- Ne! Kenneth! Kérlek! - az állatkertben, a hüllőház előtt nevetve próbáltam visszafogni magam, hiszen a hülye barátom, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ma bevigyem a kígyók közé. A közelben található játszótér egyik tölgyfa törzséhez kapaszkodtam, miközben bíztam abban, hogy Kenneth nem fog kicseszni velem. A libabőr végigfutott a hátamon, amikor kezét a hasamra fonta és próbált elhúzni a fától. A szituáció kicsit furcsán jött ki, hiszen több gyerek azt nézte, hogy mi mit csinálunk a fánál. Végül Kenneth beadta a derekát, és elengedett. Megigazítottam a sárga pólómat és a kék farmeremet, majd ujjaimat az ujjaira kulcsoltam és megkönnyebbülten kifújtam magam. Boldog voltam, amikor az emberek közt sétálva, nagy ívben elkerültük a hüllőházat és megindultunk a jegesmedvék felé. A nap szikrázóan sütött, ezért egy egyszerű pólónál és sötétkék farmernál döntöttem. A napszemüvegemet a hajamra csúsztattam, miközben puszit nyomtam Kenneth vállára, aki azonnal átkarolta a nyakam.

- Miért félsz a hüllőktől? - ajkát, védelmezően a homlokomra helyezte, majd a fa korlát mellett megálltunk, és az üveggel elkerített jegesmedvéket néztük. Én személy szerint annyira nem szerettem állatkertekbe járni. Az állatkerteket mindig elleneztem, hiszen a szívem szakadt meg, amikor megpillantottam a rácsok, és a falak mögött található állatokat. Olyan volt az egész, mintha elkerítették volna saját élőhelyüktől, hogy az emberek gyönyörködhessenek benne. Amikor a jegesmedve felé pillantottam, szomorú mosolyra húztam az ajkam. Bezártság. Magány. A medve nap mint nap szembesül a ténnyel, hogy a napjai ugyanúgy telnek. Mindig ugyan abban az időpontban kap reggelit, ebédet és talán vacsorát. Jól tudta, hogy az üvegfalig vezet az ő kicsi, mesterséges területe. Mi ez, ha nem igazságtalanság? Amikor Kenneth a homlokomra puszilt, hirtelen vissza zökkentem.

- Őszintén megmondom, hogy nem tudom! Gusztustalannak tartom őket! Tudtad, hogy ez tíz méteres anakonda egy embert is képes megenni?! - megfogtam a kezét és tovább sétáltunk a széles járdán. Kenneth a csípőmre fonta kezét, játékosan megpörgetett, majd tovább sétáltunk az állatkert központja felé. - Igazából azt sem mondanám, hogy félek tőlük! De igaz, hogy nem szeretem őket! - borzongtam meg, miközben megigazítottam a fekete kicsi táskámat. Miközben a vállamon lógott, vettem a bátorságot és szóba hoztam az esküvőt. - Ne haragudj, hogy úgy reagáltam! - suttogtam. - Akkor, amikor szóba hoztad az esküvőt! - Kenneth hasára simítottam a kezem, miközben megálltunk a nagy tóval szembe és a kacsákat néztük.

- Semmi baj, Katie! - helyezte állát a fejem búbjára. - Igazából egy kicsit tapintatlan voltam! - amikor beismerte, összeráncoltam a szemöldökömet. - Ne haragudj, hogy erőltettem! A te döntésed, hogy szeretnél eljönni, vagy nem!

Miközben a kacsákat néztem, rájöttem arra, hogy szerencsés nő vagyok. Kenneth Forster nem csak okos, de udvarias és nagyon figyelmes. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a fekete pólójában és a szürke farmerben nagyon sármos volt. A lapos hasát simogattam, miközben elővette a telefonját, felnyitotta, majd megkereste a szelfi üzemmódot. Ekkor elénk helyezte a kezét. - Mosolyogj, kicsim! - miközben szélesen mosolyogtam, addig Kenneth csinált rólunk pár képet. Ő napszemüvegben, fehér mosollyal az arcán mosolygott, én pedig hunyorogtam és a szél kicsit előre fújta a tincseimet. - Ez jó lett! Beállítom háttérképnek!

- Tényleg nagyon jó lett! - lábujjhegyre álltam, majd tarkójára csúsztattam a kezem és vigyorogva lehúztam magamhoz. Amikor csókra nyitottam az ajkam, ő játékosan elhajolt. Amikor ismételten ez történt, orrát a hakántékomhoz érintette.

- Mondtam már, hogy szerelmes vagyok beléd?

- Naponta legalább kétszer, de többször is mondhatod! - vigyorogtam büszkén.

A nap végén, Kenneth bevitt engem az állatkert ajándékboltjába. Nem szerettem a látványt és az állatokat rács mögött látni, de egész nap nevettem és jól éreztem magam. Az ajándékboltban egy kicsi tévé egy természetfilmet közvetített. Angolul ment, de más nyelven feliratozva is mutatták. Hallottam, hogy a bolt egy alapítványnak gyűjt, ezért azonnal eldöntöttem, hogy venni akarok valamit. - Hm! - helyeztem mutatóujjam az ajkamra. - Mit vegyek? Mit vegyek? - a sorok között sétáltam, miközben a kezemre pillantottam. Mindkét kezem szabad volt. Ez azt jelentette, hogy Kenneth Forster mesterkedik valamiben. Úgy gondoltam, hogy a sorsok között gyorsan leguggoltam. Amikor jobbra pillantottam, megláttam a fehér, lapos talpú cipőjét. Összehúztam a szemem, amikor lassú és huncut lépésekkel az ellenkező irányba halad. - Te kis ravasz! Elhitted, igaz?! - gyorsan felálltam, majd lehajoltam és Kenneth mögé futottam. Abban a pillanatban Kenneth felém fordult és egy élethű, plüss kígyót helyezett elém. A barna, hosszú kígyó láttán majdnem sikítottam. A számra helyeztem a kezem, miközben Kenneth csak nevetett.

- Ezt kapod tőlem!

- De én ezt szeretném! - mutattam fel a plüss zsiráfot. - És ezt! - vettem a kezembe az egyik szürke delfint. Mindenki tudja, hogy az efféle üzletekben képesek brutális és magas árakat elkérni, de azt hiszem, hogy ennyi jár az alapítványnak. Végül egy plüss zsiráffal, delfinnel és egy vizilóval léptünk ki az ajtón. Kenneth megvette magának a kígyót. - Azt hiszem, hogy nagyon jól éreztem magam! - az állatkertből kilépve lábujjhegyre álltam és megcsókoltam őt. Kenneth átkarolta a csípőmet, majd közelebb húzott és viszonozta a csókot. Az sem zavart, hogy a plüss állatokat köztünk voltam, hiszen a nyelve birtokló érintése elvette az eszem.

- Én vagyok a nagy barna kígyó! - ekkor Kenneth a vállamra helyezte a plüss kígyót és fennhangon mozgatni kezdte a fejét. Erőltettem magamra egy mosolyt, majd lelöktem magamról a kígyót.

A hazafelé tartó út kicsit lassan telt, hiszen a hétvégének köszönhetően beállt a csúcsforgalom, ezért a sávban, az autók közt állva gondterhelten felsóhajtottam. Az utazásban egyetlen dolgot nem szeretek, az pedig a várakozás. Az ölemben található plüssöket piszkáltam, miközben Kenneth felé fordultam. Nyugodt és laza pillantással pillantott előre. Ellenben velem, ő kivárta, hogy a forgalom meginduljon és kifejezetten nyugodt, kiegyensúlyozott volt. Amikor a nap rásütött az arcára, felsóhajtottam. Kenneth jóképű és kiegyensúlyozottan tartja magát. Nem tudom, hogy a puha ajkát, vagy a mindent eláruló szempárt szeretem jobban. A szürke, csillogó tekintete mindig magáért beszél. Ő nem tudja leplezni ha baj van, hiszen a szeme mindent elárul. És ezen csak mosolyogni tudtam.

Viszont akkor kaptam fel a fejem, amikor a telefon tartóba csúsztatott Iphone rezegni kezdett. A szívem vadul vert, amikor megpillantottam Linda nevét a kijelzőn. Abban a pillanatban, hogy Kenneth észre vette, gyorsan kinyomta a hívást. Dühösen és könnyeim között pillantottam rá, miközben gondterhelten felsóhajtott. Ő is tudta, hogy ebből nehezen fog kimászni. - Ez mi volt? - mutattam a telefonra, miközben szemüvegét a hajára csúsztatta. Ekkor a vállát rántotta. - Kenneth! Miért hívott az exed?!

- Én sem tudom! - helyezte kormányra a kezét. - Megmondom őszintén, azt sem tudtam, hogy még megvan neki a számom!

Úgy éreztem, hogy bármelyik percbe felrobbanok. Ebben a pillanatban hívta az exe, és ő úgy tesz, mintha ez nem lenne nagy dolog. - Ezt nem hiszem el! - emeltem fel a hangomat. - Hívogatni szokott téged?!

Ekkor Kenneth felsóhajtott, majd levette a telefont és mérgesen közénk dobta. Az állát megtámasztotta a kezén, miközben előre pillantott. - Mondanál valamit?!

- A héten már hívott egyszer! Akkor tudtam meg, hogy még nem törölte ki a számomat! Én nem akartam beszélni vele, viszont a tudtára akartam adni azt, hogy ne hívogasson, hiszen párkapcsolatban élek! Akkor tudtam meg, hogy Linda még nem felejtett el teljesen!

- Az eszem megáll! - tapsoltam. - Ki akarok szállni!

- Az autópályán vagyunk! - csóválta a fejét, majd egy mozdulattal lezárta az autót.

- Nem fér a fejembe, hogy van bátorsága felhívni téged! Te pedig mit képzelsz?! Komolyan felveszed az exednek a telefont?! - a halántékomat megtámasztottam, hiszen ebben a percben nálam elszakadt a cérna. Nem fért a fejembe, hogy Kenneth ezt undok módon eltitkolta előlem. Mégis miért nem mondta el? Miért tartotta titokban azt, hogy hívogatja az exe?

- Katie! - pillantott felém dühösen. - Nem hibáztam! Az égvilágon semmi rosszat nem csináltam! - suttogta a szemembe nézve. - Bíznod kell bennem és elhinni azt, hogy ez nem az én saram!

- Kérem a telefonodat! - ekkor Kenneth sóhajtva átadta a telefonját. Miután felnyitottam a zárat, megkerestem Linda számát. Legszívesebben vissza hívtam volna és jól elbeszéltem volna vele, de nem volt hozzá bátorságom. Ehelyett azonnal tiltottam a telefonszámát. - Ezt te is megtehetted volna! - dobtam az ölébe a telefont.

- Most tényleg veszekedünk?! - sóhajtotta.

- Tudod mi zavar a legjobban?! Az, hogy te most is olyan kibaszottul tökéletes és nyugodt vagy! Elegem van ebből! Vigyél haza! - ekkor Kenneth váratlanul oldalra húzta a kormányt, majd behajtottunk egy gyors étterem utcájába. A zebra előtt azonnal satuféket nyomott, hiszen a járókelők gyerekekkel rohantam az étterem felé. - Vigyél haza! Mérges vagyok!

- Meg sem akarsz hallgatni! És még te vagy a mérges! - sziszegte a fogai között.

- Te mit szólnál hozzá, ha megtudnád azt, hogy hívogat az exem?!

- Minden bizonnyal mérges lennék, Katie! De hinned kell nekem! Számomra te vagy a legfontosabb!

Azt hiszem, hogy a mai napot nem úgy fejeztük ne ahogy kellett volna. Nem tudtam mire vélni Linda hívását, hiszen ez a dolog egyenesen a szívembe mart. Próbáltam leplezni, de kifejezetten fájt az, hogy Kenneth ezt eltitkolta előlem.

Amikor a lakás előtt kitett engem, nyomtam egy gyors puszit az arcára és vissza sem nézve, becsuktam magam mögött az ajtót. Most szükségem volt pár napra, hogy lenyugodjak.