Harry Pottert felmentették.

A tény nem volt különösebben felkavaró vagy meglepő; ha mást nem, legalább annyit bizonyított, hogy a minisztériumban még mindig működött valamiféle jogrendszer. Sirius biztosra vette, hogy Cornelius Caramel minden személyes befolyását bevetette, hogy keresztfia a lehető legsúlyosabb büntetést kapja; hogy mégsem sikerült börtönbe küldenie őt, az egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel, elégtétellel és tompa, kínzó ürességgel.

Persze soha, egy pillanatig sem kívánta Harrynek, hogy kicsapják az iskolából; ám a gondolat, hogy szeptembertől kettesben maradjon Siporral a Grimmauld téri házban, napról napra kibírhatatlanabbnak tűnt. Sirius szívesebben küzdött volna a vándorélet állandó viszontagságaival, mint hogy tétlenül vesztegesse az idejét – ha ugyanis minden falat élelemért és minden nyugodt éjszakáért meg kell küzdenie, legalább nincs ideje gondolkodni és emlékezni.

Mióta megszökött Azkabanból, és ismét képes lett gondolkodni és érezni, mintha folyamatosan pengeélen táncolt volna öntudat és őrület, fogható valóság és valami sötét, feneketlen mentális szakadék között. Az állandó, kényszeres cselekvés vált egyetlen mentsvárává: minden lépését feladatok és kihívások töretlen láncolatába rendezte. Semmit sem csinált pusztán azért, mert kedve tartotta – a kukákból előtúrt Reggeli Próféták bogarászásától Csikócsőr lehullott tollainak leltározásán át a Roxmorts határában csellengő kóbor kutyákkal való barátkozásig minden cselekedetének megvolt a maga logikus célja és előnye.

Ez az aprólékos műgonddal felállított rendszer akkor ingott meg először, amikor Remus után utazott Erdélybe. A mentőakció ideje alatt túl gyorsan pörögtek az események ahhoz, hogy bármit is előre megtervezzen, ha pedig mégis, azt a Lucy Dawlish körül folyamatosan termelődő káosz hamar felülírta – mint például akkor, amikor valami pillanatnyi elmebaj hatására úgy döntött, magával viszi őt Londonba.

Utólag sem tudta eldönteni, vajon a boszorkányt sajnálta-e meg aznap éjjel, vagy inkább saját magát; Lucy Dawlish társasága mindenesetre kellően kiszámíthatatlan és szórakoztató volt ahhoz, hogy még néhány napig ne szakadjon rá az a félelmetes, gyötrő magány, amit tétlen pillanataiban érzett. Azáltal, hogy mindketten ugyanazokat a hazugságokat ismételgették saját maguknak, kialakult köztük valami furcsa, nyers megértés – túl közvetlen volt ahhoz, hogy kellemesnek lehessen mondani, ugyanakkor túl megfoghatatlan ahhoz, hogy Sirius zavarbaejtőnek tartsa.

A rejtélyes módon terjedő pletykák ellenére ugyanis a világon semmi nem történt kettejük között; sem a Ritzben, sem a Gringottsban, sem az akkor még csapdák százaitól hemzsegő Grimmauld téri házban. Siriusnak eszébe sem jutott a dolog, hisz minden gondolatát Voldemort visszatérésének, és a keresztfiával kapcsolatos aggályainak szentelte. Egyébként is: arra, hogy egy Lucy Dawlish-féle nő – a jelenlegi elmeállapotában, hogy a külsejéről már ne is beszéljünk – összeszűrje vele a levet, nagyjából annyi esély mutatkozott, mint hogy Cornelius Caramel húszoldalas bocsánatkérő levelet ír neki, és kinevezi aurorparancsnoknak.

Sokkal könnyebb volt elviselnie a sorsát, amíg elhitte, hogy csupán átmenetileg lesz a Black-ház foglya, miközben a többiek, akik közül sokan még csak nem is képzett aurorok, nap mint nap az életüket kockáztatják. Tudta, hogy boldogtalansága élete végéig a nyomában lesz, akár a tulajdon árnyéka; de ha már mindenáron szenvednie kellett, szívesebben szenvedett volna egy küldetésen, mint a szülei gyűlölt házába zárva.

Ennyi erővel akár vissza is mehetne Azkabanba, és magára zárhatná a cellaajtót. Féregfark újra kifogott rajta, valahol most is éppen röhög a markába...

– Sirius?

Ösztönösen érezte a kezet, mielőtt az elérte volna a vállát; úgy pattant fel, és szegezett pálcát a jövevényre, mintha Voldemort pókhálóujjai kulcsolódtak volna a torkára.

– Ezerszer megmondtam, hogy ne settenkedj!

Remus lassan leeresztette a kezét.

– ...ne haragudj.

– Egyáltalán, mit akarsz? – kérdezte a karját dörzsölgetve Sirius. Szégyellte, hogy úgy reagált, mint egy ötéves, akinek életében először volt rémálma.

– Mindjárt kezdődik a gyűlés – emlékeztette Remus. – Dumbledore is megjött... minden rendben? Kialvatlannak tűnsz.

Sirius felállt a molyrágta fotelből, amiben addig gubbasztott, és kelletlenül kinyújtózkodott. Egy porcikája sem kívánta, hogy ismét végig kelljen hallgatnia, mennyi mindent csináltak a többiek, amíg ő gyilkos hangulatban bámulta a szalon falát; ugyanakkor tudta, hogy nem lesz egyhamar másik lehetősége megköszönni Dumbledore-nak a Harry tárgyalásán való közbenjárását. Úgy történt, ahogy barátja megjósolta: az ősz varázsló az utolsó pillanatban jött, és mindent sínre tett – és bár minden oka meglett volna rá, Remus mégsem dörgölte az orra alá ezt a tényt, amiért Sirius kifejezetten hálás volt.

Zokszó nélkül követte barátját a Black-ház konyhájába, a középen felállított hosszú asztalhoz; gondolatai pedig menet közben – nagy bosszúságára – ismét Lucy Dawlish-ra terelődtek. Ezredszerre is eltűnődött, vajon miért szórhattak rá Imperius-átkot, hogyan győzte le, hová sietett annyira, és miért éppen az ő segítségét kérte. Miért nem Remusét? Ennyire haragudna rá? És miért nem Tonksét? Talán vele is hajba kapott valamin? Miért nem a koboldokét?

Miért, miért miért...

Sirius tudta, hogy meg kell osztania a Rend tagjaival, amit Caramelről hallott. Ez azonban egyben azt is jelentette, hogy el kell árulnia: a boszorkány itt járt, mégpedig anélkül, hogy bárkinek is szólt volna rajta kívül. Borítékolható volt, hogy ez újabb vitát szít majd az asztal körül, hiszen a jelenlévők több, mint fele ki nem állhatta őt – egyesek okkal, mások ok nélkül.

Sirius pislogott egyet, és közelebb húzta a székét az asztalhoz. Nincs ideje Lucy Dawlish szeszélyeivel foglalkozni, és még kevésbé felelős a sorsáért! Ha képtelen felnőttként viselkedni, azzal saját magának kell elszámolnia; ő legfeljebb annyit tehet, hogy csendben, titokban megérti, és nem ítéli el érte.

Vagy legalábbis nagyon igyekszik.

– Köszönöm, hogy eljöttek ma este – csendült Dumbledore hangja az asztalfőn. Az igazgató az őt ért igazságtalanságok dacára sem vesztett tiszteletet parancsoló, ugyanakkor derűs nyugalmat sugárzó aurájából; olyan őszinte örömmel nézett végig a társaságon, mintha egy születésnapi partin lennének. – Számos fontos megbeszélnivalónk van, ám fájdalmasan kevés időnk. Mielőtt azonban a tárgyra térnék, felteszem a kérdést: van a birtokukban bármilyen sürgős információ?

Sirius lopva végignézett a jelenlévőkön. Szinte mindenki eljött, a hosszú étkezőasztal körül egy talpalatnyi hely sem maradt. A házban gyakran megforduló rendtagokon kívül ezúttal Minerva McGalagony és Perselus Piton is megjelent; mindketten távol ültek tőle, Sirius azonban így is érezte a Piton irányából felé sugárzó tömény gyűlöletet.

Úgy tűnt, másnak nincs közölnivalója, ami még kényelmetlenebbé tette az előtte álló feladatot. Erőt vett magán, és felemelte a kezét, vele egyidőben azonban Bill Weasley és Kingsley Shacklebolt is így tettek.

– Parancsoljanak – bólintott Dumbledore; Sirius pedig kurta kézmozdulatot tett a másik két varázsló felé, hagyta őket beszélni. Minden másodperc gondolkodási időt értékes kincsnek érzett.

Végül Bill szólalt meg először.

– A koboldokkal továbbra sem jutottam sokra – kezdte –, de sikerült kiderítenem, hogy Ragnuk és Gnarlak valami befektetővel tárgyaltak tegnap délelőtt. Hosszú órákra bezárkóztak, szóval nagy pénzekről lehet szó. Nem sikerült találkoznom a tárgyalópartnerükkel, de azt hallottam, Erdélyből jött... – A legidősebb Weasley-fiú egy pillanatra elhallgatott, aztán szemlesütve folytatta. – Lucy talán többet tudna mesélni róla. Gnarlak egyre több mindent bíz rá, azt hiszem, kedveli. Egyáltalán, a koboldok gyakran elmondanak neki dolgokat, amiket nekem nem.

– Most mégsincs itt – recsegte Mordon. – Mit érünk az értesüléseivel, ha megtartja őket magának?

– Néha azért elhint párat – szólt közbe Sirius. – Például, hogy Caramel az Imperius-átok hatása alatt áll.

Kiélvezte szavai hatását: hogy minden fej felé fordul az asztal körül, hogy Dumbledore egy pillanatra elkomorul, hogy Sturgis Podmore szeme összeszűkül, hogy Molly Weasley a szája elé kapja a kezét.

– Az apja figyelmeztette őt – folytatta csevegő hangon Sirius. – Scrimgeourral folyamatosan figyelik a minisztert.

– És nekünk miért nem mondják?! – fakadt ki Tonks.

– Valószínű, hogy csúnya vége lesz – vont vállat Sirius. – Ha jót akarsz, továbbra is úgy teszel, mintha semmiről sem tudnál. A parancsnokságnak a lehető legkevesebb veszteséggel kell kijönnie a helyzetből. Annak idején is ezek voltak a játékszabályok, igaz, Kingsley?

– Ahogy mondod... – Egykori kollégája végigsimított a kezével tar fején. – A fene egye meg, ez mindent megmagyaráz!

– Van róla bármi információnk, hogy ki átkozhatta meg Corneliust? – kérdezett közbe Dumbledore.

Sirius a fejét rázta, Kingsley azonban felmordult:

– Malfoy! A nyakamat rá, hogy ő volt!

– Igen, ez logikus – bólintott Arthur Weasley. – Harryvel Caramel társaságában láttuk őt a tárgyalás után, ahogy meséltem...

– Én pedig utánamentem – bólintott Kingsley. – Úgy tettem, mintha szolgálatban lennék. Malfoynak mozgalmas hete volt: először egy fogadáson látta vendégül a fél minisztériumi vezetést, aztán Harry Potter tárgyalását tetette át Amelia Bones irodájából a teljes Wizengamot elé...

– A rohadék! – szisszent fel Sirius.

– ...és emellett még arra is volt ideje, hogy két órán át tárgyaljon a Gringotts képviselőivel a Kegyvesztett Koboldban, akik közül egyébként éppen Lucy Dawlish volt az egyik.

– Ahá – dörögte Rémszem Mordon –, szóval így állunk! Előbb Voldemortnak segített a visszatérésben, most pedig halálfalókkal tárgyal a kisasszony! Valaki emlékeztessen, miért is bízunk meg benne?

– Senki sem bízik benne, akinek esze van – vetette ellen Molly Weasley.

– Várjatok már! – szólalt meg szinte kiáltva Tonks. – Várjatok egy percet! Kingsley, azt mondod, Madam Bones-tól a Wizengamot elé került a dolog, ők pedig Harry javára szavaztak?

– Több, mint kétharmados többséggel – bólintott Dumbledore. – Bevallom, némi meglepetéssel fogadtam az ítéletet – fel voltam rá készülve, hogy csupán némi finom erőszak alkalmazása árán sikerül majd kijuttatnom az ifjú Harry-t a teremből.

Sirius sápadt, komor arcokat látott az asztal körül; egyedül Tonks vigyorgott, mint a vadalma.

– Hát ez zseniális! – lelkendezett a fiatal boszorkány. – Totál agyament, de zseniális.

Remus, aki egészen eddig meg sem szólalt, hirtelen felemelte a tekintetét. – Mi olyan zseniális?

Tonks erre olyan képet vágott, mint egy csínytevésen kapott kisgyerek.

– Hát – kezdte –, az úgy volt, hogy izé... aggódtam Harryért, és nem akartam, hogy Dumbledore professzornak valami drasztikus megoldáshoz kelljen folyamodnia. Szóval megkértem Lucy-t, hogy csináljon valamit. – Tonks zavartan sütötte le a szemét. – Tudjátok, ő mindig mindent megold... nincs az a kutyaszorító, amiből ne mászna ki. Mindig akad valami fura ismerőse, vagy egy kártyapartnerének a dílere, vagy tudomisén, akinek megvan pontosan az az illegális cucca vagy kétes kontaktja, ami az embernek kell. Szóval... izé. Gondolom, valamivel megfűzte Malfoyt, és megegyeztek. Vagy ráeresztett egy csapat koboldot, akik kiforgathatnák a vagyonából.

Egy pillanatra csend lett az asztal körül, aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni.

– Tonks! – csattant fel Mrs. Weasley. – Megbeszéltük, hogy a Rend belső ügyeit nem osztjuk meg senki mással – pláne nem olyasvalakivel, akiben nem bízhatunk! Ez veszélyes lehet!

– És vajon mi fán terem az a megegyezés, mi? – recsegte Mordon. – Mert nem úgy működik ám az ilyesmi, hogy önzetlenül segítenek egymáson az emberek, hanem cserélnek. Valamit valamiért!

– Nem szabadott volna ezt tenned – sóhajtott Bill. – Lucy olyan, mint egy időzített bomba: lobbanékony és meggondolatlan, sosem veszi számításba a tettei lehetséges következményeit, egyszerűen csak belevág mindennek a közepébe...

– Már csak ez hiányzott nekünk! – csatlakozott Piton is. – Dawlish újabb zseniális húzása. Vajon mi lesz a következő: kiszabadítja Grindelwaldot Nurmengardból, hogy őt ugrassza össze Voldemorttal? Feltámasztja Merlint?

Tonks láthatóan megszeppent szavai fogadtatásától; szinte félve pillantott Dumbledore-ra, aki jóságosan hunyorgott rá félhold alakú szemüvege fölött.

– Valóban meggondolatlan döntés volt – mondta –, és örülnék, ha a jövőben kikérné a véleményünket, mielőtt valami hasonlót tesz, Tonks. Mindazonáltal nem gondolom, hogy hibázott.

Tonks arca felderült. – Komolyan?

Dumbledore tűnődve bólintott. – Gnarlak sosem engedte volna, hogy olyasmi történjen a bankban, ami a pozícióját – vagy Miss Dawlish-ét – veszélyeztetheti. Mindazonáltal nem árt kétszeresen is szemmel tartanunk Malfoyt.

– És Dawlish-t – tette hozzá makacsul Mordon. – Az apát is, de főleg a lányt. Valami haszna kellett, hogy legyen ebből az egészből, és nem nyugszom, míg rá nem jöttem, micsoda!

– Nincs neki – szólt közbe Remus. Amikor minden fej felé fordult, megköszörülte a torkát, és zavartan folytatta: – Higgyétek el, ismerem őt... legalábbis amennyire Lucy-t ismerni lehet. Nagyon megrázta, ami Voldemort és a megtestesítő főzet körül történt, felelősnek érzi magát – és ahelyett, hogy bárkinek is kiöntené a lelkét, kárpótlásként inkább grandiózus gesztusokat tesz, bármiféle tekintet nélkül a józan észre, vagy akár a saját biztonságára. – A varázsló nyelt egyet. – Nem képes felfogni, hogy ha valaki haragszik rá, attól még ugyanúgy becsüli őt, és a javát akarja, ilyenkor mindig azt hiszi, vége a világnak... Tonks, kérlek, próbálj meg odafigyelni rá! És nagyon vigyázz magadra. Ha történik veled valami, ugyanúgy megvadul majd, mint amikor Sanguini a kastélyába zárt.

– Szóval ezért nem állsz szóba vele? – kérdezte tőle szokatlanul éles hangon a boszorkány. – A saját érdekében, nehogy valami hülyeséget csináljon?

– Ez bonyolult – felelte hűvösen Remus –, és nem erre a megbeszélésre tartozik...

– De igenis idetartozik! – kardoskodott Tonks. – Mert nem csak te vagy ludas ebben, hanem mindenki, aki Lucy-n köszörüli a nyelvét. Úgy bántok vele, mintha Voldemort unokája lenne, és a homlokára lenne tetoválva, hogy ALJAS, KÉTSZÍNŰ KIS DÖG VAGYOK – aztán csodálkoztok, hogy kerül titeket! Közben egy csettintéssel elintéz mindent, ami a Rendnek hetekbe, hónapokba kerül, mert ő nem csak ül a seggén, hanem cselekszik!

Sirius elgondolkodva játszott a Dumbledore-tól kölcsönkapott pálcával az ölében. A sajátja még mindig nem működött, de ez most még annyira sem érdekelte, mint az asztal körül fellángoló vita hangjai – inkább saját, zavaros gondolatai kötötték le a figyelmét.

Általánosságban jó emberismerőnek tartotta magát. Mindössze kétszer tévedett életében – Barty Kuporral és Peter Pettigrew-val kapcsolatban –, és az eset ritkaságának megfelelően ezek a tévedések az átlagnál jóval nagyobbnak bizonyultak, ő pedig drágán megfizetett értük. Sirius egészen eddig a pillanatig biztos volt benne, hogy végre megtanulta a leckét: hogy többé nem alakít majd ki hamis, elhamarkodott képet egy másik emberről.

Hogy Lucy Dawlish közel sem olyan pragmatikus személyiség, amilyennek mutatni szereti magát, az az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt a számára. Neki úgy tűnt, a boszorkány ideje nagy részében egy testhezálló, többéves gyakorlás által finomra hangolt szerepet játszik; de hogy hol végződik az ember, és hol kezdődik az álarc, azt nem tudta volna megmondani. Mindeddig Remus tűnt az egyedüli gyenge pontnak Lucy Dawlish cinizmusból kovácsolt pajzsán: úgy tűnt, ő az egyetlen ember, akiért a boszorkány vakmerő, irracionális lépésekre szánná el magát. Sirius először azt hitte, szerelmes Remusba, később pedig azt, hogy úgy van vele, ahogy egykor ő Jamesszel: testvérként szereti, és bármit megtenne érte.

Amit azonban most csinált, az a legkevésbé sem illett bele ebbe a megnyugtatóan egyszerű képbe. A boszorkánynak nem csak hogy közvetlen haszna nem származott Harry felmentéséből, de egyenesen veszélybe sodorta magát általa. És mindezt miért? Csak azért, mert Tonks megkérte rá, és mert keresztbe tehet általa Voldemortnak.

Lucy Dawlish elment tehát Lucius Malfoyhoz, és így vagy úgy, de ráerőltette az akaratát, mégpedig anélkül, hogy bármiféle aurorkiképzést kapott volna. Anélkül, hogy párbajozni tudna...

Még csak nem is azért segített Tonksnak, hogy a Rend tagjainak imponáljon. Valószínűleg sosem akarta, hogy kiderüljön, amit tett, és ha rákérdeznének, letagadná. Hiszen neki, Siriusnak sem szólt egy árva szót sem.

Sirius összeszorította a száját. Már megint félreismert valakit, már megint túl hamar ítélkezett. De hát franc se gondolta volna, hogy létezik olyan nőnemű lény a világon, aki egyszerre agyafúrt, csinos és önzetlen, és ezen túl még humorérzéke is van. Igaz, enyhén alkoholista, és az ideje nagy részében hisztis óvodásként viselkedik, de hát senki sem tökéletes, a fene egye meg!

Arra eszmélt, hogy Kingsley megszorítja a vállát.

– Hahó! Föld hívja Blacket!

Sirius megrázta magát, és felemelte a fejét. Az asztalnál mindenki őt nézte.

– Csak gondolkodtam – mondta gyorsan.

– Azt látom – vigyorgott rá Tonks. – Épp arról beszélgetünk, fej- vagy végtagvesztést érdemlek-e Rémszemtől, amiért meg merészeltem oldani a problémánkat. Mi a véleményed?

– Látszatmegoldást produkáltál! – csattant fel az öreg auror. – Nem tudhatod, mihez vezet!

– Ahhoz, hogy Harry szépen visszamegy az iskolába, és minden halad tovább a terveink szerint! – csattant fel Tonks. Sirius még sosem látta, hogy így összeszólalkozott volna Rémszemmel, akit mélységesen tisztelt.

– A magam részéről megbízom Lucy Dawlish-ban – szólt közbe Dumbledore –, a Gringottsban betöltött szerepe miatt azonban nem tartom bölcs dolognak, hogy folyamatosan értesüljön minden fejleményről, különösen most, hogy Lucius Malfoy is a képbe került. Minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban van – bár természetesen az ő dolga eldönteni, hogy mekkora biztonságban óhajt lenni...

Az ősz varázsló itt elhallgatott, és derűs pillantást vetett az asztalra borulva alvó Mundungusra.

– Te mit gondolsz, Fletcher? – szólalt meg némi éllel Piton.

– Hö? Mi? – A varázsló krákogva felegyenesedett, hátradőlt, és megdörgölte táskás szemét. – Egyetértek, mint a pinty – dörmögte. – Dawlish egy kiállhatatlan liba, a múltkó' is majdnem lepuffantott valami pénz miatt. Pedig az nem is úgy vót...

– Ha nem tudsz semmi hasznosat hozzátenni a beszélgetéshez, az ajtót balra találod! – csattant fel Mrs. Weasley. – És ezerszer megmondtam, hogy ne itt dohányozz!

– Jóvannamá' na! – morogta Mundungus, és kihúzta a kezét a zsebéből. – Azér' egyet betekerhetek, nem? Nyugivan, csak tekerem, nem gyújtom.

Sirius összevonta a szemöldökét. Nem ismerte kifejezetten közelről Mundungus Fletchert, de egy dolgot biztosan tudott róla: nem magának tekerte a cigarettáit. Mindig készen vette őket...

– Véleményem szerint – mondta derűsen Dumbledore –, egyelőre jobb lesz, ha csupán figyelemmel kísérjük az Imperius-átokkal kapcsolatos események alakulását, bízva Dawlish és Scrimgeour szakértelmében. Nem volna jó, ha rosszabbodna a helyzet. Őrségben legyenek mindig nagyon óvatosak, tartsák kéznél a pálcáikat! Ne adjanak rá okot, hogy a minisztérium figyelni kezdje magukat.

– Dolores Umbridge-dzsel mi lesz, Albus? – szólt közbe pengeéles hangon McGalagony. – Biztosan nem akad más jelölt a tanári pozícióra?

– Az elmúlt évek eseményei után valamiért nem tolonganak a jelentkezők – felelte könnyedén Dumbledore. – Ám aggodalomra semmi ok: valószínűleg mindenképpen Doloresre esne a választásom. Rengeteg kárt okozott már a minisztériumban; és az egyetlen módja, hogy megismerjem a valódi motivációit, az, ha magam mellett tartom, és igyekszem tompítani a döntései következményeit. – Dumbledore a kezét nézte. – Itt az ideje, hogy olyan pozícióba kerüljön, ahol látszólag több hatalma van, érdemben azonban kevesebbet tehet, mint eddig bármikor. Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy az új SVK-tanár kiválasztásakor tisztán szakmai szempontokat vehessek figyelembe.

– Oszt itten mi a szempont, Dumbledore? – kérdezte a cigarettája végét rágcsálva Mundungus. – Fogadás? Megfigyelés? Vagy le akarjuk sittelni a nyanyát?

– Megérdemelné! – szólt közbe sötéten Tonks. – Azok a varázslény-ellenes törvények...

– A magunkfajták nagy része ügyet sem vet rájuk! – legyintett Rémszem. – Ha ellenben Umbridge a gyerekeikkel kezd ki, azt nagyon is megérzik majd. Rákényszerítjük, hogy kimutassa a foga fehérét...

– Ja, nehogy má' annak kelljen bajlódni vele, akinek ez a dóga! – Mundungus a fogai között szűrte a szavakat. – Bízzunk csak mindent egy rakat iskolás kölökre...

– Csak nem gondolja, hogy Albus engedné, hogy bajuk essen?! – csattant fel McGalagony.

– Természetesen nem feledkezem meg a diákjaimról – tette hozzá bujkáló mosollyal Dumbledore. – Be kell vallanom, barátom, örülök, hogy előbújt az igazságérzete, még ha kissé különös időzítéssel is.

Az ápolatlan külsejű varázsló megborzongott Dumbledore vesébe látó pillantásától, Sirius sejtése pedig bizonyossággá erősödött. Az még csak-csak lehetséges volt, hogy Mundungus Fletcher szokásait feladva cigarettát tekerjen magának; de hogy ellent mondjon Dumbledore-nak...?

Talán az volt a legmeglepőbb az egészben, hogy valójában nem is lepődött meg. Nem kellett hosszan gondolkodnia rajta, vajon kinek juthatott eszébe Mundungus Fletcher bőrébe bújni aznap este (bizonyára némi pénzbeli kárpótlásban részesítve a vén bajkeverőt). Egyetlen dologban nem volt csupán biztos: hogy mit tegyen most. Menjen utána? Bizonyosodjon meg arról, amit már úgyis tud? Kérdezősködjön? A hibák lehetősége végtelen. Egy rossz mozdulat, és megint ugyanott tart majd Lucy Dawlish megszelídítésének folyamatában, ahonnét indult.

Feltéve persze, hogy egyáltalán elindult.

„Mundungus Fletcher" ügyesen palástolta a feszültségét a megbeszélés utolsó perceiben, a válla azonban így is meg-megremegett, miközben a rendtagok az aznap esti őrségről beszélgettek, és szörnyülködtek még egy utolsót a tényen, hogy a mágiaügyi miniszter tetteit jelenleg egy ismeretlen személy akarata irányítja. Sirius úgy tett, mintha szokásos hangulatingadozásainak egyikébe merülve bámulná a szemközti falat, a szeme sarkából azonban Mundungus alakját figyelte, aki lopva felállt az asztaltól, és a folyosó felé surrant, ügyesen elkerülve az éppen távozni készülő Kingsley-t és Hestia Jones-t. Még éppen elkapta tekintetével a talárja szegélyét, ahogy eltűnt a folyosót a szalonnal összekötő ajtó mögött. Senki sem figyelt rá; mindenki, aki távozni látta a konyhából, biztos lehetett benne, hogy elment.

Mégis maradni akar. De miért?

Sirius nesztelenül, lépésről lépésre osont az ajtóhoz; kis híján ugrott egyet, amikor Tonks hangját hallotta a szalon túloldaláról.

– Tök jól ment! Nem találtam volna ki, hogy te vagy, ha nem írsz reggel. De miért szóltál egyáltalán? Nem lett volna jobb anélkül tesztelni, hogy tudnék róla? Így egy csomó olyan dolog feltűnt, ami egyébként sosem – például asszem', Dung nem szokott hintázni a székén...

– A hang volt a lényeg – felelte Lucy Dawlish türelmetlenül. – Stimmelt a hangom?*

– Miért ne stimmelt volna?

– Mert három órára toltam ki a főzet hatását. Reméltem, hogy elég lesz, de rohadtul ki lett centizve... A hangodon érződik először, ha kezdesz visszaváltozni. Szóval oké volt, vagy nem?

– Teljesen – felelte Tonks. – Hé, az meg mi?

Olyan zaj hallatszott, mintha lecsukódna egy fémdoboz fedele.

– Gringotts-os ügy. Hidd el, jobb, ha nem tudsz róla... apropó Gringotts, nyertem tíz galleont. Fogadtam Ampókkal, hogy Mr. Lankadatlan Éberség átlát-e a százfűleven.

– Városi legenda – kuncogott Tonks. – A falon viszont átlát, úgyhogy a helyedben gyorsan elhúznék. Egyáltalán, miért pont itt tesztelted a főzetet? Miért nem holnap? Az ember azt hinné, találkád volt valakivel.

– Miért, ha nekiállnál illegálisan kísérletezni egy bájitallal, te egyből a minisztériumban kezdenéd? Jó, hogy szólsz – már majdnem kezdtem azt hinni, hogy van némi sütnivalód.

– Én azt hittem, ezért csináltad az egészet! – Tonks hangjában csodálkozás csendült. – Ha ott nem veszik észre, hogy valaki más képében lófrálsz, sehol se fogják.

Sirius pisszenni sem merve bámult a szoba félhomályába az ajtórésen keresztül. Mire készül már megint ez a nő?!

– Tök legális indokom van rá, hogy odamenjek – felelte Lucy. – Tárgyalás, kobold fejesek, ilyesmi. Nincs okom rejtőzködni... de történt ma valami, ami miatt be kell jutnom a könyvtárba a varázshasználatin. Ott már lesz.

– Ha most közlöd velem, hogy Mafalda Hopkirkké akarsz változni... – kezdte Tonks, de barátnője a szavába vágott.

– Mi ez a megalománia, apád megint Bondot nézetett veled? Kiütsz egy takarítót, ellopod a cuccait meg egy szál haját, otthagyod nekem az emeleti vécében, és meg is vagyunk.

– Micsoda?! Azt akarod, hogy megátkozzak valakit?

– Ez a munkád, az ég áldjon meg! – mordult fel Lucy. – Be kell jutnom a könyvtárba, és kész. Ha nem bírja a strapát az érzékeny lelked, megoldom egyedül is... de egy másik dolgot akkor is meg kell tenned nekem.

– Meglesz a takarítód – sóhajtott Tonks. – Azt nem ígérem, hogy tiszta munka lesz, de miattam senki sem fog elkapni. Mi kell még?

Siriusnak veszélyes közelségbe kellett húzódnia az ajtóréshez, hogy kivehesse Lucy válaszát.

– Odabent valaki úgy szórja az Imperiusokat, mint Celestina Maggica a szar karácsonyi slágereket. Az apám meg hiába keménykedik, egy sima zagyváló átoktól is teljesen kidől. Nem egyszer használták már ellene. Megteszed, hogy néha ránézel?

Döbbent csend borult a szobára.

– Nem várok csodát – folytatta zavartan Lucy. – Csak... ha véletlenül éppen kéznél vagy, akkor pöcköld le róla a rosszfiúkat. Ennyi.

– Persze... – Tonks habozott. – Történt valami?

– Nem. Csak rossz előérzetem van.

– Egyébként izé, köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád!

– Én kösz, hogy megvédtél – felelte Lucy olyan hangon, ami egyértelművé tette, hogy a háta közepére sem kívánja az egész beszélgetést. – Mondjuk nem volt valami nagy szám az egész – azt hittem, jobban összevesztek majd rajtam.

– Ne akadj fenn Rémszemen – sietett megjegyezni Tonks. – Ő ilyen... és persze az sem segített az üldözési mániáján, hogy egy évre bezárták a saját ládájába.

– Sirius tizenkét évet ült a pokol fenekén, mégis normálisan bánik velem – felelte szárazon Lucy. – Talán megbocsátod, hogy nem szakad meg a szívem szeegény Mordonért.

– Apropó Sirius – vágta rá Tonks –, hogy is volt ez az Imperius-átokkal?

– Kellett tőle egy szívesség. Információval fizettem, ahogy szoktam. Ha tőled kellett volna, akkor neked mondom el.

– Szóval vele szóba állsz, Remusszal pedig nem, holott vele sokkal csúnyábban összevesztél...

– Rá még szükségem van, Remusra viszont nincs – felelte Lucy. Bár Sirius nem állíthatta, hogy ismeri őt, tisztán érezte, mennyire hamisan cseng a hangja. – Nem olyan bonyolult ez az egész, mint amilyennek hiszed!

– Vagy inkább amilyennek te hiszed! – vágott vissza Tonks. – Ha nem löknél el magadtól mindenkit...

– Csak az időmet vesztegeted – vágott a szavába Lucy. Nem emelte fel a hangját, de a szavaiból sütő indulat elnémította a másik boszorkányt. – A dolgok olyanok, amilyenek: Dumbledore manipulatív, Tudodki gonosz, az ég kék, a cigifüst büdös, én meg ilyen vagyok. Ez van, bassza meg. Holnap tali.

A hangokból ítélve felpattant a kandallópárkányon heverő Hop-poros szelence fedele.

– A Gringottsba még át lehet jutni? – kérdezte halkan Tonks. – Nálunk már külön írásos engedély kell hozzá.

– A főnököm irodájába igen – felelte szenvtelenül Lucy. – Ne kérdezd, hogy csinálja, de ki fogom deríteni.

Sirius hallotta, ahogy a kandallóban fellobbannak a lángok; aztán nem sokkal később azt is, ahogy Tonks egy halk nyikordulással becsukja maga mögött a helyiség másik ajtaját. A fejében megállíthatatlanul kavarogtak a gondolatok, ahogy szélesebbre nyitotta a folyosó felőli ajtót, és belopózott a szobába. A kandallóban még nagy lánggal égett a tűz, arra azonban, hogy Lucy Dawlish valaha ott járt, már csak egy gyűrődésnyom emlékeztetett a szőnyegen.

A szalon végében álló szekreter ekkor kissé megremegett; és Sirius összezavarodva pillantott a lassan elforduló ajtógomb felé. Hiszen alig egy órával azelőtt intézték el azt a mumust...

A szekrényből azonban Remus mászott ki.

– Igen, hallgatóztam, mint egy vénasszony – közölte az egyébként is nyilvánvaló tényt. – Ne nézz így rám! Te is ugyanezt csináltad.

– Miből jöttél rá, hogy nem Dung az? – vonta fel a szemöldökét Sirius.

Barátja keserű mosollyal kopogtatta meg az orrát. – A farkasoknak elég jó a szaglásuk – mondta. – Egy kis Százfűlé-főzet meg sem kottyan nekik.

– Én a cigi miatt tudtam – morogta Sirius. – Dung mindig Camelt szív, és abból is csak az előre töltöttet.

Egy pillanatig némán meredtek egymásra.

– Van róla bármi fogalmad, mire készülnek? – kérdezte fásultan Remus.

– A világon semmi, és nem is érdekel különösebben.

– Hát persze. Én is csak azokat a beszélgetéseket hallgatom ki, amik nem érdekelnek.

Sirius nem válaszolt; megvárta, míg Remus elég türelmetlen lesz ahhoz, hogy folytassa a faggatózást.

– Mekkora baj lesz, ha elkapják őket?

– Az attól függ, mit akar Dawlish a könyvtárban. – Sirius vállat vont. – Ha együtt ügyesebbek, mint külön-külön, simán megúszhatják.

Remus kutató pillantást vetett rá. – Te tudtad, hogy Harry... hogy ő volt?

– Fogalmam sem volt róla. – Sirius egy pillanatra lehunyta a szemét. – Mindenesetre nem felejtem el neki. Csak azt nem értem, hogy – miért?

– Gondolom, úgy érezte, jön neked eggyel – sóhajtott Remus. – Vagy ki akar békülni. Hiszen hallottad, rád még szüksége van.

Sirius pár pillanatig habozott, aztán kimondta:

– Valaki őt is megátkozta.

Remus jól láthatóan elsápadt.

– Micsoda? Imperiusszal?

– Igen, de leküzdötte. Ezért keresett meg... hogy szedjem le róla. Nem volt biztos benne, hogy sikerült.

– De hát hogyan csinálta? Hiszen nem auror! Sosem tanult ilyesmit.

– Vannak dolgok, amiket sosem érthetsz meg – vont vállat Sirius. – Lucy Dawlish valószínűleg egy ilyen dolog. Megfigyelheted, értelmezheted, megpróbálhatod megjósolni a következő lépését. De kiszámítani nem tudod. Az viszont egyértelmű, hogy ha továbbra is veszélyes őrültségeket csinál, miközben ilyen elánnal vadásznak rá a halálfalók, a mugli ügynökök, meg a jóég tudja még, hogy kik, előbb-utóbb valakinek a horgára akad.

– Ahogy Tonks is – tette hozzá halkan Remus. – Mindkettejüket féltem. Azt hiszem, Tonks több akcióra és izgalomra számított, amikor belépett a Rendbe, és most csalódott. Ha a kezébe veszi az irányítást... ha megelégeli, hogy látszólag nem csinálunk semmit, és mindent Lucyval akar megoldatni...

Sirius elgondolkodva simogatta az állát. – Szerinted sikerülne?

Remus nagyot sóhajtott.

– Nem tudom. Őszintén szólva bennem is egyre nagyobb a kísértés, hogy megszegjem Dumbledore szabályait. Tudom, hogy a Rendbe vetett bizalmamra kellene hagyatkoznom, de ez nem mindig könnyű. Eszembe jutnak a régi idők: a bizonytalanság, a sorozatos árulások és rajtaütések. Megértem Tonksot! Én is nagyon szeretném, ha végre cselekedhetnék. De türelmesnek kell lennem, és őt is meg fogom próbálni rábírni, hogy legyen türelemmel.

– Ha a türelmen múlna, Harry-t most ugyanúgy köröznék, mint engem – szögezte le Sirius. – És ha Dawlish-nak tényleg sikerült feljavítania a Százfűlé-főzet receptjét... nos, akkor ki tudja, lehet, hogy még én is kimozdulhatok innen néha. Talán hasznos is lehetek.

* * *

*Megjegyzés: A filmekben megfigyelhető néhány következetlenség azzal kapcsolatban, hogy megváltozik-e az ember hangja attól, ha Százfűlé-főzetet iszik. Ez a történet, ahogy mindenben, ebben is a könyveket követi: tehát a megfelelően elkészített Százfűlé-főzet a fogyasztójának minden fizikai tulajdonságát megváltoztatja, így a hangját is.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)