgokat! - biccentettem oldalra a fejem, de ekkor váratlanul rezegni kezdett az éjjeliszekrényen található telefon. Karen gyorsabb volt nálam. Azonnal a kezébe vette a telefonját, majd egy elnyújtott köszönéssel szólt bele a telefonba. Ekkor elkerekedett szemekkel a szemembe nézett, majd tenyerével leszorította a készüléket.

- Azt nem mondtad, hogy a főnöködnek ilyen isteni hangja van! Mély és selymes! - adta nekem a telefont, miközben tudatosult bennem az, hogy Kenneth úr van a vonalban. Még magam is meglepődtem, hogy a szívem a kelleténél gyorsabban vert. Amint meghallottam a hangját, az arcom kipirult és apró mosolyra húztam az ajkam.

- Jó reggelt, Katie! Remélem nem hívtam rosszkor!

- Jó reggelt! Egyáltalán nem hívott rosszkor! - hajoltam el, mert Karen feltűnően hallgatózott. A vonal túlsó végén tompa zörej hallatszódott.

- Azon gondolkodtam, nem lenne-e kedve eljönni velem valahova! Ma nagyon szép idő van! - ekkor elkerekedett szemekkel pillantottam előre. Te jó ég! Ez tényleg megtörténik? Egy belső hang azt súgta, hogy mondjak igent, de az eszem határozottan ellenkezett.

- Szexelni fogtok? - suttogta Karen.

- Nem! - válaszoltam mérgesen, de azzal a lendülettel a számra tettem a kezem, mert eszembe jutott, hogy Kenneth úr a vonalban van.

- Nem? - suttogta csalódottan. - Rendben! Öhm akkor én azt hiszem, hogy most leteszem!

- Várjon! - szálltam ki az ágyból, majd kinyitottam a szekrényt. - Nem magának szólt! - nevettem. - Nagyon szívesen találkozom önnel! - adtam be a derekam. Szinte éreztem Kenneth úr őszinte vigyorát, ezért a gyomromban szunnyadó pillangók már félig életre keltek. Nem csak engem varázsolt el a pillanat, de azt hiszem, hogy Karen pillantása is aláírta azt, hogy aranyosnak tart minket. - Maga milyen ruhát fog felvenni?

- Öhm! - nevette el magát. - Kényelmest, azt hiszem! - szinte érezni lehetett a feszültséget köztünk. Ez nem olyan feszültség volt. Változott. Jó irányba változott. Azt hiszem mindketten éreztük azt, hogy sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. - Egy órán belül magáért megyek!

- Rendben! Várni fogom! - amint bontottam a vonalat, Karen sikított. A fülemre helyeztem a kezem, hogy ne halljam a barátnőm kiabálását.

- Ez tuti szerelem lesz! - ugrált az ágyon. - Katie! Ez a pasi egy isten! Tudod, hogy milyen mázlista vagy?! - lépett hozzám. - Az arca! A hangja! A magassága és az illata... - csóválta a fejét boldogan. - Hova visz téged?

- Azt nem mondta meg! - fordítottam hátat neki, majd a ruháim között kezdtem keresgélni.

Egy óra múlva barna sima pólóban, sötétkék farmerban és fekete cipőben léptem ki a lépcsőházból. Amint megpillantottam Kennethet, aki az autó oldalának támaszkodva várt rám, őszintén elmosolyodtam. Ő egy sima fekete pólót és farmert viselt. A szemét eltakarta a szemüvege fekete lencséje, de a mosolyánál semmi nem volt ragyogóbb. - Szép napot!

- Magának is! - álltam meg előtte, de ő azonnal kinyitotta nekem a szürke autó ajtaját. - Igazán kedves! Köszönöm!

- Szívesen! - miután becsukta, a kormány mögé ült, és fejére csúsztatta a napszemüvegét. Miközben bekötöttem magam, félig felé fordultam és kíváncsian megszólaltam.

- Elmondja, hogy hova megyünk? - ekkor Kenneth felsóhajtott, visszafogottan elmosolyodott és elindította az autót. A többi autó között a kelleténél lasabban haladtunk, de szerencsére nem kaptunk piros lámpát. Kenneth a tőle megszokott úriember stílusban vezetett és néha a szemembe nézett. - Miért ennyire titokzatos velem?

- A nagyapámnak régen volt egy háza! Azért szerettem, mert nem a belvárosban van! A birtokon volt egy kicsi virágoskertje, kutyák és egy-két nyuszi! A halála után John bácsira, a legjobb barátjára bízta. John bácsi már hatvanöt éves!

- Hatvanöt? És még gondját tudja viselni a kutyáknak és a nyusziknak? - kérdeztem mosolyogva, hiszen ez szuper dolog volt. - Biztos, hogy nagyon dolgos és erős ember lehet! Tehát oda megyünk? A nagyapja birtokára?

- Szeretnék megmutatni egy más fajta életet! - húzta össze a szemét. - Természetesen John bácsi nem egyedül, hanem a feleségével él! A felesége szokott neki segíteni! Igazából ők ketten nagyon jól el vannak! Emlékszem, hogy nagyapa halála után John bácsi megígérte neki, hogy amíg él, ő vigyázni fog a kis házra és az állatokra!

Miért van az, hogy egyre jobban elvarázsol? Úgy érzem, hogy közelebb és közelebb érzem magam hozzá. Egyre jobban kezdtem érezni azt, hogy több a közös dolog bennünk. Egész úton beszélgettünk és ismerkedtünk. Az is kiderült, hogy a stílusunk és a divathoz álló elképzelésünk is hasonló. Egyikünk sem szerette a kihívó ruhákat és a nem mindennapi színeket. Az út egy órás volt. Ez alatt az egy óra alatt a magas épületeket átvették a kertes házak, a családias utcák. Olyan volt, mint a filmekben. Minden ház előtt parkolt egy autó. A házak előtt kicsi fű és járda volt. - Eddig csak a filmekben láttam ilyen házakat! - a lelkesedésem miatt Kenneth gyönyörű mosollyal ajándékozott meg. Az utca végén áthajtott egy rövid homokos úton, majd leparkolt egy fehér, kicsi ház előtt. A kedves lakás előtt rövid gyep és tábla díszelgett. A bejárat mellett hatalmas tölgyfa koronája árnyékot vetett a vörös cserépre. A ház falán és a cserepeken is lehetett látni, hogy sok idő telt el, hiszen a cserepek néhány helyen töröttek és kifakultak voltak. Amikor megálltunk a jól ismert és tiszta szürke járdán, Kenneth a kulcsot az ujján forgatva mélyen felsóhajtott. - Ez biztos sokat jelent magának! - pillantottam rá.

- Ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy ide jöjjünk! Ha már friss New Yorki, akkor szerettem volna megmutatni, hogy milyen az élet a külvárosban! - egy elegáns mozdulattal a derekam mögé helyezte a kezét, ezért egyszerre indultunk meg a ház mellett. Egy aranyos és takaros veranda fogadott minket. A teraszon két kicsi kutya és egy cica pihent. Amint megláttak minket, először ugatni kezdtek, majd farkcsóválva hozzánk léptek. Kenneth leguggolt, ezért mellé guggoltam.

- Hát sziasztok! Hát ti nagyon aranyosak vagytok ám! - vigyorogtam, miközben Kenneth és én a kutyákat simogattuk. A mozdulat közben többször egymás szemébe néztünk. Ilyenkor mintha megállt volna az idő kereke és rajtunk kívül nem létezett más. Ahogy mellette guggoltam és a kutyákat simogattuk, úgy éreztem, mintha ezer éve ismertem volna. Közvetlen, barátságos és aranyos férfi volt. - Hogy hívnak titeket?

- Coco és Timmy! Nagyon szeretik a simogatást! - fürkészte az arcomat, miközben váratlanul kinyílt az ajtó majd egy kockás inget és kantáros nadrágot viselő bácsi sétált ki rajta. Hunyorogva pillantott felénk, egészen közel jött, hiszen messziről nem látott minket. A bácsi első látásra szimpatikus, és aranyos volt.

- Jól látok?! Kenneth?! - tárta szét a kezét, majd idős emberekhez méltó mozdulattal ölelte magához a férfit, aki mellettem állt. - Tavaly nyár óta nem láttalak! - kacagott, majd felém pillantott. Először játékosan összenéztek, majd a bácsi két kezét nyújtotta. - Maga a barátnője? - a váratlan kérdés miatt mindketten zavarba jöttünk, ugyanis visszafogottan elnevettük magunkat, de végül Kenneth válaszolt.

- Ő egy kedves barátom, John bácsi! Katie!

- Katie?! - simította meg a kezem. - Nő és férfi között nincsen barátság! - mosolygott. - Csak szerelem! - suttogta, de amikor hátrafordult, hogy a cicát szemügyre vegye, Kenneth felé pillantottam.

- Annyira aranyos!

- Igen, nagyon! - pillantott a vállam mellé. - Megígértem Kati-nek, hogy megnézzük a nyuszikat! Utána bemegyünk és beszélgetünk, John bácsi!

- Addig én szólok az asszonynak, hogy vágjon fel a sütiből!

- Nagyon örültem John bácsi! - mosolyogtam őszintén.

- Én is szépségem! Aztán fogd meg magadnak! Nem mindenhol találni ilyen férfit! - bökött Kenneth felé, aki zavartan tarkójára helyezte a kezét. Úgy éreztem, most jött el az a pillanat, amikor minden mozdulata és mosolya hatással volt rám. Amikor a ketrec elé guggoltunk, Kenneth kinyitotta az egyik ajtót, majd a feszes vállát és a bőrét néztem. Ő csak mesélt, közben nevetett. A nyuszik aranyosak voltak, de Kenneth nem csak elvarázsolt, de teljesen levett a lábamról. Olyan természetesen guggolt mellettem, mintha mindig is erre vágytunk volna. A nyuszikat mosolyogva simogatta meg, ahogy az ajkát mosolyra húzta, úgy a szeme mellett is megjelentek a ráncok. És észre sem vette azt, hogy mennyire jól állt neki ez az élet.

- Aj! Olyan aranyosak! - simogattam egy fehér nyuszi fejét. - Milyen sokan vannak! - mondtam.

- Igen! Vannak kicsik is! - amikor az alsó ajtót nyitotta ki, váratlanul az egyik nyúlt kiugrott és egyenesen Kenneth úr ölében kötött ki. - Helló, haver! Menj csak vissza! - miután visszatette a tarka nyulat, fél szemmel felém pillantott. - Szeretné megnézni a kicsiket?

- Ha szabad! Nem szeretném magamra haragítani az anyjukat! - elpirultam, amikor Kenneth tökéletes és barátságos mozdulattal a tenyerébe vette az egyik kis nyulat. Az állat valóban pici volt. - Adja a tenyerét! - amikor a kezemet nyújtottam, ő óvatosan átadta a pici nyuszit.

- Nem fogja otthagyni az anyja? - simogattam a fejét. Ekkor a szemöldökét ráncolta.

- Miért hagyná? - miután leült a fűre, én is így tettem. - Hogy tetszik? - kérdezte.

- Imádom! Ez fantasztikus! - néztem szét, miközben mélyen egymás szemébe néztünk. A nyúl ketrec miatt árnyékban ültünk, ezért tisztán láttam az arcát. Egyáltalán nem láttam rajta azt a szigorú főnököt, akit az irodában megszoktam. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni!

- Milyen, Katie? - kérdezte kíváncsian.

- Átlagos! Laza! - egymás után engedtem le a vállam, mire nevetve elvette a nyuszit és visszahelyezte a többi közé. A ketrec ajtaját bezárta, majd felállt és kezét nyújtotta nekem. Elfogadtam és felálltam.

- Sokan azt mondják, hogy az embereknek két oldala van! Az, amit mutatni kell, és az amilyenek valójában! A munka miatt máshogy kell viselkednem, de a hétvégének pont az a lényege, hogy élvezzük azt, hogy önmagunk lehetünk! - kicsi kert felé sétáltunk, miközben bólintottam. - Meséljen még magáról!

- Még? - nevettem. - Mit meséljek? - tártam szét a kezem.

- Milyen volt az élete ezelőtt Los Angelesben?

Oldalra pillantottam, majd elnevettem magam. Erről sok mindent tudnék mesélni. Úgy éreztem, hogy bármit mondok, azt figyelemmel kiséri végig, ezért megadtam magam. - Nagyon egyszerű életem volt! Az egyetem közben egy barkács üzletben dolgoztam!

- Miért pont egy barkács üzletben?

- Mert az volt a közelben! A barátaim sokszor kinevettek miatta, de sok kedves embert ismertem ott meg! És a munkának köszönhetően nem jelent gondot egy szög beütése, vagy egy fal festése!

- Maga elképesztő! - suttogta csillogó szemekkel. Miközben a nap az arcára sütött észrevettem, hogy a tekintete inkább arany barna és kék ötvözete. Ez a tekintet már nem olyan volt, mint az első napomon. Nem volt rideg, se barátságtalan.

- A diploma megszerzését egy nagyon jó étteremben ünnepeltem a családommal! Ott fatálon hozták az ételt! Isteni volt! Szerintem imádta volna!

- Eltalálta! Szóval már ennyire ismer? - torpantunk meg, miközben rájöttem arra, hogy ez többet jelent, mint én azt gondoltam.

- Hiszen ez a lényege! - pillantottam a virágoskert felé. - Már ismerem magát!

- Tegyen próbára! - miközben szemére helyezte a napszemüveget, én mosolyogva bólintottam.

- Legyen! Szóval! - húztam össze a szemem. - Maga egy olyan férfi, aki szereti az értelmes dolgokat! Szereti a kihívásokat, viszont nem moderálja az idétlen személyiségű embereket. Látszik, hogy sportol, de jobban szereti a gyorskaját! Gazdag, de mégsem hangoztatja és nem fényezi magát azzal, hogy milyen menő autója van! Úgy gondolom, hogy maga igazán hálás annak amilye van! És ez...nagyon jó! - fejeztem be suttogta. Ő nem szólt, csak felvont szemöldökkel bólintott. - Azt még kifelejtettem, hogy szereti az irodalmat és biztos vagyok abban, hogy egy könyvesboltból sem lépne ki üres kézzel!

- Figyelemre méltó! - mosolygott, majd a szemöldökét ráncolta, hiszen valami esni kezdett. - Áh! A nyári esőnél nincsen jobb! Jöjjön! - mivel az eső szakadni kezdett, gyorsan megfogtam a kezét és befutottunk a teraszra.

- Zuhog! - kiabáltam nevetve. - Jó időzítés?!

- Azt hiszem! - nyitotta ki előttem az ajtót.

A mai nap folyamán annyira jól éreztem magam, hogy eszembe sem jutott az, hogy ő történesen a főnököm. Talán azért zártam ki, mert nem akartam gondolni rá. Akkor eszembe jutott volna, hogy a mi kapcsolatunk nem lehet több szakmai kapcsolatnál. Ezért ma próbáltam jól érezni magam és jobban megismerni azt a férfit, aki őszinte mosolyával és vonzó természetével megnyitott egy kaput a szívemhez.