Augusztus 30-án, csütörtökön reggel Lucy Dawlish azzal a kellemetlen tudattal ébredt, hogy valamit elfelejtett: mégpedig olyasvalamit, amin akár az élete is múlhat.

Ebbe a kategóriába aktuális élethelyzetétől és vérmérsékletétől függően számos különböző dolog beletartozhatott – a sminkje, a hotelszobája köré szórt védőbűbájok erősségi foka, vagy éppen a döntés, hogy melyik blézert vegye aznap gringotts-i egyenruhája fölé –, ez a bizonyos nap azonban egyike volt azon alkalmaknak, amikor valóban az életéről lehetett szó.

Lucy mogorva sóhajjal kelt ki az ágyból. Egy pálcaintéssel kitárta az ablakot, beengedve London szmogos levegőjét, s egy darabig elnézte a British Library furcsán sokszögű, modern épületét. Tudatát az utóbbi időben megszokott fásult, kedvetlen magány ülte meg, melyből az sem zökkenthette ki, hogy tudta: kevesebb, mint tizenkét óra múlva fejest ugrik az ismeretlenbe. Igaz, majdnem minden héten ezt csinálta – ennyi időnél tovább ugyanis sosem maradt ugyanabban a szállodában.

Kezdetben csak azért költözgetett ide-oda, mert unatkozott. A Grimmauld tér 13-as szám alatti lakáshoz továbbra is volt kulcsa, de képtelen volt megmaradni a penészes falak között, ahonnét éjszakánként a vakolattal együtt a Merulával közös emlékei is megállíthatatlanul peregtek. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor az ágya közvetlen közelében a padlótól egészen a plafonig végigrepedt a fal: a résből éjszakánként csak úgy dőlt a huzat, pedig nem is volt mély, sőt – időként mintha zsugorodott volna, azután újra megnőtt. Lucy-t minden alkalommal furcsa nyugtalanság fogta el a közelében; képtelen volt kiverni a fejéből a minden racionális alapot nélkülöző sejtést, hogy a repedés megjelenése valamiképpen összefügg lakótársa halálával.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a Rókalyuk nevet viselő lakás tulajdonosának, bizonyos Mr. Foxx-nak nagyjából Merula halálával egyidőben nyoma veszett. Lucy nem tartotta kizártnak, hogy a kettő összefügg, ám fogalma sem volt, miféle nyomon indulhatna el, hogy kiderítse az igazságot. A legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy a töpörödött öregemberrel is Merula gyilkosa, Patricia Rakepick végzett; őt azonban semmilyen módon nem tudta volna kikérdezni, hiszen Titus Graves jóvoltából börtönben ült. Lucy, aki egyébként is kezdett komolyan belefáradni, hogy minden lépését figyelik, úgy döntött, inkább annyiban hagyja a dolgot, és kiköltözött a lakásból, az átoktörőktől tanult legerősebb varázslatokkal zárva le azt.

Ezután kezdte csak igazán rosszul érezni magát. Annyi pénze volt, mint még soha életében; ha úgy tartotta kedve, pazar luxuséttermekben vacsorázhatott, és a Four Seasons legfelső lakosztályának hatalmas ágyán hajthatta álomra a fejét. Egyedül azonban semmi hasonlóhoz nem volt kedve, így hát ideje nagy részében kihűlt pizzán élt, és olcsó motelekben lakott. A Holiday Inn és a mostani, középkategóriás szálloda csupán azért képeztek kivételt ez alól, mert időnként fellobbant benne a vágy, hogy valaki bevesse utána az ágyat, és feltöltse az apró hűtőt a szobája sarkában – bár tudta, hogy a gesztus nem személyesen neki szól, mégis jó érzés volt rágondolnia. Egyébként is szerette a mugli világot: a repülőgépeket, önműködő kapukat és recsegő telefonvonalakat. Szerette megfigyelni ezen furcsa szerkezetek működését, belefeledkezni a bonyolultságukba, figyelemmel kísérni gyors fejlődésüket.

Lucy olykor eljátszott a gondolattal, hogy talán nem is a varázslók különös, zárt, elavult hagyományok és évszázados konfliktusok által vezérelt világa a számára kijelölt hely, inkább a mugliké, ahol egyszerűen eltűnhetne. Nem lennének többé halálfalók, sem a Gringotts, sem Caramel. A muglik között sem érezné magát kevésbé idegennek, mint a széles íróasztal mögött, ahol Gnarlak parancsára a napjai nagy részét tölti. Egyáltalán, hogy a fenébe került ide? Hogy jutott eszébe éppen egy bankban keresni munkát...?

Na nem mintha annyira kereste volna – annak idején egyszerűen megírta Aberforth-nak, hogy sok pénzre van szüksége, mégpedig azonnal. Aberforth pedig jött neki eggyel amiatt a bizonyos incidens miatt, amit mindketten igyekeztek elfelejteni; és most, hogy az öreg sikeresen törlesztette adósságát, talán végre valóban elfelejthetik.

Lucy jobban belegondolva furcsának találta, hogy így alakultak a dolgok. Aberforth sosem volt kifejezetten jóban a koboldokkal, mégis értesült egy olyan munkalehetőségről, amit a bank vezetősége titkolni igyekezett, sorra utasítva el a jelentkezőket. Aztán jött ő, Lucy – aki semmilyen téren nem felelt meg az elvégzendő munka követelményeinek –, a gyanakvó, mágusgyűlölő koboldok pedig tárt karokkal várták.

Bogrod beavatta a titkaiba. Ragnuk tanítgatta. Gnarlak felvette maga mellé. Ampók megkedvelte. Minden az arra legalkalmasabb pillanatban állt össze, akár egy kirakós újraegyesülő darabkái.

A Gringotts. A Sequestrum. Bill. Remus. Pyrites. A visszatérő Voldemort...

És Dumbledore, aki karmesterként vezényli ide-oda a látszólag véletlenszerű, és teljesen valószínűtlen történéseket. Dumbledore, akinek valahogy mindig minden a tervei szerint alakul. Dumbledore, aki soha nem lepődik meg semmin.

Dumbledore...

– Ezt nagyon sürgősen fejezd be! – mondta fennhangon Lucy. – Felejtsd el a hülye összeesküvés-elméleteidet. Az élet nem sakktábla, és senki nem irányíthatja a világegyetem törvényeit. Az öregnek egyszerűen szerencséje van, és kész. Amit Pyrites csinál, az meg csak illúzió. Hallod? Illúzió!

Sápadt arca komoran, némán meredt rá a fürdőszobatükörből.

*

Lucy általános hangulatán a nap eseményei mit sem javítottak. Hosszú, értelmetlen megbeszélések egész sora várt rá; nagy erőfeszítésébe telt nem kinevetni a bankba érkező befektetőket, akiken szemlátomást már egy bonyolultabb százalékszámítás is kifogott, a kamatos kamatról már nem is beszélve. Bár utóbbiról maga Lucy is a Gringotts pénzügyi osztályán hallott először, az az elképzelés, hogy egy pénzforgalomból élő intézmény a lehető legtöbbet meg akar tartani ügyfelei aranyából, valamiért anélkül is logikusnak tűnt a számára, hogy megismerkedett volna a bankszámlavezetés pontos hátterével. Minél tovább dolgozott a Gringottsban, annál jobban értette, miért nézik le annyira a koboldok a varázslókat.

Gnarlak aznap sem tette tiszteletét az irodában; Lucy egyszer sem találkozott vele azóta, hogy leült tárgyalni Lucius Malfoyjal a Kegyvesztett Koboldban. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a Főnök mindenről tud, véleményét azonban makacsul megtartotta magának, ő pedig ettől egy kicsivel sem lett nyugodtabb. Gnarlak alapvetően kedvelte őt – már amennyire egy kobold kedvelhet egy boszorkányt –, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem számíthatott kegyetlen megtorlásra a hibáiért. Annyi mindenesetre kiderült, hogy továbbra is igényt tart a munkájára, hiszen még életben volt, és a Scotland Yard emberei sem akadtak a nyomára.

Három zsibbasztóan unalmas megbeszélés, egy elkapkodott cigarettaszünet és két óra gyötrelmes papírmunka után Lucy erős kísértést érzett, hogy kiugorjon az ablakon, amikor már megint kopogtak az irodája ajtaján.

– Szabad! – szólt ki vészjóslóan.

Fleur Delacour túlvilági jelenésként libbent be a helyiségbe; egy pillanatra az egész iroda tágasabbnak, világosabbnak tűnt a jelenlététől. Szokás szerint gyönyörű volt, és csinos, banki dísztalárja is remekül állt rajta – lényegesen jobban, mint rajta, Lucy-n, ami mindent összevetve végtelenül bosszantó volt.

– Épp menni készültem – bökte ki a nyilvánvaló hazugságot a boszorkány.

– Sürghős! – fakadt ki Fleur. – 'Ol-nap ván áz utolshó nápom!

– Akkor meg már nem mindegy?

– Szóvál nem már'ádhátok? – Fleur dacosan vetette fel szép fejét. – Nem seghítesz nekem?

– Egyszer sem találkoztam a főnökömmel, mióta rákérdeztél – vonta meg a vállát Lucy. – Igen, tudom, hogy rég volt, én sem értem. – Reflexszerűen a faliórára pillantott, aztán úgy ugrott fel, mint akit doxi csípett meg. – Merlin seggére, mikor lett este hét?! Ez nem vicc, tényleg mennem kell!

– Ákkor veled megyek! – felelte ellentmondást nem tűrően Fleur. – Áz úton tárthátsz nekem állás-interjút.

Lucy magára kapta a blézerét – bár odakint az este közeledtével is forró és mozdulatlan volt a levegő –, és úgy viharzott ki az ajtón, mintha kergetnék. Fleur azonban minden különösebb nehézség nélkül lépést tartott vele; hosszú haja folyékony ezüstként lebegett mögötte, amikor a jól ismert folyosók kanyarjaiban meg-megelőzte őt.

– Ha megígérem, hogy holnapra előkerítem a főnökömet, leszállsz rólam? – fordult vissza kelletlenül Lucy.

A Gringotts előcsarnoka immár teljesen kiürült körülöttük. A bank régen bezárt ügyfelei előtt, az épület ezen szintjén alig néhány kobold őr lézengett. Közel s távol nyugodtnak tűnt minden, Lucy pedig nem akart felesleges feltűnést kelteni azzal, hogy végigvonszolja a világ leggyönyörűbb nőnemű lényét a fél városon.

– Nem le'et – felelte elszántan Fleur. – Szerzhődésre ván szükségem.

– Ennyire imádsz itt dolgozni? – vonta fel a szemöldökét Lucy. – Kizárt; valami más oka van, amit nem akarsz elárulni, nekem pedig nincs időm kihúzni belőled. Gyere be holnap reggel...

– Szó sem le'et róla! – csattant fel Fleur. – Mióta legutóbb beszéltünk, folyámátosán kerhülsz engem. 'Á most kicsúszol á kezeim közül, sohá nem sikerhül megegyeznünk!

– Nem érek rá, a fene egye meg!

– Mondtám, 'ogy veled megyek! – Fleur dacosan bekattintotta a táskája zárját. – Ráérhek.

A bejárati csarnok falán függő órára pillantva Lucy kénytelen volt beletörődni, hogy ezt a csatát elveszítette: a nagymutató vészesen közeledett a huszonötödik percet jelző rovátkához, nekik pedig még az Abszol útról is ki kellett jutniuk. Bár jobban igyekezett volna annak idején hoppanálás órán! De hát Sirius is megmondta, hogy nem valami nagy boszorkány...

– Jó, akkor nyomás! – mondta kelletlenül. – Ha szeded a lábad, jöhetsz. Tudod, mi az a metró, ugye?

Futva szelték át a Shaftesbury Ave-et, és a Piccadilly Circusön hömpölygő tömegen átfurakodva, az utolsó pillanatban ugrottak fel a Bakerloo felé induló járatra.

– Ha azt hallod, hogy Edgware Road, akkor leszállunk – morogta Lucy. – Ha meg egy kék ruhás fazon elkéri a jegyed, akkor mittudomén, mosolyogj rá. Vagy smárold le. Attól biztos összeesik.

– Te így szokhtád? – vonta fel a szemöldökét Fleur. Amikor Lucy továbbra is rezignált arccal meredt maga elé, vonakodva hozzátette: – 'Sák vicc volt.

A recsegő hangosbeszélő szerint már a Regent's Parknál jártak, amikor végre sikerült kierőszakolniuk maguknak egy talpalatnyi helyet a metrókocsi végében, ahol nyugodtan beszélgethettek.

– 'Ová megyünk? – tudakolta derűsen Fleur. Úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy az utazóközönség többsége meredten bámulja őt, és arra sem reagált, amikor Lucy lopva kiszórt kettejük köré egy enyhe mugliriasztó bűbájt – a jelek szerint megszokta, hogy ha belép valahová, mindenki vele foglalkozik.

– Egy mugli szállodába – felelte szűkszavúan Lucy.

– És miérht megyünk odá?

– Fogalmam sincs. Van még kérdés?

– 'Ová tűnt áz á nágyon fontos kobold? Gnárlák?

Lucy felvonta a szemöldökét. – Bármi olyan, amire tudok válaszolni?

Fleur kissé oldalra döntötte a fejét. – Ákkor le'etek én á titkárhnőd?

– Idegesítesz, tudtad? – Lucy szeme összeszűkült. – Pláne, hogy pontosan tisztában vagy vele, hogy belelátok a fejedbe. Bill egy csomószor figyelmeztetett erre, azt mondta, vigyázz velem... persze te mindig direkt rágondolsz, ha a közeledben vagyok, mert azt hiszed, érdekel.

– Folyton rá gondolhok – vonta meg a vállát Fleur. – És nem érdekhel, mit szólsz 'ozzá!

– Remek, mert semmit! – csattant fel Lucy. – Hidegen hagy. Amúgy is csomó más okom van utálni téged.

Fleur lehajtotta a fejét.

– Engem senki sem szokhott kedvelni.

– Jaj, meg ne sajnáljalak! – gúnyolódott Lucy. – A nők felének is csorog a nyála, ha rád néznek, nemhogy a pasiknak...

– 'Sak azt látják, 'ogy szép vágyok – vont vállat a boszorkány. – Ez érhdekli őket, nem én. Engem nem szerhetnek. Vágy birtokholni ákárnák, vágy haragszhanak rám, merht szebb vágyok, mint ők. Ezérht különleges Bill, merht ő ázt szerheti, ámilyen válójában vágyok. – Megremegett az ajka. – De titkol válámit előlem, és tudom, 'ogy nem fogja elmondáni. Nekem kell rájönnöm.

– ...és ezért mindenáron a bankban maradsz – folytatta a gondolatmenetet Lucy. – Még akkor is, ha utánam kell takarítanod... sőt, külön keresed a társaságomat, mert azt hiszed, direkt élvezném, ha belerángathatnálak mindenféle veszélyes hülyeségbe. Ami azt jelenti, hogy az egész „jó ember vagy te, csak szomorú" baromság, amivel megpróbáltál beetetni, csak a szokásos hazugság volt! – Lucy közelebb hajolt a másik boszorkányhoz. – Nem te vagy az egyetlen ember a világon, akit félreértenek. Engem mindenki egy manipulatív szörnyetegnek lát, pont úgy, ahogy te is... pedig nem vagyok az. Csak ha épp kedvem tartja.

– Nem volt 'ázugság! – vágott vissza Fleur; Lucy azonban elfordult tőle, és a metró ajtajának vetette a vállát.

– Az élet néha olyan, mint egy mugli kémfilm – mondta fagyosan, amikor a szerelvény lassítani kezdett. – Fogalmad sincs a dolgokról, aztán egyszer csak berántanak a Titkos Főhadiszállásra, és egy éjszaka alatt profi verőember lesz belőled. De csak a főszereplő maradhat tűzközelben; a többiek visszatérnek a maguk unalmas kis életébe, már ha olyan mázlisták, hogy életben maradnak. Bill azért titkolja előled a dolgait, mert kurvára veszélyesek. Sokat szenvedett már életében, nincs rá szüksége, hogy még valakit elveszítsen. Szóval – tudod. Ez az a rész a kémfilmben, amikor a főszereplő fogja magát, és egyszer csak –

– Edgware Road – mondta a hangosbeszélő. – Nézzen a lába elé!

Lucy kivetette magát a nyíló ajtón, a könyöke mögött hátraküldve a legerősebb záróbűbájt, ami eszébe jutott.

Egy pillanatig mélységesen elégedett volt magával – a következő másodpercben pedig kis híján felsikoltott, amikor a robbanás szele combközépig felgyűrte a szoknyáját. Az alagútban több helyen beindult a tűzjelző, a rémült muglik pedig egymást taposva menekültek a peronnak ütődött szerelvényből. Ott, ahol az imént még a jármű ajtaja volt, embernagyságú, égett szélű lyuk tátongott. A visszhangos teret a „merénylet", „terroristák" és „robbantás" szavak több nyelven elhangzó változatai zengték be.

Fleur Delacour kecses léptekkel átvágott a törmelék-lepte peronon, és karjait összefonva megállt Lucy előtt.

– Ne bámulj márh így, nem 'alt meg senki...

– Te fogsz meghalni, te szerencsétlen! Egy csomó mugli előtt varázsoltál – a francia meg a brit minisztérium felváltva fogja kitekerni a nyakadat...

– Á nyákunkát – mondta derűsen Fleur. – Te is 'sináltad!

Lucy szívesen visszavágott volna, de az állomás falán függő óra rabul ejtette a tekintetét.

Tizenkilenc óra negyven perc.

– ...majd később megbeszéljük, ki a hülye. Tűnés! Még van pár percünk, mielőtt megjönnek a rivallók.

Egymást sarkát taposva rohantak fel a mozgólépcsőn. A robbanás tüze szinte azonnal kialudt, a másik irányból mégis egész csapat poroltóval felszerelkezett biztonsági őr robogott lefelé az alagútba. Csupán idő kérdése volt, hogy a minisztérium amneziátorai is kiérkezzenek a helyszínre – Lucy sejtette, hogy ha az apja vagy Scrimgeour hallott a történtekről, tesznek róla, hogy aurorok is legyenek köztük.

– Nyomás, nyomás, nyomás! – sziszegte, és a karjánál fogva rángatta át Fleurt egy hatalmas kereszteződés alatti aluljárón, keresztül egy folyosón, fel az utolsó kijáraton át. – Három perc...

– Mi lesz 'árom perc múlvá? – akarta tudni Fleur.

Lucy nem felelt. Az oldala fájdalmasan szúrt a hosszú futástól, a szíve pedig úgy vert, hogy attól félt, menten szétveti a bordáit.

– Szóvál ide jöttünk? – ütötte tovább a vasat a francia boszorkány. – Áz 'il-ton szállóbá?

A hotelkomplexum alsó szintjén álltak, a főbejáratnál. Mögöttük soksávos sugárutak találkozása húzódott; a Bakerloo felé vezető oldalon már kezdett kialakulni a metróbalesethez kiérkező hatóságok lezárásai által keletkezett dugó. Nagyjából most lehetett tizenkilenc óra negyvenhárom perc; de hogy mit keressen és pontosan hol, arról Lucynak sejtelme sem volt.

Egyáltalán, gondolta bosszúsan, minek jött ide? Nyilvánvaló, hogy csapdába sétál; és nem csak saját magát, de Fleurt is bajba keveri. És persze Tonksot.

Apropó Tonks...

– Na végre! Már azt hittem felültettél!

A rágógumi-rózsaszín hajú boszorkány hevesen integetve rohant feléjük az aszfalton. Lucy pontosan bemérte a pillanatot, amikor orra kellett volna esnie, a mögötte haladó magas férfi azonban elkapta a vállánál fogva, és megtartotta.

– Jaj, hogy a fene... kösz, Remus! – nyögte ki Tonks, akinek zavarában még a haja is paprikapirosra színeződött.

Lucy mindent elkövetett, hogy barátnője arcán tartsa a tekintetét, és még véletlenül se nézzen a mögötte álló Remus Lupinra. Helyette inkább a nyugodt léptekkel közeledő Sturgis Podmore felé küldte a pillantásába sűrített összes neheztelést.

– Arról volt szó – mondta kimérten –, hogy a titkos terveink kettőnk titkos tervei maradnak.

– Te sem egyedül jöttél! – vágott vissza Tonks.

– Az más – Miss Véla váratlan akadály. Ez itt viszont – Lucy tekintete Tonksról Remus vállára vándorolt, aztán Sturgisra, aztán vissza Tonksra –, előre kitervelt ígéretszegés.

– Te vágy á várhatlan ákádály! – fakadt ki Fleur. – Merht nem vágy képes szerzhődést írni nekem!

– Tök mindegy! – csattant fel Lucy. – Annyit pofáztunk, hogy rég elmúlt hét-negyvenhárom. Akár haza is mehetünk.

– A fenét megyünk haza! – vágott vissza Tonks. – Már vagy húsz perce itt cirkálunk, de semmi sem történt. Annyi volt az utasítás, hogy legyünk itt hét-negyvenháromkor, és itt is vagyunk. Eddig minden klappol.

– Nem, Dora, rohadtul semmi sem klappol – sóhajtott Lucy. – Na jó... slisszoljunk be a lehető legmuglitelibb helyre. Ha jönnek a varázshasználatisok, gyorsan tartóztass le minket Fleurral, és mondd, hogy innentől már átveszed. – Megkockáztatott egy pillantást Remus válla felé. – Ti ketten meg húzzatok vissza a Minisztériumba őrködni!

A varázsló nem mozdult. – Biztosan bánni fogom, hogy megkérdeztem, de... miért jönnének ki a varázshasználatisok?

– Merht nyilvánosan varházsoltam – felelte szemrebbenés nélkül Fleur. – Áz ő 'ibája! – tette hozzá Lucyra mutatva. – Kiughrott á metróból, mert nem ákárt velem beszhélgetni.

– Na jó – csattant fel Lucy –, tudod mit? Fel vagy véve! Zseniális titkárnő lesz belőled – addig szívod a klienseim vérét, míg az utolsó knútjukat is be nem fektetik. Most pedig foglalkozzunk azzal, amit számít. Remus, Sturgis, ti visszamentek őrködni. Dumbledore megmondta, hogy folyamatosan figyelnünk kell azt a micsodát...

– El van intézve – felelte nyugodtan Remus. – Az igazi Sturgis őrzi.

– Hogy érted azt, hogy az iga... a francba, ne csináljátok ezt velem! – Lucy tehetetlenül hadonászott. – Ebből rohadt nagy baj lehet, oké? Dora, hogy engedhetted, hogy....

– Nem engedtem! – csattant fel Tonks. – Nem tudtam.

– Egészen addig tökéletesen működött, míg valaki világgá nem ordította, hogy csak álca! – mordult fel az említett; Lucy ezúttal tisztán hallotta, hogy Sirius Black beszél Sturgis Podmore hangján.

– Jó, akkor gyere, és csukasd le magad megint!

– Mi lenne, ha gyorshan elmenekülnénk, és nem csukhnának le senkit? – vetette fel Fleur.

– Remek ötlet! – Lucy teátrálisan széttárta a karját. – Kezdjük azzal, hogy hazamenekülsz, magadra zárod az ajtót, és nem hallunk rólad egy hétig.

– Nem le'et. – Fleur komolyan rázta meg szép fejét. – Veszhélyes dolgokát 'sinálsz, és ha meg'alsz, nem lesz munkám. Ha aláírhtad á szerzhődésemet, akkor már meg'alhatsz.

– Nem vagytok ti véletlenül rokonok? – kérdezett közbe Remus.

Lucy önkéntelenül felnézett rá – mosolygott, és ez a mosoly a szemét is elérte. Tonkson szintén látszott, hogy erőnek erejével fojtja vissza a nevetését; sőt, mintha még a Sturgis testébe kényszerült Sirius humorérzékét is megcsiklandozta volna a jelenet.

– Oké – mondta Tonks. – Szóval Fleur, ezek szerint te is velünk jössz, igaz?

– Ez 'sák terhmészetes!

– Tök mindegy, mert elkéstünk! – mordult fel Lucy.

– Hiába ismételgeted ezt, attól még hülyeség marad – felelte türelmetlenül Tonks. – Az a J. S. csak annyit kért, hogy legyünk itt negyvenháromkor. Gondolj bele: ha ugyanúgy irányít mindent, ahogy eddig, akkor azt is előre látnia kellett, hogy mind idecsődülünk, és összebalhézunk. Talán direkt azt akarta, hogy mind az öten menjünk.

– Na álljon meg a menet! – szólt közbe Remus. – Ti megbeszéltetek egy találkozót egy idegen mágussal, anélkül, hogy a helyszínen és az időponton kívül bármivel tisztában lettetek volna?

– Szuicid hajlamaink vannak, nem tudtad? – vont vállat Tonks.

– Ez nem játék! Fogalmatok sincs mire lehet képes ez a J. S.! Még a nevét sem tudjátok...

– Jókora Seggfej, tessék! – kiabálta Lucy. – Amúgy meg tök mindegy, hogy hívják, hiszen egy szóval sem említette, hogy idejön. Nagyjából tudjuk, mire képes egyébként – olyasmi arc, mint Pyrites.

– Egy Sorsfonó? – Sirius olyan vészjósló kifejezésbe rendezte Sturgis Podmore arcvonásait, hogy Lucy szinte rájuk sem ismert. – Csak azt ne mondd, hogy megint összekeveredtél eggyel...

– Azokból több is van? – aggódott Remus.

– Mi áz, 'ogy Sorhsfonó? – Fleur a nyakát nyújtogatta. – Áz olyán, mint á jós?

– Fogjátok már be egy pillanatra! – kiabálta Tonks; szemlátomást maga is meglepődött, amikor csend lett, és minden fej felé fordult. – Figyeljetek... a következőket tudjuk. Van egy J. S. nevű fazon, akinek legalább akkora a varázsereje, mint Pyritesnek. Azt mondja, ő nem akar bántani minket, de valaki más igen. Ha igazat beszél, akkor az, hogy ma idejöttünk, megmenti az életünket. Ha nem, akkor meg úgysem tehetünk semmit... szóval tegyük félre a hülyeségeinket, és derítsük ki a lehető leggyorsabban, hogy miért lettünk iderendelve ma este!

– Szóval vánnák emberhek, ákik meg tudják változtatni á sorshunkát, és te összevesztél velük. – Fleur Lucyra mutatott. – Grathulálok.

– Épp köröznek, úgyhogy én a helyedben nem ugrálnék! – vágott vissza a boszorkány. – Egyébként rég itt kéne már lenniük az amneziátoroknak... rég menekülnünk kellene...

– Megkergethetünk, ha hiányzik – mondta szárazon Sirius. Lucy már nyitotta a száját, hogy indulatosan visszavágjon, ekkor azonban történt valami.

Halk pukkanás hallatszott, melyet visszhangzó dörrenéssé erősítettek fel a szállodakomplexum falai; az aszfaltozott járda közepén, tőlük alig pár lépésnyire pedig megjelent az orrát törölgető Mundungus Fletcher. A toprongyos varázsló a láttukra megtorpant, aztán kelletlenül mordult fel.

– Fene megeszi má'! Ti meg minek gyüttök ide? Szólhattatok volna, oszt inkább egyenest odahoppanálok... – Fleurre tévedt a tekintete. – Azannya! Hát ő meg kicsoda?

– Nem érdekes – vágta rá Lucy. Furcsa sejtés pislákolt az agyában. – Figyelj, Dung... valaki ideküldött, igaz? És nem igazán magyarázta meg, hogy miért.

– Senki nem kűdött sehova – vonta meg a vállát a varázsló. – Üzlet vót, ennyi az egész. Köllött gyorsan egy zsupszkulcs, oszt nagyon jó áron kaptam. Mondták, hogy gyün velem más is, de aztat nem, hogy ti vagytok azok. Nem örülök neki... mindig belekevertek valami slamasztikába...

– Szóval vettél egy zsupszkulcsot, ami itt van elrejtve – kapott a szón Tonks.

– Nincs elrejtve – csodálkozott Mundungus. – Mindig itten vannak azok, csak meg kő venni előre, mer' nagyon csúnyán ledobnak, ha potyázol.

– És te megvettél egyet... kitől?

– Azt ti tuggyátok, mer' a ti részeteket hitelbe adta. Gondolom én. Mivel hatodáér' adta, oszt hatan vagyunk.

– Oké – hadarta izgatottan Lucy –, oké. Figyelj, Dung. A fazon, akitől vetted a zsupszkulcsot – ki volt az?

– Mittuggyamén! Valaki. Tudod, hogy van ez a Zsebkosz közben – ne kérdezzé', mer' még válaszolnak.

– Hogy nézett ki?

– Muglinak vót öltözve, de nem jól csinálta. Olyan hosszú izé kabátja vót, tudod, mint a detektíveknek, vagy hogy híjják. Nem illett hozzá a cipője.

– A ruháit bármikor kicserélheti! – szólt közbe ingerülten Sirius. – Láttad az arcát?

– Nem t'om. Inkább a zsebét néztem na, tudod hogy van ez. A cipőjét is csak azé' láttam, mer' leejtett valami fura holmit. Tuggya a fene, mi vót az.

– Egy pillanatra se néztél rá? – faggatta Sirius.

– Nem bámulom én az embereket, mer' behúznak nekem egyet. Na ne vacakoljatok má'! Öt perc, és indul.

Lucy végignézett a jelenlévőkön.

– Nem muszáj jönnötök – jelentette ki. – Sőt, okosabb lenne, ha nem jönnétek...

Fleur és Tonks válaszra sem méltatták; már szaladtak is Dung után. Sirius hátramaradt ugyan, de egy arcizma sem rezdült.

– Ne játszd a hőst – mondta. – Egyikünk sem fog hazaoldalogni, csak hogy megnyugtassa az érzékeny lelkedet. Nyomás!

– Egyáltalán, te mégis mi a fenét keresel itt?! – szitkozódott Lucy. – Ez a mi ügyünk Dorával, és egyedül is tökéletesen...

– Igen, tudom! – kiabált rá a férfi. – Tudom, hogy neked sosincs szükséged senkire és semmire, és egyébként is minden mindegy; de balszerencsédre van pár ember a világegyetemben, aki nem hagyja, hogy a gyerekes hülyeségeid miatt megölesd magad. Szóval most szépen befogod és szeded a lábad, vagy úgy összeátkozlak, hogy a Szent Mungóban fogsz felébredni!

– Ha feleslegesen kockáztatod az életedet, az a te dolgod – tette hozzá Remus. – De ha mi megakadályozzuk, akkor az pedig a mi dolgunk.

– Ha nem kéne egymás ellen dolgoznunk, az fantasztikus lenne – sóhajtott Sirius.

Lucy egyikükről a másikukra nézett.

– ...Merlin seggére, ti előre begyakoroltátok ezt a beszélgetést?!

– Gyertek má'! – kiabált hátra Mundungus. – Indul a buli!

Egymást lökdösve gyűltek a hotel oldalsó fala mellett sorakozó kukák köré. A levegőben szemét kesernyés szaga terjengett; Lucy egér motozását hallotta egy halom papírdoboz alól.

– Mingyá' indulunk – morogta a varázsló. – Öt... négy... Mindenki megfogta? Három... kettő... egy...

Lucy erős rántást érzett a köldöke táján, és a világ szédítő pörgésbe-kavargásba kezdett körülötte – ezzel azonban véget is ért azon körülmények listája, amelyek a zsupszkulccsal való utazásra emlékeztették. Inkább a hoppanáláshoz hasonló, ám sokkal rosszabb érzés fogta el: mintha fejjel előre beletuszkolnák egy szűk gumicsőbe, ami azonban ahelyett, hogy egyenes úton juttatná el a kívánt úticélig, időnként kitérőket tesz, elágazik, majd visszatér önmagába. A füle úgy zúgott, mintha kalapáccsal vernék a fejét; minden porcikája kegyetlenül sajgott, és komolyan tartani kezdett tőle, hogy beszakad a dobhártyája.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva a talpa szilárd talajnak ütközött, ő pedig térdre esett; a tenyere hűvös, sima követ ért.

Lucy lassan, reszketve felállt, és körülnézett. Útitársai körülötte térdeltek vagy feküdtek; Mundungus látványosan zihált, Fleur és Remus a hasukra szorították a kezüket, Tonks a hátán feküdt szorosan lehunyt szemekkel, Sirius pedig az alkarján támaszkodva pislogott a szemközti épület betonfalára, és úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát. Lucy fellobbanó nyugtalansággal látta, hogy Sturgis Podmore álcája utazás közben lehullott róla; ismét a saját alakját viselte.

– Ez meg mi a Merlin ragyás segge vót?! – hápogta Mundungus. – Olcsó zsupszkulcs, mi? Csak kapjam el azt a csirkefogót...

Lucy ösztönösen pálcát rántott, és körülnézett. Tágas, kockakövekkel lefedett tér szélén állt, egy magas épület fala mellett – ahogy pislogott párat, és kitisztult a látása, meglepve vette észre a Hilton szállodalánc logóját az egyik széles üvegablak fölött. Szóval a zsupszkulcs egy másik Hiltonhoz vitte őket...

A szállodával szemben, a tér közepén hatalmas, gótikus templom magasodott; harangtornya és a számtalan fiatorony megannyi éles tőrként meredt az ég felé. Az épület tetején fantasztikus mintákba rendeződtek a színes cserepek, festett üvegablakai mögött pedig halvány fény derengett. Lucy egy ideig zavart ámulattal figyelte – úgy érezte, valami nagyon fontosat lát, ám képtelen volt rájönni, miért.

– Jól vagytok? – csendült mögötte Tonks hangja. – Mindenki túlélte az utat?

– 'ol vágyunk? – tudakolta Fleur.

– Kicsit arrébb tett le – dörmögte Dung. – A kukák a belső udvarban szoktak lenni.

– Ó! – Remus kissé hátrahőkölt, ahogy felnézett a katedrálisra. – Ez gyönyörű! Nem is értem, miért nincs a közelében senki...

– Azért, mert hajnali három van – szólalt meg rekedten Sirius.

Mindenki ránézett.

– Ne hülyéskedj már! – csattant fel Remus. – Most indultunk el. Nyolc óra öt perc van, se több, se kevesebb... te jó ég, Sirius, miért változtál vissza?!

– Mert hajnali három van – ismételte makacsul a férfi. – Nyolc órára elegendő százfűlevet ittam, de letelt az idő. Ha nem hiszed, nézz fel oda.

Lucy önkéntelenül követte tekintetével Sirius mutatóujját. A tér túloldalán középkori stílusú, magas sarokház állt; a kurta tornyán büszkélkedő jókora óra számlapja három óra öt percet mutatott.

– Mi a Merlin... – döbbent meg Mundungus. – Ilyen a világon nincsen!

– Nem lehetünk a jövőben, Sirius – rázta a fejét Remus. – Soha, senki sem utazott a jövőbe. Még időnyerővel sem.

– De 'ogyha vánnák emberhek, ákik átírják más emberhek sorsát, ákkor ilyesmirhe is képesek le'etnek, nem? – vetette ellen Fleur.

– Jókora Seggfej bármire képes lehet – vágta rá Lucy. – Jobb lesz, ha egyszerűen beletörődünk. Azt se tudjuk, merre van arccal előre, nyolc órát ugrottunk az időben, és ez itt... – összehúzott szemekkel pillantott fel a Hilton szálló falára erősített táblára –, egy Budapest nevű hely. Van még kérdés?

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)