A király tárgyalásokat folytat, azonban családtagokkal. Fogalmam sincs miért, de senkinek nem engedték, hogy részt vegyen rajta, aki kívülálló.

- Minden rendben lesz - mondogatom vacogva, remegve a hidegben, miközben Jongseong háza felé lépkedek. Szoknyám alá hamar beférkőzik a hideg, hiába ér le szinte a földig, mintha csak fedetlen lennék.
Mikor méterekre vagyok a bejárattól, sietősen emelem a kezemet, hogy kopoghassak, amikor is meglátom, hogy meg van rongálva a zárnál és a festék is elkopott helyenként. Zavartan kopogok kettőt.

- Jongseong? - fel sem ismerném a saját hangom, annyira elvékonyodott.

Csend.

Nem hallok semmit pár hivatalnokon kívül, akik nem messze sétáltak el.

Ismét szólítom, de válasz hiányában beengedem magam hozzá. A kép hirtelen ér: a bútorok összetörve, a ruhái a földön, minden romokban. A mellkasomba éles fájdalom hasít, ahogy beljebb megyek és az ágyán vért látok. Nem keveset. Ott, ahol pár napja együtt aludtunk, engem ölelt és vigyázott rám.

- Jongseong! - kiáltom a nevét kétségbeesve, körbe fordulva a szobában, azonban nem látom sehol és megszédülök, ezért a falra fogok, nehogy elessek. - Jong.. Jongseong - alig kapok levegőt. A félelem, hogy talán az ő vére van itt, lebénít. Zsibbadnak a karjaim, lábaim nem mozdulnak, mintha csak itt tartana valami.

- SeolHee? - kérdi valaki mögülem.

- Hol van? - kiáltani próbálnék, amikor felé fordulok, de csak rekedt suttogást hallani. - Jaeyun, mondd el az igazat!

Bekönnyesednek a szemeim, amikor nem felel.

- Segíteni akarok neked.

- Hol van? - ismétlem rossz előérzettel.

- Meghalt - ejti ki könnyedén. - Heeseung megölette.

Zúgni kezd a fülem, annyira, hogy nem is hallom ezután mit mond. Forog a szoba, néha elhomályosul. Valószínű látja rajtam, hogy nem vagyok jól, mert segít megtartani. A szájára nézek, mert beszél hozzám, de nem jut el a tudatomig.

- A király... - ismét nem hallom. - ... téged.

- Mi?

- Segítek neked. Figyelj rám! - egy kicsit megrázza a vállaimat. - Tudom, hogy nem fogtad még fel, amit mondtam, de sajnálom a veszteségedet!

Nem! Nem, nem és nem! Nem halt meg.

- Látni akarom a testét, addig nem hiszek neked! - kirántom magam a kezei közül.

- Vissza kell menjünk - már ellenkeznék, de hamar elcsendesít. - Ryujin ott fog várni minket. Benne nem bízhatsz.

- Mi bajod van? - annyi minden történik, egyszerűen nem tudom felfogni. - Ő mindig mellettem állt.

- Mint Heeseung testőre, mindig vele vagyok. Mindenről tudok - olyan érzelemmentesen beszél, mintha nem is ember lenne. Sosem láttam még őt ilyennek. - A király tudja, hogy gyermeket vársz, ma reggel bevalotta neki. Emiatt történt minden.

- Miattam halt meg? - kérdezem inkább magamtól, mintsem tőle.

- Szóval Ryujin ott lesz. Heeseungnak segít, ezért jól figyelj rám! A király maga elé hivatott téged, ő fog odavezetni. Ha a király terme felé mentek, a folyosó végén elágazik majd az út. Ryujin balra akar vinni, akkor a királyhoz visz - itt egy pillanatra elhallgat.

- És? - nem tudom feldolgozni, amiket mond. Ryujin? Heeseung? Jongseong? A gondolataim közöttük váltakoznak.

- Ő megakar ölni. Figyelsz te rám? - ismét megrázná a vállam, de nem engedem neki. - Ha jobbra visz, akkor én foglak várni és segítek megszökni.

- Nem megyek vissza - jelentem ki.

- Muszáj lesz. Úgy is megtalálnak majd, ha most elszöksz. A kapuig sem jutsz el.

- Nem érdekel - kikerülöm, de felkaromra fog.

- Nem engedhetem - olyan erősen szorít meg, hogy felkiáltok. Maga után húzva indul el.

- Mit csinálsz? - ijedek meg. - Engedj el!

- Hagyd, hogy segítsek! - ránt rajtam egy nagyobbat, emiatt pedig szinte elesnék, ha nem tartana. - Ha balra vinne, fuss a másik irányba. Ott leszek.

Már látom a lányt, aki furcsán néz minket.

- Ne mondj neki semmit és ne mutass érzelmet - suttogja. - Ne feledd, hogy ő mindenről tud!

Elengedi a kezemet, amikor elé érünk.

- SeolHee, gyere gyorsan - egy pillanatig furcsán néz Jaeyunra, mielőtt felém fordul, ekkor pedig szemei felcsillanak és szélesen mosolyogni kezd. - Gyere velem. Van valami fontos, amiről tudnod kell.

Jaeyunra nézek, aki bólint egyet és sietősen előre megy.

- Miről? - kérdem rekedten.

- Jól vagy? Nagyon sápadt vagy - kezd aggódni, de inkább nem mondom neki, mennyire vagyok összezavarodva, és mennyire fogom vissza azt a fájdalmat, ami tudom, hogy teljesen összetör engem, amint felfogom a dolgokat.

Bólintok. Látszik rajta, hogy nem hisz nekem, mondana valamit, de visszafogja és lassan elindul, én pedig követem. Néha visszanéz rám, mintha csak azt figyelné mikor ájulok el.

Elérünk a folyosóig.

A gyomrom görcsbe rándul, a félelem végig jár. Jaeyun igazat mondott?

- Miért jövünk ide? - ki van száradva a szám.

- Mindjárt megtudod - mosolyog, amikor az elágazáshoz érünk, majd elindul balra.

"Ha balra vinne, fuss a másik irányba. Ott leszek" - hallom Jaeyun szavait a fejemben.

Megtorpanok, majd magam mögé nézek, ahol elvileg várnak rám.

Lépek kettőt hátra felé, majd megfordulok és elszaladok, amíg előttem van és nem figyel rám. A folyosó onnan egyirányú és elég hosszú. Amikor a végére érek, szinte nekirontok az ajtónak, ami kivágódik és a falnak csapódik.

Jaeyun egy fának támaszkodva áll, majd felkapja fejét a zajra és nagy szemekkel bámul egy pillanatig, mielőtt ellöki magát onnan és sietve segít megszökni innen.

A könnyeimet már nem tudom visszafogni, azt sem tudom, merre megyünk és kikkel beszél közben, mert a fájdalom, amit Heeseung okozott, Jongseong elvesztése és a tény, hogy az én hibámból... Túl sok.

Na, ki várja a befejező fejezetet?