- Mondtam, hogy ne gyere velem - egy kicsit meglököm Jaeyun vállát, mire ismét fészkelődni kezd, mert állítása szerint sehogy sem kényelmes már neki. Elhiszem, hiszen napok óta utazunk, mit lehetne tenni? Kinézek az ablakon, és ahogy közeledünk a birtokra, egyre több ismertető jel bukkan fel.

- Látni akarom, hogy Riki tényleg olyan lett-e, mint ahogy azt beszélik - tátott szájjal hajtja hátra a fejét, hogy egy kicsit megmozgassa.

- Mit beszélnek róla?

- Hogy fiatalsága ellenére bölcs és okos - lazán ejti ki a szavakat, engem pedig kíváncsivá tesz. - De igazságos is. Vagy kegyetlen. Mindegy, ugyanaz.

- Az nem ugyanaz! Te miről beszélsz? - kérdem zavartan.

- Nézd! Végre! Itt vagyunk! - úgy borul a talajra, mintha évek óta nem ért volna hozzá. Kissé kínosan nézek körbe, hiszen az én segítőm csinálja ezeket, ami egyáltalán nem méltó hozzám. Hamar kapcsol és sietve fel kel, majd leporolja magát és elindul előre, ahol méterekre tőlünk várnak ránk az őrség tagjai, hogy megtudják, kik tolakodtak be hívatlanul a birtokra, azonban a jelképek hanbokjainkon egyértelműek, ők pedig tanultak. Tudják kik vagyunk. Meghajolnak és egyikük elsiet valószínűleg azért, hogy értesítsék Rikit.

- Egy kicsit légy komolyabb! - Úgy vettem észre, hogy felszabadultabb és bátrabb, hogy nincs apánk közelében, de tudnia kell, hogy nem teheti azt, amit csak akar. Miközben én vele beszélek, Jungwon lép előre.

- Lee Heeseung herceg érkezett meg - jelenti ki, ami valójában Jaeyun dolga. Ismét meghajolnak, majd kinyitják a kapukat és kísérettel elindulunk.

- Mikor láttad utoljára Rikit? - kérdi halkan az öcsém épphogy mögöttem lépdelve. Felsóhajtok, ahogy gondolkodni kezdek, de válaszolnom nem kell. - Öt éve, ha jól emlékszem. Akkor még az anyja szoknyája mögé bujkált, most meg nézz csak körül. Egy egész birtokot vezet - egyik kezét a vállamra teszi, míg a másikat a levegőbe emeli és tenyérrel kifelé végighúzza az arcom előtt, mintha éppen levetítené az előttünk lévő tájat.

- Múlt évben fel kellett keresnem - oldalra nézek, ahol pár gyermek néz rám nagy szemekkel. Az udvarban több csoportot is látok, a kisebbek játszanak, míg a nagyobbak már segítenek a feladatokkal. - Emiatt is kellett idejönnünk.

Megállnak az őrség tagjai, ezzel minket is erre kényszerítve.

- Heeseung! - hallom meg Minho hangját, ahogy felénk siet. - Mit kerestek ti itt?

- Beszélnem kell veled - nézem meg jól ijedt arcát, kissé lefogyott alakját, bár a sok réteg ruha miatt nem látom tisztán, de ujjai remegnek. - Ne aggódj, apám nem tudja, hogy itt vagy - azt hittem emiatt ideges, mégsem teszem szóvá, hogy nem nyugodott meg rendesen. Enyhén meghajol, megköszöni az őröknek, hogy elvezettek ide, akik már mennek is vissza a kapuhoz, majd meghallom Riki mély hangját is.

- Örülök, hogy látlak! - sétál felém, és ahogy jobban végignézek rajta, Jaeyunnak igaza volt, hiszen egy felnőtt férfi van előttem, széles vállakkal, férfias vonásokkal, amiket nem láttam rajta az utolsó találkozásunkkor. - Nem szóltál, hogy jössz.

- Beszélnem kell a nagybátyámmal, és személyesen még meg sem köszöntem a segítségedet - magyarázom. Egy aprót mosolyogva bólint.

- Rendben. Utána várlak, addig a kísérőiddel leszek.

Megvárjuk, amíg a többiek elindulnak Riki vezetésével, majd követem Minhot a saját lakrészére, ahol teát tölt nekem, megvárja, míg leülök, majd követ engem.

- Körül sem nézel? - kérdi először. Csak megrázom a fejemet.

- Örülök, hogy ennyire befogadtak - utalok arra, hogy az őrök meghajoltak előtte és hallgattak rá. - Jó helyre küldtelek.

- Történt valami?

- Hallottál bármit is? - nem látok reakciót az arcán, hiába figyelem alaposan, csak kezébe veszi poharát.

- Nem sokat, de tőled is szeretném hallani.

- SeolHeet keresem - kezdek bele. - Elvileg megszökött valakivel.

- Elvileg?

- Ezt nem tudom, hogy magyarázzam el neked - mégis megpróbálom és hosszan elmesélem neki, mi és hogyan történt, amíg ő itt volt.

- Jongseong megszökött a lánnyal, vagyis te ezt hiszed? - vonja le a következtetést.

- Igen! - vágom rá indulatosan. - Vagyis nem tudom, teljesen fura az egész - túrok a hajamba.

- Ki mondta ezt neked? - gondolkodik el.

- Jaeyun - sóhajtok fel. - Szóval azóta nem láttam őt, sem a fiamat.

- Honnan tudod, hogy fiú? - nevet ki egy kicsit, mire csak megvonom a vállamat és oldalra nézek.

- Emiatt kérem a segítségedet - fordulok ismét felé. Látom, hogy gondolkozik.

- Mit tennél, ha megtalálnád őket? Ha tényleg együtt vannak? Bántanád SeolHeet? Vagy bármelyiküket?

Eszembe jut, amit anyám mondott, mielőtt eljöttem: oka van annak, hogy így történtek a dolgok.

- Nem.

Hosszasan nézi az arcomat, majd mély levegőt vesz.

- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?

- Miért hazudnék? - értetlenkedek. - Nézd - sóhajtok fáradtan. - Nem tudom most bebizonyítani, és a fiamat nem bántanám. Soha.

Csend követi ezt a pár mondatot, én gondolkozom, milyen irányba induljak, hol keressem még őket, mi az igazság, amikor is megszólal.

- Itt vannak.

Felkapom a fejemet, és hirtelen a füleimben hallom a szívem dobogását.

- Mit mondtál? - pattanok fel, azt sem tudom, hirtelen hová lépjek, és ekkor ő is feláll, majd elém lépve vállaimra fog és enyhén megráz. - Miért nem mondtad el? Hol vannak?

- Először is nyugodj le! - szól rám erélyesen. - Senkinek nem szólhatsz erről!

Indulnék is kifelé, de felkaromra markol, megszorítja, hogy ne tudjak elmozdulni. Összeszorítom a fogaimat, úgy szólok rá.

- Most vigyél oda!

- Addig nem, és most ide figyelj! - mutatóujját rám emeli, miközben mélyen a szemeimbe néz. - Erről senkinek nem szólhatsz, figyelsz te rám? - ránt egyet rajtam, mire tétován bólintok. - Sem a szüleidnek, sem a testvérednek, senkinek!

- Értettem - nyelek egyet.

- Jongseong nincs itt, soha nem is volt, de ezt megbeszéljük utána, rendben?

Nem fogom fel, amit az imént mondott, bármibe belemegyek, csak vigyen végre hozzájuk.

Bólintok.

Hosszú percekig tűnik, míg egy ajtóhoz vezet. Feszült vagyok, izgatott és bennem van az érzés, hogy "végre"!

- Igazat mondasz? - kérdem utoljára bizonytalanul. Valami hiányzik.

- Menj be és megtudod. Később érted jövök - hátrál egy lépést. - Ne csinálj semmi butaságot! - szól rám, majd magamra hagy.

Összeszorítom a pilláimat és nagyot sóhajtok, hogy lenyugodjak, miközben az ajtóra nézek. Sok hónap eltelt és egy ilyen hír felzaklat. Kitárom a szoba ajtaját, és először üresnek is látom, SeolHee biztosan nincs bent, de ezt tudhattam volna, ugyanis nem éreztem a tarkómon a szokásos bizsergést, azonban az egyik sarokból mozgást érzékelek, azonnal felismerem egy omega jelenlétét, közelebb lépkedve pedig tudom, hogy ki ő.

Akármennyire is vallom erősnek magam, könnybe lábadnak a szemeim, miközben veszett tempóban dübörög mellkasomban a szívem. Nagy szemeivel pislog fel rám, ujjai közt egy játékot tartva, amit előszeretettel rágcsál. Karjaimba veszem és ekkor megérzem a hiányolt bizsergést a tarkómon, amit bizonyára SeolHee is, mert szinte beront a szobába.