Szerintem az összes szabadnapomat kiváltva sietek a szülőfalumba haza. Szakad az eső, de elnyom minden ingert a félelem és a bizonytalanság. Nem tudok másra gondolni, mint arra, amit tegnap este éreztem. Valami megmozdult bennem. Biztos vagyok benne, hogy nem csak képzelődtem. Ha az, amire gondolok... Nem! Előbb meg kell bizonyosodnom róla.

A családom háza helyett Park doktorhoz megyek, alig emlékezve, miről beszélünk pontosan. Aztán megvizsgál, miközben a szívem dobogását hallom.

- Igen - hümmög párat, miközben a hasamat nyomkodja a számtalan vizsgálat után.

- Ez mit jelent? - kérdezem, és szinte megfojt a feszültség.

- Azt SeolHee, hogy babát vársz - válaszol komoly szemekkel. - Jól vagy? Kissé elsápadtál.

- Egy baba? Ez biztos? - ülök fel. A kezeimen támaszkodom, amiket gyengébbnek érzek most. Nyilván éreztem és láttam, hogy a hasam növekedett minimálisan, de nem gondoltam bele komolyabban, ráadásul a munkaruhámban nem is látszódhatott, az túl vastag ahhoz.

- Nagyon valószínű. Az átlagosnál lassabban növekszik, ezért ekkora a hasad, de pár hét és sokkal nagyobb lesz - magyarázza. Fekete színű hajába túr, miközben feszülten sóhajt egyet. - Eszel rendesen?

- M-mostanában nem figyeltem oda rá - vallom be. Jelenleg nem fogtam még fel, hogy miről is van szó.

- Az ő életéért is felelős vagy, figyelj rá jobban... - ezután elmondja, hogy miket kellene ennem, mire figyeljek, milyen tüneteim lesznek az elkövetkezendő hetekben, én pedig csak ülök előtte és próbálom feldolgozni, ami velem történik.

Most viccel velem! És Heeseung... a szívem mélyén tudom, hogy mi lesz a reakciója, és arra végképp nem állok készen.

Kicsivel később zavartan sétálok haza, még az orvos fiának, Sunghoonnak sem köszöntem, de az apja biztosan tájékoztatja majd.

Otthon nem találok senkit, és hálás vagyok a szüleimnek, amiért ma dolgoznak, mert nem tudnám elmagyarázni, miért vagyok itt a munkahelyem helyett, és miért tervezek egy hetet maradni.

A régi ágyam hidegnek és idegennek tűnik, amikor lefekszem. A hasamat bámulom.

- Milyen pici vagy még - beszélek döbbenten. Az én gyerekem. És Heeseung gyereke. Hűha!

Boldognak kellene lennem, de nem tudom mit gondoljak. Titokban kellene felnevelnünk? Mert nyilvánvalóan nem derülhet ki. Ha az apja megtudja, szerintem én leszek a legnagyobb szálka a szemében és nem az öccse, akit már két hete kerestet sikertelenül. Igazán félelmetes dolgokat tett ez idő alatt, és nem szeretném átélni őket. Azt viszont végképp nem hagyom, hogy a kicsinek ártson! Heeseung elfogadná? Tudnia kell róla, de mi lesz, ha rögtön halálba küld miatta? Nem tudom, mit tegyek.

Lassan álom kerül szememre, ahol először Heeseung boldog arcát látom, ahogy örül nekünk; aztán ezt egy másik követi, ahol már ideges és látni sem akar.

Felriadok.

Éjszaka van már és szinte folyik rólam a víz. Hallom szüleim hangját, ezért jobbnak látom elmagyarázni, miért is vagyok itt. A babát még nem, annyira nem szoros a kapcsolatunk, hogy nekik mondjam el először.

Egy hétig vagyok otthon és ez kellő idő volt ahhoz, hogy felfogjam és elfogadjam a dolgokat.

A visszaúton azon gondolkozom, hogy mikor mondjam el Heeseungnak és egyáltalán hogyan. Ő alfa és a gyerekét várom, talán emiatt ragaszkodtam hozzá és nem féltem a közelében? Eleinte pedig így volt, de ez a fajta félelem teljesen más.

A palotába belépni olyan érzés, mint amikor először jártam itt. Jongseong az első, akit meglátok. Intek neki, majd odamegyek hozzá.

- Rég láttalak - ölel magához, mire ösztönösen úgy viszonozom, hogy a hasam ne érhessen hozzá. - Történt valami?

- Hát... - húzom el a számat mosolyogva. - Otthon voltam. Történt itt azóta bármi? - nézek körbe.

- Ugyanaz - sóhajt, majd hanbokját kezdi leporolni. - A király a testvérét keresteti. Mindent felforgatnak a hadsereg tagjai - forgat szemet.

- Nálad is voltak?

- Mindenkinél, pedig egyértelmű, hogy már nincs itt!

Bólintok, tényleg nincs, de ezt így nem mondhatom el neki.

- És mi van... - nézek oldalra és érzem, hogy felmelegedik az arcom.

- Heeseunggal? - vigyorodik el. Kínosan bólintok. - Szokásos, talán kicsit feszültebb.

- Van barack? - terelem a témát, és ő kinevet, majd természetesen ad nekem egyet. Amikor beleharapok, eszembe jut valami: a baba miatt szerettem meg ennyire ezt a gyümölcsöt. Legalábbis szerintem.

Nem sokáig maradok vele, majd amikor belépek a palotába megérzem a bizsergést a tarkómnál. Automatikusan nézek az irányába, ahogy ő is felém.

Megtorpanok, mert furcsa érzésem lesz. Megmozdult a baba, mintha ő is érzékelte volna. Sietve megyek a szobámba, mielőtt túl feltűnő lenne, amit csinálok.

- Nem hiszem el - suttogom frusztráltan, és időm sincs lenyugodni, mert a bizsergést ismét megérzem. Heeseung bejön a szobámba.

- Hol voltál az elmúlt héten? - kérdi.

- Otthon - felelem.

- Miért?

- Meglátogattam a szüleimet - ez elég erős indok szerintem.

- Nem kellett volna szólnod? - kicsit élesebb a hangja. - Nem is mondtál nekem erről semmit!

- Kellett volna?

- Igen - vágja rá.

- Rendben, legközelebb szólók - hajolok meg.

Válaszom miatt egy ideig csendben figyel, majd megszólal.

- Fura vagy. Jól vagy?

- Igen - nézek oldalra. - Azt hiszem - teszem hozzá. Most kellene elmondanom?

- Mi az, hogy azt hiszed?

- Semmi, csak fáradt vagyok - hazudom.

- Aha, hát persze! Addig nem megyek ki, amíg nem mondod el - kezd sétálgatni a kicsi szobában. Felőlem! Mindig azt csinál, amit akar. Elkezdek lepakolni, amit csendben néz, de ismerem már annyira, hogy tudjam, nem bírja sokáig. - Látom, hogy van valami - szólal meg pár perc után, de nem is figyelek rá. - Jól mondom? Nem szoktál te csak úgy eltűnni - olyan, mintha ezt magával beszélné meg. Most sem felelek neki, de feszült vagyok, amiért itt van és faggat. - Elmondod végre?

- Babát várok.

Heeseung szinte kővé dermed, szemeit kimereszti és pislogás nélkül mered rám. Ezután zavartan a hasamra néz, majd vissza az arcomra.

- Micsoda?

Nem ismétlem meg, csak bólintok párat.

- Mit mondtál? - kérdezi dühösen. Ne! - Most csak viccelsz velem, igaz? - közelebb jön, én pedig hátra lépkedek a falig. - Igaz? - beleüt a falba. Ijedten húzom össze magam.

- Nem - suttogom.

- És most szerinted mi lesz, hm? Direkt akartad így? - minden szavából árad az idegesség és a harag.

- Micsoda? - nézek rá. - Hogy mondhatsz ilyet, szerinted én akartam így? - bekönnyesednek a szemeim. - Mintha én tehetnék csak erről.

- Erről senki nem tudhat, megértetted? - kiabál. - És kezdj vele valamit, mert nem születhet meg - teszi hozzá, majd kiviharzik a szobámból. Számítottam erre a reakcióra, de sokkal rosszabb érzés, mint azt elképzeltem. A sírást nem bírom visszatartani, a könnyeimtől pedig nem látok semmit.

Nem születhet meg?

A hasamra szorítom a kezeimet.

Márpedig nem hagyom, hogy bárki bánthasson!