A két nő úgy tett, mintha csak véletlenül találkoznának: régi iskolatársakra jellemző hirtelen, széles mosollyal telepedtek le a minisztériumi kávézó kis, kerek asztalainak egyikéhez, s az alkalomhoz illően felületes beszélgetésbe mélyedve várták, hogy az ebédszünet végeztével kiürüljön körülöttük a helyiség.

Tonks képtelen volt megállni, hogy időnként körbe ne nézzen; addig kavargatta még kóstolatlan capuccinóját, míg szinte teljesen el nem tűnt a tetejéről a hab. A vele szemben ülő Lucy Dawlish ezzel szemben maga volt az éteri nyugalom szobra – lusta pálcaintésekkel keverte el a teájában a tejet, és Tonks tudta, hogy alig bírja magával tartani a kávéfogyasztással kapcsolatos nyílt ellenérzését.

Amikor már nem bírta tovább a csendet, közelebb hajolt barátnőjéhez, őszintén remélve, hogy a haja nem vált paradicsompirosra az izgalomtól.

– Na? Sikerült?

– Tizenöt perc és kiderül – felelte faarccal Lucy. Ha az ember közel hajolt hozzá, a Százfűlé-főzet kesernyés illata halványan még ott lebegett körülötte; ám inkább volt emlék, mint valódi észlelés. – Ha sipirc van, szólok.

– De megvan a cucc?

– Nem hozhattam ki... a könyvtáros nehezebb eset, mint Madam Cvikker, szóval kicsit össze kellett zagyválnom az agyát. Ha minden jól megy, nemsokára megjelenik mindennel, ami nekünk kell.

– És ha nem? – nyugtalankodott Tonks.

– Olyan nincs – felelte Lucy, és belekortyolt a teájába. – Addig is – tette hozzá –, beszélni akartam veled.

– Miről? – kapott a szón Tonks. Az agyában egymást kergették a lehetőségek: a Rend dolgai, Remus, Sirius, vagy éppen a tény, hogy Lucy hosszú évek óta először beszélt az apjával – a témaválasztás azonban meg sem közelítette ezeket a kérdéseket.

– A Delacour csajról. Mit tudsz róla?

Tonks meghökkenve kavargatta tovább az immár hideg kávét. – Hát, öhm... csak azt, amit mindenki. Francia. Pofátlanul szép, és sülve-főve együtt vannak Bill-lel. – Kissé oldalra döntötte a fejét. – Ugye nem valami bosszúfélét forralsz? Köztünk szólva, nem vagy egy csúnya boszi, de itt egyikünk sem rúg labdába...

Lucy arcán sértődöttség suhant át.

– Arra vagyok kíváncsi, hogy akad-e három működő agysejtje – felelte hidegen. – Képes megtanulni pár egyszerű szabályt, vagy ha belenézel a szemébe, látod mögötte a falat?

– Hát... végül is Trimágus bajnok volt, és az angolja is sokat fejlődött a nyáron – felelte zavartan Tonks. – Ez meg honnan a fenéből jött neked, ha szabad kérdeznem?

– Állást keres – vont vállat Lucy. – Lejárt a gyakornoki szerződése, és megkérdezte, nincs-e szükségem titkárnőre.

Tonks belekuncogott a kávéjába. – Hát, akkor lehet, hogy mégsem akkora zseni. Ki a halál akarna pont a te titkárnőd lenni?

– Szerintem pontosan tudja, hogy vele fogom elvégeztetni az összes munkámat – felelte lezseren Lucy. – Valamiért mégis hagyja, de nem értem, miért. Valahányszor egy légtérbe kerülünk, olyan paraszt vagyok vele, amennyire emberileg lehetséges, ő meg fogja magát, és szívességet kér tőlem... meg arról kezd pofázni, hogy jó ember vagyok én, csak szomorú. Majdnem felképeltem! De nem bírom ki, tudni akarom, miért csinálta. Meg akarom érteni.

– Lehet, hogy ő is meg akar érteni – vetette fel Tonks. – Te vagy a misztikus ex, és Bill egy kicsit még mindig össze van törve miattad. Talán be akarja bizonyítani magának, hogy te is csak ember vagy, és nincs benned semmi természetfeletti.

– Ha közben megcsinálja az összes papírmunkát, felőlem azt bizonyít be, amit akar – morogta Lucy. Egy ideig szótlanul bámult a teájába, aztán hozzátette: – Amúgy meg olyan cseszettül felemelő lenne, ha egyszer valaki felfogná, hogy én is emberi lény vagyok emberi érzésekkel, még ha nincs is a homlokomra írva, hogy Sajnálj Rohadt Hangosan, Vagy Megátkozlak!

– Túl jól titkolod, hogy mi zajlik benned – felelte diplomatikusan Tonks. – Aki nem ismer, úgy érezheti, a legkevésbé sem viselt meg ez az egész.

– Aki nem ismer, az szálljon le a magánéletemről!

– ...mindenesetre – tette hozzá gyorsan Tonks –, én tuti nem fájdítanám a szívem az exem új barátnőjével, aki után úgy kell felszedegetni az állakat a padlóról.

Lucy tűnődő pillantást vetett rá. – Szóval elküldenéd a picsába?

– Neem... nagyon kedves és segítőkész lennék, aztán szép csendben megbeszélném a főnökömmel, hogy hallani se akarjon Miss Véláról.

– Tehát nem segítenél neki, csak azért, mert szép.

– Mi? – hökkent meg Tonks. – Dehogy! Azért nem segítenék neki, mert az exem barátnője.

– És mert szép. – Lucy elgondolkodva dobolt az ujjával a csésze peremén. – Elég szar lehet így élni, nem? A fél világ utál, mert túl jól nézel ki.

Tonks kezdte végleg elveszíteni a fonalat. – Döntsd már el, hogy röhejesen kicsinyes, vagy röhejesen nagyvonalú akarsz lenni! – vigyorgott. – Kezdem úgy érezni, hogy nem is a gondolatmenetedben segítek, csak átfuttatod rajtam az egészet, hátha éppen azt találom mondani, amit hallani akarsz.

– Ja, de eléggé elcseszted. – Lucy összefonta a karját. – Nyilván minden észérv amellett szól, hogy páros lábbal rúgjam ki a csajt, de közben van bennem egyfajta... megérzés. – Közelebb hajolt Tonkshoz az asztal fölött. – Mióta Pyrites belepiszkált a sorsomba, egyre gyakrabban előfordul. Általában arra ösztönöz, hogy logikátlan baromságokat csináljak, de mindig bejön. Valahogy mindig úgy alakulnak a dolgaim, hogy az apró, jelentéktelen semmiség, amit érzésből csináltam, egy ponton baromi jól jön! Mintha ösztönösen a jövőbe látnék... pedig tudod, milyen szutyok voltam mindig jóslástanból.

– Valaki kitörölte a csipát a Benső Szemedből, kis drágám! – duruzsolta Tonks. A minél tökéletesebb Sybill Trelawney-imitáció jegyében még az arcvonásait is eltorzította, Lucyból pedig kitört a nevetés. – De most komolyan – tette hozzá –, ha neked jó ötletnek tűnik felvenni Miss Vélát, akkor csak rajta. Csak okosan.

Lucy akaratlanul is elkaphatott egy foszlányt a fejébe toluló gondolatokból, mert gyanakodva vonta össze a szemöldökét. – Ezt meg hogy érted?

Tonks belekortyolt a kávéjába, hogy időt nyerjen; az keserű volt és hideg, őt pedig elfogta a zabolátlan vágy, hogy felálljon az asztaltól, és dehoppanáljon, mintha ezzel elkerülhetné az előttük álló beszélgetést.

– Hát... tudod – nyögte ki. – Ne próbáld visszaszerezni tőle Billt, meg ilyenek.

– Eszem ágában sincs – felelte hűvösen Lucy. – Nem véletlenül hagytam ott, Dora. Nem működött a dolog.

– Attól nem leszel könnyebben túl rajta, ha letagadod! – fakadt ki Tonks. – Szeretted Billt, ő is szeretett téged, egy kicsit talán még mindig szeretitek egymást, ésatöbbi. Hetedéves korotok óta ti voltatok az álompár; bármi történt is, mindig visszataláltatok egymáshoz! De ennek most vége. Hogy hogyan, miért, és ez kinek a hibája, az mindegy – úgy nem fogsz továbblépni, hogy felépítesz magadban egy többszintes hazugságrendszert, ahogy szoktad...

Tonks egy pillanatig attól tartott, barátnője megátkozza, Lucy azonban nem reagált; ugyanabban a merev, már-már görcsös pózban ült tovább, mint eddig. Tonks bármit megadott volna érte, hogy csak egyetlen pillanatig beleláthasson a fejébe...

– Csináljunk úgy, mintha belelátnál – mondta szúrósan Lucy. – Várj, mindjárt kitalálom, mit is gondoljak, mert az a nagy büdös igazság, hogy nem gondolok semmit. Nem érdekel ez az egész. Túl vagyok rajta.

– Lehet – felelte türelmesen Tonks. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit érzel.

– Semmit.

– Merlin segglyukát, azt! Ha nem éreznél semmit, akkor nem menekülnél állandóan mindenki elől, beleértve Remus meg Siriust.

– Ők meg hogy a fenébe jönnek ide? Azt hittem, az exeimről van szó!

Egy pillanatig csend volt.

– ...jaj, ne kezdd már te is! – fakadt ki Lucy. – Megmondtam, hogy nem volt köztünk semmi. Egyikükkel sem. Az egész Bill-ügy tökre nem erről szólt.

– Akkor miről? – kérdezett rá Tonks.

– Arról, amit elmondtam: féltem, hogy megölik. Meg hogy... – Lucy egy pillanatra lehunyta a szemét, és ingerülten masszírozta meg az orrnyergét. – Hosszú történet. Most nem lesz rá időnk, pár perc, és akció van.

– Akkor foglald bele pár percbe!

Lucy felsóhajtott. – Na jó, ha mindenáron tudni akarod, a sztori Dumbledore-ral kezdődik. Egyszer mondott nekem valamit: még ötödév végén, nyáron, amikor nagyon ki voltam akadva Myron miatt, és az amcsi kiruccanás miatt be kellett pótolnom az RBF–vizsgáimat... Ne nézz így rám! Én is tisztában vagyok vele, hogy ha egy száz fölötti aggastyán kezd párkapcsolati tanácsokat osztogatni az embernek, az már a szánalmasságnak is a legalja.

Tonks nagy nehezen megregulázta rendetlenkedő arcizmait. – Mit mondott?

– A szenvedély volt a lényege a dolognak – dünnyögte Lucy. – Elég másnapos voltam, szóval alig emlékszem, de így is nagy hatást tett rám. Azt mondta, nem mindig az számít, hogy mennyire vagy halálosan belezuhanva valakibe; persze meg kell tapasztalni, meg minden, de nem szabad rá támaszkodni, meg ilyenek. Merthogy elpusztít, vagy mi. Olyan, mint a függőség. Szóval azt tanácsolta, Myron helyett keressek inkább olyan pasit, aki egyszerre a barátom, és több is annál, mert ezek az igazi kapcsolatok, nem azok, amik ezerrel égnek, de hamar végük... szóval később valami ilyesmit csináltam.

– Bill már negyedév óta beléd volt zúgva – vetette közbe Tonks.

– Tudom! – Lucy bosszúsan legyintett. – Pont azért nem akartam összejönni vele, mert a legjobb barátom volt, de aztán szépen megadtam magam. Eredmény: minden ugyanúgy elbaszódott, mint Myronnal, és nem mondanám, hogy kevésbé fáj. Mintha két Billt veszítettem volna el egyszerre – azt, aki a barátom volt, és azt is, aki több lett... azóta pedig minden egyre katasztrofálisabb. Remusszal össze sem kellett jönnöm, hogy elveszítsem. A francba is, Siriusszal még csak össze sem kellett barátkoznom rendesen, hogy elveszítsem!

Tonks együttérzően hajolt előre az asztal fölött.

– Egyáltalán nem biztos, hogy elveszítetted őket – bizonygatta. – Túldramatizálod a dolgokat...

Lucy ingerülten vonta meg a vállát. – Nem számít – felelte. – Ez a sorsdolog egyre több furcsaságot okoz körülöttem, és a fél világ a nyomomban van. Nem csoda, ha mindenki söpör a közelemből.

– Azért én még itt vagyok – jegyezte meg Tonks.

Lucy arcán mosoly suhant át. – Mert nem vagy komplett.

Tonks visszamosolygott, és egy pillanatig kerek volt a világ – aztán Lucy összerezzent, és a kávézó pultja fölötti faliórára nézett.

– Mi a...

Tonks olyan hirtelen fordult meg, hogy a nyaka is belereccsent. – Mi történt?

– Késik – felelte komoly arccal Lucy.

– Az óra?

– A könyvtáros nyanya. Fél kettőkor be kellett volna rontania ide, és pánikszerűen belevisítani a nagyvilágba, hogy ég a könyvtár.

Tonks arca megdermedt. – Te felgyújtottad a könyvtárat a varázshasználatin?!

Lucy felvonta a szemöldökét. – Állítottam ilyet? Illetve... na jó, előfordulhat, hogy felgyújtottam. Fogalmazzunk úgy, hogy lehetséges; de nem ez a lényeg! A cél az, hogy a gondnokság jó hosszan oltogassa a tüzet, mire rájönnek, hogy nyomtam rá egy jó kis hőhűtő bűbájt, így nem tesz kárt semmiben. Aztán meg – reményeim szerint – azt kezdik majd találgatni, kinek juthatott eszébe egy ilyen olcsó, ízléstelen trükk, és közben rohadtul észre sem veszik, hogy hiányzik két könyv.

– De nem jön a nyanya – dünnyögte Tonks.

– ...de nem jön a nyanya – bólintott Lucy. – Ami csak egyet jelenthet –

Hogy barátnője szerint ez mit jelenthet, az soha nem derült ki Tonks számára, mert a kávézó ajtaja nagy lendülettel kicsapódott, és egy kisebb felhőnyi házon belüli üzenet tódult be rajta. Az apró, mágikus papírrepülők nagy része a plafon körül kezdett körözni, hárman közülük azonban kiváltak a rajból, és Lucy előtt koppantak az asztalon.

A boszorkány egy pillanatig kővé dermedve bámulta őket, aztán széthajtotta az egyiket, úgy, hogy Tonks is láthassa. Az üzeneten látszott, hogy sietve írták; csak annyi állt benne rendetlen, krikszkrakszos betűkkel:

BUKJ LE!

Tonks és Lucy összenéztek.

– Lehet, hogy rontás – vélte Lucy. – Valaki le akar buktatni.

Tonks a második üzenet után nyúlt.

TÉNYLEG BUKJATOK LE, MINDKETTEN – így szólt a firkás betűkkel írt parancs; és Tonks agyában felderengett egy sejtés. A harmadik cetli után nyúlt, és sietve széthajtotta.

MOST!!!

Tonks azonnal, ösztönből cselekedett: megragadta Lucy karját, és teljes erejéből a földre rántotta. A mozdulat kettejükre borította az asztalt; Lucy teáscsészéje ripityára tört a padlón, a langyosra hűlt folyadék pedig sárgásbarna tócsaként kezdett terjedni felhorzsolt térdeik alatt.

– Tonks, a rohadt életbe, hogy lehetsz ilyen bé...

Lucynak torkára forrt a szó, ahogy a robbanás szele padlótól a plafonig megrázta a helyiséget. Szétguruló székek, tárgyak és záporozó falmaradványok darabjai röpködtek mindenfelé; a zajokból ítélve az egész szemközti fal megadta magát. Néhány másodperc elteltével elült a robaj és halott csend lett a helyiségben; aztán a pultos lány felsikoltott, és csapot-papot otthagyva kirohant a nyitott oldalajtón.

Tonks pálcát rántott, és kilesett két asztalláb között. Ott, ahol eddig a kávézó hátsó, mozgó fényképekkel és bekeretezett, klisészagú idézetekkel borított hátsó fala állt, most hatalmas, égett szélű lyuk tátongott, tökéletes rálátást engedve a fal túloldalán húzódó könyvtárra – ahol határozottan nem égett semmiféle mágikus tűz, és zavarodott könyvtárosok sem lézengtek benne. Úgy tűnt, teljesen üres.

Lucy egy szisszenéssel talpra állt, és leporolta a törmeléket a ruhájáról.

– Mi a Merlin búbánatos...

Tonks rápillantott. – Ez nem te voltál, ugye?

Lucy bénultan rázta a fejét; úgy meredt a falon túli félhomályos sötétbe, mintha magát Voldemortot látná ott.

– A tűz... suttogta. – Eltűnt a tűz, mintha ott sem lett volna. Mintha meg sem történt volna...

Tonks tett néhány érdeklődő lépést a fal felé. A levegőben különös, fémes szag terjengett; soha nem érzett még hozzá hasonlót, de az ösztönei azt súgták, fontos lehet.

– Na lássuk – dünnyögte. – Priori incantatem latentem!

Azonban sem ez, sem az általa ismert négy további felfedő-varázslat nem azonosított semmiféle mágikus tevékenységet a robbanás körül. Az azonosítást nehezítette, hogy egy percen belül megjelentek az első odatévedők, akik – Tonks számára felfoghatatlan módon –, nem úgy reagáltak egy hatalmas robbanás zajára, hogy nyílegyenesen elrohantak a másik irányba, és a falon tátongó omlásveszélyes lyukat sem a neki kijáró tisztelettel kezelték.

A boszorkány hamar feladta a bűbájok mormolását, és hozzálátott a katasztrófaturistákká avanzsált minisztériumi dolgozók módszeres kiparancsolásához a kávézó területéről. A művelet rengeteg kiabálással és igazolványlengetéssel járt, és jóval lassabban haladt, mint általában, amikor Scrimgeour vagy Dawlish próbálkozott vele.

Lucy ügyet sem vetett a kávézóban támadt zűrzavarra; csak állt a leomlott fallal szemben, mint akit a talpánál fogva a padlóhoz ragasztottak. A kezében még mindig a titokzatos házon belüli üzeneteket szorongatta.

– Valaki tudta – szólalt meg halkan, amikor végre ismét kettesben maradtak. – Valaki előre látta, hogy mi fog történni!

Tonks pislogott egyet.

– Hát... izé. Legalább szólt róla, nem? Egész jó fej volt!

– ...és ez marhára nem megnyugtató! – csattant fel Lucy. – Hát nem érted? Pontosan tudta, hogy mikor robban a fal, hogy mikor fogom elolvasni az üzeneteit, hogy mikor rántasz le a padlóra, mindent!

Tonks a homlokát ráncolta. – Gondolod, hogy figyel minket? A bűbájaim felfedték volna.

– Ha az üzenet írója nincs itt, annak az az egyetlen magyarázata, hogy mindenható – felelte mereven Lucy. – Emlékeztetnélek, hogy még Pyrites sem volt mindenható.

– Nem biztos, hogy az – mélázott Tonks. – Tényleg, akár Pyrites is lehetett – talán így rendezte a jövődet, vagy valami.

– Az lehetetlen. Megtört a varázslata... ha valaki még mindig belelát a sorsomba, Dora, az mocskosul nagy baj!

Erre a végszóra kicsapódott a hátuk mögötti ajtó, és John Dawlish viharzott be rajta, a szokásosnál is marconább arckifejezéssel.

– Perkins azt mondta, itt valami tör... szent szalamandra! Lucy, te meg mit keresel itt?!

A boszorkány villámgyorsan zsebre vágta a papírdarabkákat.

– Teáztam – közölte sztoikus nyugalommal. – Aztán összeomlott a fal, mint a Brit Birodalom.

John Dawlish felvonta a szemöldökét. – És neked, természetesen, halvány fogalmad sincs róla, hogy mitől omlott össze.

– Nem kérdeztem rá – felelte egy dackorszakát élő óvodás hanghordozásával Lucy. – Dora, te tudsz a falak nyelvén?

– Nem tapasztaltuk előjelét a robbanásnak – mondta diplomatikusan Tonks. – Igaz, nem is különösebben figyeltünk oda. Egyszerűen csak beszélgettünk. Régi, roxfortos dolgokról... aztán hirtelen, bumm!

John Dawlish hajszálpontosan ugyanazzal a mozdulattal masszírozta meg az orrnyergét, mint néhány perccel korábban a lánya. – Jól van – mondta halkan, mint aki saját magát igyekszik meggyőzni valamiről. – Rufus és Kingsley házon kívül... jobban is járnak vele, rémes ez a nap. Gyerünk le az irodámba! Azt hiszem, érdemes elbeszélgetnünk róla, mi is történt itt pontosan.

*

John Dawlish irodája épp olyan makulátlan és rendezett volt, amilyennek Tonks megszokta; csupán az asztalon heverő irattorony megnövekedett magassága engedett rá következtetni, hogy tulajdonosa nem teljesen ura a helyzetnek. A marcona auror szemlátomást kissé harapós kedvében volt – alig lépték át a küszöböt, már zárta is az ajtót, és egy sor bonyolult pálcamozdulattal egész sor védővarázslatot bűvölt hármuk köré. Amikor ezzel végzett, testtartásának katonás merevsége lazult kissé.

– Egy darabig most nyugodtan beszélgethetünk – mondta.

– Baráti csevegés lesz, vagy kihallgatás? – piszkálódott Lucy. – Tényleg kinézed belőlem, hogy nekiállok robbantgatni a minisztériumban, majd utána ott maradok megcsodálni, milyen ügyes voltam?

– Nem – felelte éteri nyugalommal John Dawlish –, és nagyon örülnék, ha te sem néznéd ki belőlem, hogy egy feltételezhetően ellened elkövetett merénylet után hagyom, hogy védtelenül lófrálj.

– Nem vagyok védtelen! – csattant fel Lucy. – Itt van Dora – most is úgy megvédett, hogy csak na. Persze megvédhette volna a harisnyámat is, de ne legyenek lehetetlen elvárásai az embernek.

John Dawlish felemelte a kezét.

– Elég! – közölte. – Ma délelőtt három órán keresztül tárgyaltam Dolores Umbridge-dzsel a Roxfortban alkalmazandó biztonsági stratégiákról, a mágiaügyi miniszter nincs magánál, az újságírók nevetséges fantazmagóriákat terjesztenek, a felettesem pedig hamarosan elveszíti az egyik legfontosabb jogkörét. Ne most viccelődj velem, kislányom!

– Oké... – mondta Lucy. Ha Tonks kevésbé ismeri, azt hihette volna, megszeppent.

– Köszönöm! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Dawlish. – Kezdjük az elején. Hogy zajlott a tárgyalás a koboldokkal – leszámítva a részleteket, amelyekről nyilvánvalóan nem beszélhetsz? Viselkedett bárki furcsán?

– Nem... – Lucy elgondolkodva rázta a homlokát. – Ugyanolyan volt minden, mint legutóbb, a Gringottsban. A koboldok még mindig keresik azt a kulcsot, de semmi nyoma. Caramel mintha parkolópályára tette volna az egész ügyet, holott korábban nagyon kampányolt a Sequestrum kinyitásáért. A nyitáspárti koboldok kicsit zabosak is lettek, már nagyon akarják a jogaikat... a többiek meg csak lapultak, mint gnóm a fűben. Őszintén szólva most hogy mondod, baromi fura egy tárgyalás volt – mintha meg lett volna rendezve az egész! Sokkal többet ért volna, ha mind átmegyünk a Kegyvesztett Koboldba, és legurítunk pár tequilát.

John Dawlish arca kissé megvonaglott. – Utána sem láttál semmi gyanúsat?

– Utána csak Dorával találkoztam – felelte Lucy, Tonks megítélése szerint kissé túlzó ártatlansággal. – A kávézóban. Beszélgettünk, aztán egyszer csak, tudod. Bumm.

– És a kettő között nem történt semmi releváns – mondta élesen Dawlish.

Lucy megrázta a fejét, Tonksnak pedig minden aurortréningeken tanult higgadtságára szüksége volt, hogy kövesse a példáját – elvégre mégsem mondhatták el Dawlish-nak, hogy a lánya be akarja gyűjteni az Imperius-átokról fellelhető szakirodalom két legritkább darabját.

John Dawlish azonban nem volt ostoba.

– ...tehát bármiben is sántikáltok, annak nem volt köze a robbanáshoz – mondta, átható pillantását még mindig kettejükön tartva. – Nem ti idéztétek elő; ami azt jelenti, hogy a tettes vagy hamarosan kézre kerül, vagy egy bennfentesről van szó.

– Vagy meglógott – tette hozzá Lucy.

– Nem lóghatott meg! – vetette ellen Tonks. – A védőbűbájok baromi erősek.

– Igen, és egy baromi erős varázsló baromi erősen megtörhette őket.

– Arra nem lehet képes, csak... nem is tudom, talán egy-két mágus az egész világon! – Tonks összefonta a karját. – Mennyi az esélye, hogy pont közülük próbáljon bejutni ide valaki, pont most?

– Feltételezem – szólt közbe hűvös nyugalommal Dawlish –, a Főnix Rendje jóvoltomból szinte azonnal értesült Cornelius Caramel jelenlegi elmeállapotáról.

Tonksnak még a haja is elvörösödött, Lucy azonban zavar és szégyenkezés nélkül nézett farkasszemet az apjával.

– Szükséges volt – ismerte be. – Néha be kell bizonyítanom, hogy hasznos vagyok, vagy kivágnak a francba.

– Sosem tennénk ilyet! – csattant fel Tonks.

– Akárhogy is – mondta méltóságteljesen Dawlish –, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a Főnix Rendje a helyzet ismeretében sem képes megvédeni a tagjait az üldözőiktől.

– Nem is én voltam a célpont! – Lucy a szemét forgatta. – Gondolj bele... ha valaki csak úgy beugrik a minisztériumba falat bontani, és nem kapják el, annak azt is hatalmában állt volna elintézni, hogy ne éljem túl a dolgot! Hasznosabb lenne, ha inkább azt nyomoznád ki, milyen iratok pusztultak el a robbanásban. Lehet, hogy Barty Kupor nyomán valaki el akarta tünteni a priuszát, vagy... vagy valami ilyesmi.

– Ha a könyvtár a célpont, az illető tüzet gyújtott volna – csóválta a fejét Dawlish.

– Lehet, hogy tűz akart lenni, csak valamiért berobbant – vette a lapot Tonks. – Egy csomó mindent őriznek a varázshasználatin a könyvtárban: indexeket, tárgyalások jegyzőkönyveit, szakirodalmat...

Dawlish homloka elfelhősödött.

– Várjatok meg itt – mondta. – Valaminek utána kell néznem. Ne mozduljatok!

Mielőtt a két boszorkány ellenkezhetett volna, lekapta a kabátját a fogasról, és már csukódott is mögötte az ajtó.

– Olyan jó, hogy mindig elmondja, mire készül, nem? – sóhajtott Lucy.

Nem is tudom, kire emlékeztet, akarta mondani Tonks, de szerencsére elég lélekjelenléte maradt, hogy becsukja a száját.

– Gondolom, muszáj volt hazudnunk neki – mondta helyette.

Lucy felsóhajtott.

– Egyszerűbb volt... mert tuti, hogy minden elpusztult, amit kerestem!

– A főiskolán azt mondanák, feleslegesen túlbonyolítottad az akciót – ironizált Tonks. – Tényleg, legalább a saját képmásodat szuggeráltad bele a könyvtáros agyába, vagy a takarítóét, akiből azóta visszaváltoztál?

Lucy barátságtalan pillantást vetett rá. – Jól van, na! Rögtönöztem, oké? Ennyire futotta.

– Lehet, hogy Mrs. Marshall a gondnokságról azóta is pöröl vele, hogy neki márpedig semmire nem kell ez a sok saláta – vigyorgott Tonks. Jó érzés volt hátradőlni egy kicsit, és nevetni, akármilyen komolynak tűnt is a helyzet. Lucy azonban a jelek szerint nem osztotta a vidámságát: megakadt a szeme valamin az ablak előtt terpeszkedő íróasztalon, és az arcára félelemmel vegyes megdöbbenés ült ki.

Tonks elkomorodott. – Mi van?

Lucy közelebb lépett az asztalhoz.

– Ilyen nincs – suttogta. – Ez nonszensz.

– Mi a fenéről beszélsz?

– A naptár, Dora. Nézd a naptárat!

Tonks tekintete engedelmesen követte barátnője reszkető mutatóujját. Első pillantásra semmi különöset nem vett észre a John Dawlish átnézésére váró irathegy melletti naptáron, hacsak nem annyit, hogy az Auror Parancsnokságon kevesen használtak efféle egyszerű, mugli papírtömböket.

Aztán rádöbbent, mi nem stimmel: a naptárat ugyanis valaki előrelapozta egészen augusztus 30-áig, a jegyzeteknek és találkozóknak szánt helyet pedig ugyanaz a rendetlen, firkás kézírás töltötte ki, ami az imént – nagy eséllyel – az életüket mentette meg.

19:43, HILTON. VAK HOLLÓ. MINDIG NÉZD A FALAT!

– Mindig nézd a falat... – dünnyögte Tonks. – Ez meg mi a fenét jelenthet?

– Szerintem elég egyértelmű – vágta rá Lucy. Szemlátomást kevéssé érdekelte a felirat; helyette az alá satírozott nyílra tévedt a tekintete, mely egy kis, fehér borítékra mutatott az asztal sarkán. Utána nyúlt, és kibontotta.

– Mi van benne? – kérdezte izgatottan Tonks.

Lucy megrázta a fejét. – Uncsi, üres papír egy tokban – sóhajtott. – Azért annak is van bőr a képén, aki itthagyta... ugyanezekkel a betűkkel ott a hátulján, hogy MUTASS FEL, HA GÁZ VAN. Egy hülye, üres fecnit! – Lucy gúnyosan Tonks orra alá dugta a papírt. – Nem vagyok már ötéves, hogy aurorosat játsszak!

Tonksnak leesett az álla. – Azannya!

– Mi van?

– Fordítsd meg!

Lucy megfordította a papírlapból lett tökéletesen élethű aurorigazolványt; aztán visszafordította, az arcára pedig kiült a teljes, őszinte értetlenség.

– Miről beszélsz? Még mindig csak egy üres, vacak cetli.

– Dehogy üres! – Tonks rábámult. – De hiszen... te nem látod?

– Mit kéne látnom?

Tonks kikapta a papírt barátnője kezéből, és felmutatta.

– Mit látsz most?

– Egy üres darab papírt, ami ahhoz se elég nagy, hogy kitöröljem vele a seggem.

Tonks nyugtalan pillantást vetett a titokzatos varázstárgyra – az éppen egy exkluzív újságírói belépő alakját vette fel Gilderoy Lockhart Túrák a trollokkal című bestsellerének sajtótájékoztatójára. – Hát ez nagyon furcsa!

– Szóval a fecni átváltozott valamivé, amit én nem látok.

– A parancsnokságon használunk néha ilyet, ha gyorsan kell valami mugli igazolvány – magyarázta Tonks. – Elég nehéz hivatalos iratokat szerezni a Downing Streetről, szóval miniszteri engedéllyel mindannyian kaptunk egy ehhez hasonló univerzális, kaméleon-papírt... édesapádnál sosem láttad?

Lucy a fejét rázta.

– Igaz, a mieink bénábbak – gondolkodott hangosan Tonks. – Előre meg kell kérned, hogy alakuljon át valamivé, nem tudsz rögtönözni vele. Ezt viszont mintha a gondolataink irányítanák! Nagyon profi... de várjunk csak, mi van, ha pont ezért nem látod? A legillimencia miatt, mert érzed, hogy hamis az egész! Egek... bárki ellen használhatod a cuccot, de rajtad nem fog ki. Zseniális!

– Inkább félelmetes! – csattant fel Lucy. – Ez a valaki csak szórakozik velünk, ahelyett, hogy elmondaná, mire készül...

– Gondolom, augusztus harmincadikán kiderül – vont vállat Tonks. – A Hiltonnál. Mert odamegyünk, ugye?

Lucy halványan elmosolyodott. – Ki nem hagynám! Csak azt tudnám, honnét ismerős nekem az, hogy vak holló. Fix, hogy hallottam már valahol. – Megvakarta a fejét, és bosszúsan felsóhajtott. – Amúgy meg mi a francnak néznénk a falat? Milyen falat?

– Lehet, hogy csapdákat rejt – vetette fel Tonks. – Vagy azt is berobbantja valaki. Esetleg...

– Jól van, elég lesz! – sóhajtott Lucy. – Egyáltalán, biztos, hogy velem akarsz jönni?

– El ne kezdd! – figyelmeztette Tonks. – Eszemben sincs tétlenül ülni a seggemen egy szupertitkos anti-Voldemort mozgalom tagjaként, miközben körülötted zajlik az élet.

Lucy kissé megborzongott a sötét varázsló nevének említésére, de ezzel együtt is elégedettnek tűnt.

– Megvan már, hogy ki őrzi a jóslatot aznap este?

Tonksot váratlan hullámban öntötte el a csalódottság. – Úgy volt, hogy Remus meg én... de majd cserélek Sturgisszal. Megmondom, hogy közbejött valami.

Tonks nyelt egyet. Az utóbbi időben annyira hozzászokott Remus Lupin társaságához, hogy minden alkalom, amikor nem együtt szobroztak a rejtély- és misztériumügyi főosztály sötét folyosóján, kihagyott lehetőségnek tűnt. Sebaj, gondolta, majd kitalál valamit. Legközelebb külön kérhetné, hogy legyenek együtt...

– Tűnjünk el! – mondta hirtelen Lucy. – Ami most történt, azt sehogy sem fogjuk tudni elmagyarázni az apámnak.

– Hát, nem lenne egyszerű – ismerte el Tonks. – De biztos, hogy jó ötlet csak úgy, szó nélkül...?

– Akkor írj neki egy nyomorult memót! – csattant fel Lucy. – Mennünk kellett, sürgős, de semmi súlyos. Pont.

Tonks felkapta az asztalon heverő jegyzettömböt, és körmölni kezdett. Amikor azonban végzett a rövid üzenettel, és letépte a felső lapot, hogy a Dawlish-ra váró papírhegy tetejére tegye, kiesett a kezéből a penna.

– Mi a... na jó, ez tényleg félelmetes!

– Micsoda? – kapott a szón Lucy. Olyan szorosan lépett Tonks mellé, mintha védeni akarná valamitől; együtt olvasták a már ismerős, krikszkrakszos nagybetűket a papírtömb következő lapján.

LUCY DAWLISH –

NYUGI. NEM ÉN AKARLAK ELTENNI LÁB ALÓL. AZ A MÁSIK FICKÓ.

ÜDVÖZLETTEL, J. S.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)