Ártatlan lelkek apró testekbe zárva,
Fehér köpenyben ringatóznak,
Az álmok vad tengerén,
És szövik a lehetetlen mesét.

Viaskodnak égi emberekkel,
Hatalmas óriásokba kötnek bele,
És elhiszik, hogy a hercegnőt a toronyban,
Megmenti majd a daliás lovagja.

Apró lábuk csak úgy zörgeti a padlót,
Mikor átrohannak az Álomhajón.
Várják már, hogy partra érjenek,
De nem tudják, mi lesz ha megérkeznek.

'Sose halunk meg!' kiáltják hangosan,
Még nem a lelkük is kiszakad.
Kiáltani akarok velük én is,
Hagyni a galambom szabadon szállni.

Vissza akarom forgatni a hajókereket,
A vasmacskát elhajítani a tengerbe,
És vissza se akarom őket vinni!
Csak álmok ismeretlen vizén hintázni.

Meg akarom őrizni a magjuk,
Nehogy az óriásoknak üsse markuk!
És csak hajóznánk, szőnénk a meséket.
Maradj gyerek, ameddig csak lehet.