Imádtam, hogy a hét vége felé rengeteg munka a nyakamba szakadt, így nem volt időm gondolkodni a szar kis életemen. Az Artival való próbánkat megszakította, hogy mennem kellet a stúdióba a nyitótáncot meg tanulni, természetesen Levi partnereként, majd rohantam a Dórival közös stúdiónkba, hogy Szintékkel is gyakoroljak, aztán vissza a Cometba. Arti addig kimenőt kapott így gondolom hazament letusolni és enni valamit, vagy elmentek Alexel edzeni fogalmam sincs. Csak az számított, hogy amikor este kilenckor kiszálltam a kocsimból Artit ott találtam a kőkerítésen ülve és hot dogot evett. Megszaporáztam a lépteimet, kikaptam a kezéből és beleharaptam, majd könnybe lábadt szemekkel legyezni kezdtem a nyelvemet.

– Csípős – kuncogott fel Arti, majd a fejét csóválva felemelt maga mellől egy másik hot dogot. – Gondoltam éhes vagy a nagy rohanás után.

Még mindig könnyezve vettem el tőle, leültem mellé és miközben vacsoráztunk oda-oda köszöntünk a hazafelé tartóknak. Miután megettük a hot dogot bementünk a csendes épületbe, lépteink visszhangoztak a folyosón, amitől a szőr felállt a karomon. Mielőtt beléphettem volna a próbaterembe, Arti elkapta a kezem én pedig kérdőn hátrapillantottam rá.

– Akartam neked mutatni valamit.

– Micsodát? – kérdeztem csodálkozva és hagytam, hogy maga után húzzon fel az emeletre.

Az emeletre érve végig mentünk a folyosón, el Igor szobája mellett, majd a legvégén Arti kinyitott egy ajtót, félrehúzta a vasból készült rácsos kerítést, aztán a telefonja zseblámpájával világítva maga után húzott fel a lépcsőn. Akkor már sejtettem, hogy biztos a tetőre tartunk, de, hogy mit akart a tetőn arról fogalmam sem volt. A fenti ajtót kinyitva azonnal megcsapott a csípős októberi levegő, enyhén megborzongtam, majd Arti után kiléptem a tetőre és csodálkozva körbefordultam. A Comet tetején egy igazi botanikus kert volt, maga a tető nem volt valami nagy, épp hogy csak akkora, hogy elférjen rajta egy kiülő, valamint szerteszét függőágyak. A tető egy részén tuják sorakoztak, míg a többi növény elszáradva várta a tavaszt. Egy rózsabokor küzdött az időjárás ellen és gyönyörű vörös rózsákat hozott, de nem ez volt a legvarázslatosabb az egészben, hanem, hogy lámpásokkal és lampionokkal volt megvilágítva az egész tető.

– Azta – leheltem. – Ide felszabad jönni?

– Bárki feljöhet, aki felfedezi. Itt szoktak lenni a céges bulik szép időben – mesélte.

– Kitől tudod?

– Szoktam beszélgetni a dolgozókkal és arra gondoltam, hogy véglegesíthetnénk az anyagot a kisfilmünkhez –lépett oda egy előre oda készített kamerához. – És ha benne vagy TikTokra is mehetne valami.

– Nem túl... romantikus ez az egész? – kérdeztem lesütve a szemem.

– Igazad van, hülyeség volt – szólalt meg hosszas hallgatás után.

– Nem, nem hülyeség igazából tök jó ötlet, csak nem igazán tudom, hogy mit kéne tennünk. A kisfilm anyaga már megvan és... - meredtem rá tanácstalanul. – A szervezés nagyon nem az én asztalom.

Arti szórakozottan mosolyogva nézett rám, majd elővette a telefonját és a következő pillanatban láthatatlan hangszórókból elindult a zenénk, ami végig kísérte az egész hetünket.

– Csak táncoljunk.

Odaléptem hozzá kezemet a tenyerébe csúsztattam, ujjaink egymásba fonódtak, ahogy szorosan magához rántott, bal lábamat a combja köré fontam, a jobbat a magasba emeltem, aztán Arti ellendített magától. Nem az eredeti koreográfiát táncoltuk, mert nem szerettem volna, ha a kisfilmben túl sok részlet kikerült volna, csak spontán irányítottam a táncot. Volt valami különösen bensőséges abban, amit csináltunk, ott fent a tetőn. Hiába volt rajtunk több réteg ruha szinte éreztem a heves szívdobogását, miközben elmerültem a szemeiben. Arti hallkan énekelte a dalt, én pedig hozzá simultam, arcomat egy pillanatra a nyakába fúrtam, két karommal rátámaszkodtam a kezére, ő pedig a magasba emelt és körbeforgott velem. Ahogy ott táncoltunk a csillagos ég alatt fejben visszarepültem az első alkalomra, amikor együtt táncoltunk.

Késve estem be a stúdióba, kapkodva átöltöztem az öltözőben, felvettem a vadonatúj királykék bodymat, amibe azonnal beleszerettem az ejtett vállai miatt, az meg csak plusz pont volt, hogy fodros volt. Imádtam és muszáj volt megvennem. Miközben felvettem a cicanacit reménykedve füleltem, hátha meghallom Arti hangját is. Mi van, ha ma is itt lesz? Vajon fel fog neki tűnni a bodym? Valamelyik nap azt hallottam, hogy a királykék a kedvenc színe. De vajon rajtam is tetszeni fog neki? Hisz annyira külön világban mozogtunk, lehet fel sem fog tűnni neki, csak egy kislány voltam ő pedig már középiskolás. Izgatottan siettem a terem felé, egy mély levegőt véve lenyomtam a kilincset és besurrantam a résen.

– Elnézést a késésért – pislogtam Betti nénire bűntudatosan, aki nem tetszően megcsóválta a fejét.

– Többé ne forduljon elő, bemelegítésként fuss öt kört, aztán kezdj el nyújtani!

Engedelmesen bólintottam és futni kezdtem, de a lépteim lelassultak, amikor észrevettem Artit. A sarokban egymásra pakolt matracok tetején ült és a jegyzetei felé hajolt, miközben a haja a szemébe hullott. Mikor elhaladtam előtte, felpillantott rám mosolygott, én pedig boldogan verdeső szívvel visszamosolyogtam és eldöntöttem, hogy én bizony aznap délután lenyűgözem őt. Pillanatok alatt lezavartam az öt kört, majd úgy helyezkedtem, hogy a közelében lehessek nyújtás közben. A csajok kuncogva pillantottak minden olyan mozdulatnál Arti felé, de ő még csak fel sem pillantott. A homlokát ráncolta látszólag nagyon elmerült valamiben. Szerettem volna megkérdezni, hogy min gondolkodik ennyire, de hülyén jött volna ki, ha csak úgy odasétálok hozzá. Köszönésen kívül még nem is nagyon beszélgettünk, gondolom nem alacsonyodott le a gyerekekhez. Betti néni éles hangjától kizökkentem és azon kaptam magam, hogy Arti gyönyörű szemei visszanéznek rám és a legjobb az egészben az volt, hogy mosolygott.

– Violetta nagyon szétszórt vagy ma – szólt rám Betti néni.

– Elnézést – makogtam bár legszívesebben elmondtam volna, hogy a nővérem megint összeveszett anyuékkel és ezért késtem, de Betti néni megmondta, hogy a magánéletet hagyjam odakint.

– Jól van. Mindenki álljon párba, aztán kezdjük.

Körbe fordultam és csak ekkor vettem észre, hogy az állandó táncpartnerem Kolos nincs itt. Egyik lábamról a másikra állva néztem, ahogy mindenki párba rendeződött egyedül csak én álltam magányosan, ami Betti néninek nagyon hamar fel is tűnt.

– Sajnálom Violetta. Kolos szólt, hogy a héten nem tud jönni, de cseppet se félj, addig Arti fog veled táncolni. Arti ide tudnál jönni, kérlek? – emelte meg a hangját, hogy a fia is hallja.

A csajok körülöttem irigykedve felsóhajtottak, megbökdösték az oldalamat én pedig idegesen pillantottam Arti felé, aki leugrott a matracokról és felém indult. Esküszöm, ahogy közeledett úgy ragyogott egyre fényesebben, majd amikor megállt előttem nagyot nyelve felnéztem rá. Egész testembe remegtem miközben Arti engedély kérően rám nézett, majd közelebb lépett és felvettük a tangóhoz elengedhetetlen testtartást. Érezhette rajtam, hogy mennyire remegtem, mert még közelebb húzódott és a fülemhez hajolt.

– Ne félj, nincs nálad tehetségesebb a teremben – suttogta az én szívem pedig megkergült.

Abban a pillanatban már nem csak gyermekien rajongtam Szalai Kartalért, hanem beleszerettem és attól féltem, hogy amikor az arcomra nézett ő is tisztában volt ezzel.

Visszatérve a jelenbe ránéztem Artira, aki az elkészült TikTok videót szerkesztette, haja ezúttal nem hullott a szemébe, de a homloka ugyanúgy ráncba szaladt. Nyíltan figyeltem őt, a szája szegletében megbújó mosolyt, a kezét, az arcát, ittam magamba a látványt miközben elcsodálkoztam azon, hogy mennyi minden megváltozott.

– Aznap a matracon, amikor először táncoltunk együtt, mit tanultál? – kérdeztem, mert most már voltunk olyan viszonyban, hogy meg merjem tőle kérdezni.

– Hogy? – pillantott fel rám.

– Butaság, nyilván nem is emlékszel rá – sütöttem le a szemem.

– Minden veled kapcsolatos pillanatra emlékszem V!

– Tehát? – emeltem rá a tekintetem ő pedig elmosolyodott.

– Gondolom, valami romantikus válaszra vágysz, például, hogy akkor írtam rólad az első dalomat, de az az igazság, hogy egy idióta irodalom beadandóval szenvedtem – vallotta be, én pedig a szememet behunyva elnevettem magam. – Miért érdekel?

– Mert azóta is tudni akartam a választ.

– És most már megnyugodtál?

– De még mennyire – vágtam rá.

–

Szabályosan jól esett újra a próbateremben lenni. Bár odafent gyönyörű volt, de idebent legalább meleg volt viszont egyikünknek sem volt kedve próbálni. Bűntudat mardosott, amiért nem végeztem a dolgomat elég keményen, de az volt az igazság, hogy Arti nagyon jó tanítvány volt, minden lépést tudott fejből, egyedül csak az emeléseket kellett volna gyakorolni. Amihez jelen pillanatban egyikünknek sem volt kedve.

– Akkor menjünk haza – döntöttem el, mire Arti rám emelte a tekintetét és kifürkészhetetlen arccal a szemembe nézett. – Vagy szeretnél maradni?

– Azt szeretném, ha hozzám jönnél haza és nem hozzá – suttogta.

– Arti... - kezdtem.

– Tudom! Nem kell mondanod – vágott a szavamba, én pedig az ajkamba haraptam. – Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk a második részét a Végső állomásnak – vettette fel.

– Nálatok?

– Vagy akár itt – pillantott körbe.

Lehetetlen volt ellenállni neki. Bezártuk magunk mögött a termet és hátra mentünk a szobánkba. Már senki sem volt az épületben az éjszakai portáson kívül, akivel menet közben össze is találkoztunk. A szobába belépve Arti becsukta az ajtót, majd a mobilját csatlakoztatta a Tv-hez és miközben ő azon dolgozott, hogy bejöjjön az adás én a falra ragasztgatott rajzokat és mangákat nézegettem. Teljesen meglepődtem, amikor az első adás után egy csomó nekünk címzett levelet találtam az asztalunkon, amiket mind a rajongóink küldték. Voltak köztük profi rajzok, kevésbé profik, de mindegyikből áradt az irántunk érzett szeretet. Arti ötlete volt, hogy ragasztjuk ki őket a falra, ezzel is megköszönve nekik, hogy támogatnak minket. Már éppen kényelmesen elhelyezkedtünk, amikor a mobilom hangosan csörögni kezdett. A kijelzőre pillantva az ismeretlen szám láttán görcsbe rándult a gyomrom és elutasítottam a hívást.

– Hűha, már téged is hívogatnak? Magammal rántottalak teljesen – kuncogott fel Arti és közénk tett egy csomag chipset. – Otthon kényelmesebb lenne, csináltam volna neked bundáskenyeret.

Már épp válaszoltam volna, amikor a telefonom újra felvillant, mert üzenetem érkezett. Kisé félve olvastam el. „Kevin vagyok! Itt vagyok a Cometbe! Minden rendben?"

– Ki az a Kevin? – kérdezte Arti.

– Mindig is utáltam, ha belenéztél a telefonomba – pillantottam fel rá ingerülten.

– Szóval? – kérdezte az arcomat fürkészve én pedig fújtattam egy nagyot.

– Dóri lakótársa, ha annyira tudni akarod.

– Ó, a zsaru? – kérdezte meglepetten. – V ugye nincs baj? Beni...

– Mennem kell – pattantam fel hatalmas nagy hévvel és annyira siettem, hogy átestem a levetett cipőmön, elterültem a földön és ebben a pillanatban egy rövid kopogás után kinyílt az ajtó.

Kevin és az éjjeli őr csodálkozva néztek le rám, én pedig vörösen égő arccal néztem fel rájuk. Kevin tekintete ide-oda járt köztem és Arti között, aki értetlenül ült az ágy szélén, a korábbi aggodalom még mindig ott volt a szemében.

– Tett vele valamit? – kérdezte Arti élesen, mire Kevin lepillantott rám és felsegített.

Csupán csak a szememmel próbáltam jelezni Kevinnek, hogy ha bármit is mond, kinyírom. Túlságosan is friss volt és nem álltam készen beszélni vele erről. Igazából abban reménykedtem, hogy Arti segíteni fog elfeledtetni velem a reggel történteket, de úgy tűnt, hogy lőttek az estémnek. Tudtam, ha itt maradok, nem szabadulok Arti kérdései elől. Így hát Kevint félre tolva zokniban, kabát nélkül siettem a kijárat felé.