Epilógus
A varázstalan szemlélő számára Bunhill Fields egy közönséges park volt Islington szívében: egy falatnyi zöld a Citytől északra, ahol az ember pár percre letelepedhet egy padra, és az élet mulandóságán töprengve csodálhat meg egy sor több száz éves sírkövet, miközben túlárazott capuccinóját kortyolgatja. Ritka alkalmakkor azonban – mint például 1996. július 7-én, vasárnap, délelőtt tizenegy órakor – a járókelők valami rejtélyes okból elkerülték a hajdanvolt temetőkert békés szigetét, a zöld gyepen pedig másnapra új sírkő jelent meg – még ha a később odatévedők nem is látták újnak.
A londoni varázslóközösség temetője nem volt nagy: összességében úgy festett, mintha valaki egyszerűen ottfelejtett volna egy darabka erdőt a muglik magas kockaépületei között. A temetőkertben mindig csend volt, hiába tülköltek éjjel-nappal a taxik a kovácsoltvas kerítés túloldalán; a dús lombú platánfák tövében haragos-zölden burjánzott a fű, s a töredezett, mohalepte síremlékek hosszú árnyékot vetettek a reggeli verőfényben.
Rufus Scrimgeour a kertet szegélyező mugli bérház falának dőlve állt, és meredten bámulta Bunhill Fields legújabb síremlékét. Kevesebb, mint egy órával ezelőtt nézte végig, ahogy Albus Dumbledore jóvoltából a helyére kerül, és a gyászolók elhalmozzák virágokkal, majd lehajtott fejjel odébbállnak.
Scrimgeour nem tartotta magát érzelgős embernek, ám kevés dolog keserítette el jobban, mint egy friss sírhant látványa – egy olyan sírhanté, amit talán meg sem kellett volna ásni, ha ő éberebben figyel. Minél tovább bámulta Lucy Dawlish lendületes, kalligrafikus betűkkel márványba vésett nevét, és az alá kanyarított sekélyes idézetet (utolsó ellenségként a halál semmisül meg – jó vicc, Dumbledore!), annál biztosabb volt benne, hogy megakadályozhatta volna azt a nyomorult balesetet.
Persze nem is volt baleset – nem lehetett az.
Óriásit hibázott, ez nem is kérdés. Túlságosan elvakította a remény, hogy egy csapásra megoldhatja a halálfaló-problémát. Belesétált a csapdába. Ha akkor lett volna annyi hatalma, annyi befolyása, mint most...
– Hamarabb tudtam róla, mint maga – szólalt meg mögötte Gnarlak –, de azért gratulálok.
Volt valami a kobold hangjában, amitől Scrimgeour ösztönösen rámarkolt a köpenye bélésébe rejtett pálcára.
– Azt eddig is tudtam, hogy nincsenek morális gátlásai – felelte, a fogai közt szűrve a szavakat –, de nem hittem volna, hogy ide meri tolni a képét. Legközelebb várjon meg az irodámban.
– Maga is idetolta a képét – jegyezte meg Gnarlak –, pedig visszafordíthatta volna, ami történt. A hatalom a kezében volt... persze én sem tettem volna meg a helyében, de ez más kérdés. Nem lenne illendő erről beszélnem, miközben éppen a nevetségesen gyenge emberi moralitás irányelvei szerint óhajt kioktatni.
– Maga tényleg nem érzi a súlyát annak, amit tett? – sziszegte Scrimgeour.
Hosszú csend következett; ő karót nyelve állt, és Lucy Dawlish síremlékét bámulta, Gnarlak pedig derűs nyugalommal figyelt egy bogyókkal lakmározó feketerigót.
– Sosem fogom megérteni ezeket a különös emberi rituálékat – jegyezte meg csevegő hangon a kobold. – Ugye tudja, hogy a primitív őseik elsősorban praktikus okokból temették el a halottaikat?
Scrimgeour nagy nehezen levette a tekintetét a sírkőről, és ránézett. Gnarlak látszólagos érzéketlenségét némileg ellensúlyozta, hogy – a gringottsi küldöttség többi tagjához hasonlóan – kiöltözött Lucy Dawlish búcsúztatására; a legjobb aranygombos mellényében feszített, és a Gringotts címerével díszített pecsétgyűrűje is az ujján volt.
– Maga legalább annyira bűnrészes a történtekben, mint én – feszítette tovább a húrt a kobold. – Ha nem így gondolná, a temetés után John Dawlish-sal tartott volna a halotti torra, és most zsebkendőt szorítana a képéhez. De maga nem így tesz... helyette gondolkodik, és tervez. A háttérből figyeli az eseményeket, ahogy én is teszem, mert tudja, hogy nem árthat nekem; és tudja azt is, hogy olykor rettenetes dolgokra kényszerülünk, ha a helyes dolgot akarjuk cselekedni!
Scrimgeour pálcája hegyéből szikrák törtek elő, és lyukat égettek az ingébe a köpeny alatt.
– A helyes dolgot? – fortyant fel. – A helyes dolog az lenne, ha most kimondanám magára a halálos átkot – bár talán inkább a puszta kezemmel kellene kitekernem a nyakát!
– Valóban? – Gnarlak érdeklődve nézte őt. – Ha gondolja, csak tessék... de maga túlságosan okos ehhez, nem igaz? Tudja, hogy szüksége van rám, amennyiben harcolni akar az úgynevezett Sötét Nagyúrral. Különösen most, hogy elfoglalja a miniszteri széket...
– Az ég szerelmére, Gnarlak! – csattant fel Scrimgeour. – Ez gyilkosság! Megölette a legjobb barátom lányát, és most úgy ácsorog itt mellettem, mintha meghívtam volna a Ritzbe vacsorázni!
– Nem is rossz ötlet – jegyezte meg a kobold –, bár a muglik nincsenek hozzászokva a magamfajtákhoz...
Scrimgeour szembefordult vele, és a torkának szegezte a pálcáját.
– Miért van itt? – faggatta. – Mit keres itt?
A kobold sötét szemei ravaszul szűkültek össze.
– Azt, amit maga – felelte lassan. – Feloldozást. Talán azt hiszi, olyan könnyű volt elengedni Lucy Dawlish-t? Annyi drága időmet áldoztam rá, hogy tanítsam... és ember létére az egyik legtehetségesebb tanítványomnak tartottam. Képzelje csak el, Scrimgeour – képzelje el, hogy hosszú hónapokig, idejét és energiáját nem kímélve nevel egy szobanövényt, aztán egyik pillanatról a másikra meg kell válnia tőle! A növény elpusztul, a belefektetett pénz és munka pedig semmivé válik. Mintha sosem létezett volna.
– Csakhogy Lucy Dawlish nem volt szobanövény – sziszegte Scrimgeour. Az arca csupán centiméterekre volt a koboldétól. – Értelmes, érző emberi lény volt. Érti?
– Való igaz – sóhajtott Gnarlak. – Egy szobanövény sosem szegte volna meg a banki szabályzat első számú titoktartási záradékát azzal, hogy bosszút áll a szerelme gyilkosain. Rettentő melodramatikusan hangzik, nem gondolja? És éppen ez a legbosszantóbb az egészben: hogy Lucy Dawlish pontosan, az utolsó apró részletig tudta, mit tesz, és milyen árat kell fizetnie érte... tudja, néha úgy érzem, átvert engem...
A kobold arcán árnyék szaladt át, és Scrimgeourba villámként csapott a gyanú.
– ...nem maga volt!
Halkan, hitetlenkedve ejtette ki a szavakat, de ahogy kimondta őket, elöntötte a bizonyosság.
– Nem maga a felelős Dawlish haláláért! – Diadalittasan szegezte a koboldra a mutatóujját. – Sőt... talán nem is halt meg! Talán maga rendezte meg az egészet, ahogy annyi halálesetet megrendezett már... annyi bűnözőt halászott el az orrunk elől, csak mert haszna származott belőle...
– Érdekes felvetés! – Gnarlak unottan megigazította a gallérját. – Már–már kezdem úgy érezni, hogy maga túl jól ismer engem. Kár, hogy ezúttal téved.
Scrimgeour meredten figyelte az arcát.
– Merlinre, talán nem is tudja, mi történt! Talán Lucy Dawlish rendezte meg a saját halálát...
– Parancsnok – vágott a szavába Gnarlak –, mivel éjféltől miniszter úrnak kell szólítanom, kap tőlem három fontos tanácsot. Tekintse őket hivatalba lépése alkalmából kapott ajándéknak – visszatérítés nélkül. Íme az első: fogadjon fel egy titkárt, aki gondolkodik maga helyett, és eltakarítja a szellemi szemetét. Amennyiben ezt megteszi, kisebb eséllyel fogalmaz majd meg olyan bődületes ostobaságokat, mint az imént...
– Szóval igazam van! – vágta rá Scrimgeour. – Különben nem lenne ennyire dühös.
– ...Percy Weasley tökéletes választás erre a feladatra – folytatta zavartalanul a kobold. – Most, hogy Dolores Umbridge börtönbe jutott, az a gyerek a szakadék szélére sodródott. Maga utánakap, leporolja egy kicsit, és tökéletes eszköz válik belőle. Nem kell majd a lojalitása miatt aggódnia, és Dumbledore hívei körében is népszerűbb lesz – főleg, ha abbahagyja az elrugaszkodott teóriák gyártását, amiben Caramel is mindig az élen járt...
– Csak éppen az én elrugaszkodott teóriáim helyesek! – vágott vissza Scrimgeour.
– A második tanácsom az – felelte emelt hangon Gnarlak –, hogy ne bolygassa Lucy Dawlish halálának körülményeit. Hogy hajlandó-e elfogadni igazságként, hogy szerződést szegett, és megkapta érte a méltó büntetését, vagy tovább áltatja magát, azt a józan ítélőképességére bízom. Egyet azonban ne feledjen... ami történt, az – hivatalosan – egy sajnálatos, tragikus baleset, melyet egy meghibásodott mugli autómobil okozott. – Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Amennyiben maga többet lát bele, természetesen jogában áll teljes körű vizsgálatot indítani a Gringottsban. A banki tanács, melynek fele már most a Sötét Nagyúr felé hajlik, bizonyára értékeli majd a gesztust.
– Ne merészeljen fenyegetni!
Gnarlak rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
– Jól mondja – felelte halkan, mégis úgy, hogy Scrimgeour ereiben megfagyott a vér. – Pontosan ez volna a harmadik tanácsom. Úgy vélem, ez a leghasznosabb...
* * *
VÉGE
* * *
Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥
Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).
Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)
* * *
SZEPTEMBERBEN FOLYTATJUK A SOROZAT BEFEJEZŐ, "A KOBOLDOK ARANYA" CÍMŰ RÉSZÉVEL - ADDIG IS, MEGTALÁLTOK AZ INSTAGRAMON:)
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top