Amint eldöntötte, mit tegyen, Lucy azon kapta magát, hogy kevésbé fél; arra sem tett kísérletet, hogy elrejtse tűsarkú cipőjének koppanásait a kövezeten. Egyértelművé akarta tenni, hogy hallgatózott, és hogy ő diktálja a szabályokat, még akkor is, ha jelenleg a saját szívét sem tudta rávenni, hogy lassabban verjen – igaz, talán nem is akarta. Jó érzés volt, ahogy az erein végigszalad az adrenalin; kitisztult tőle a feje, mozdulatai pedig ugyanazzal a határozottsággal teltek meg, mint pár hónapja, amikor Remus megmentése volt a cél.

A félig nyitott ajtó előtt aztán mégis megtorpant; eljátszott a gondolattal, hogy sarkon fordul, és visszaszalad a bálterembe, vagy megkeresi az apját, amiért rögtön dühös is lett magára.

Az apádat? – szitkozódott némán. – És mire számítasz: hogy hirtelen elkezd normális szülőként viselkedni? Fogd már fel, hogy senkire nem számíthatsz saját magadon kívül!

Most szépen odamész, azt is kiszeded Malfoy agyából, ami nincs benne, aztán rárepülsz a Sequestrumra. Megtalálod a titkát, megsúgod Dumbledore-nak, és örökre elhúzol innét. Új életet kezdesz.

Egy kellemetlen hangocska ugyan a fülébe suttogta, hogy egyszer már csinált ilyet, és a végeredmény katasztrofálisra sikerült; ám nem volt ideje tovább gondolkodni ezen, mert Lucius Malfoy negédes hangja csendült az ajtó túloldaláról.

– Ne csak ácsorogjon ott, Miss Dawlish, jöjjön be! Bizonyára fontos mondanivalója van a számomra.

A boszorkány nekidőlt az ajtófélfának.

– Valami hatásos belépőszöveget kerestem, de nem vagyok ma formában. Maga szerint melyik a sejtelmesebb: az, hogy „na, erre megy ki a játék," vagy hogy „hát ismét találkozunk?"

Lucius Malfoy úgy bámult rá, mint egy gyengeelméjűre.

– Tudja mit? – folytatta a körmét piszkálva Lucy. – Talán nem is fontos. A hangsúly a lényeg, meg a fellépés.

– Maga vagy bődületesen ostoba – jelentette ki Malfoy –, vagy már most túljárt az eszemen. Esetleg részeg. Igen... az alapján, amit mostanában hallani magáról, talán ez a legkézenfekvőbb magyarázat.

– Mindenkit sérteget, aki segíteni akar magának? – csattant fel Lucy. – Nyilván nem véletlenül hallhattam meg a beszélgetését, elég nagy szarban lehet.

A legillimenciának hála érezte, hogy nem téved; Lucius Malfoy arcán pedig különös, kelletlen–elismerő kifejezés futott át.

– Kétségtelen – mondta –, hogy van egy dolog, amivel Narcissa semmi áron nem akarja megbízni a koboldokat, én azonban ebben látom a megoldást.

– Méghozzá olyan dolog, amit a koboldok nem szívesen tennének meg magának, igaz? – Lucy a varázslóéba fúrta a tekintetét. – Különben nem szorulna rá, hogy Cresswellen keresztül puhítgassa őket.

Malfoy elegáns mozdulattal megigazította a talárja nyakát.

– Jöjjön be – mondta –, üljön le.

Jobb ötlete nem lévén, Lucy belépett a használaton kívüli könyvtárszobához hasonlító helyiségbe, és magabiztosnak szánt mozdulattal helyet foglalt Malfoyjal szemben az antik íróasztal túloldalán.

A varázsló tűnődő pillantást vetett rá.

– Különösnek tűnhet az ötlet – mondta –, mert az én körömben nem szokás... de világosan fogok beszélni magával, ha maga is hasonlóképpen tesz. Úgy vélem, mindketten elég rafináltak vagyunk hozzá, hogy ellenkező esetben rengeteg felesleges bosszúságot okozzunk egymásnak.

– Fura – mondta Lucy. – Általában mindenki egy hülye libának néz.

– Eszemben sincs megtenni magának ezt a szívességet – felelte szárazon Malfoy. – Éppen elegendő hasznot húzott már belőle. De nem kell aggódnia! Segíthetek magának, ha megteszi, amire kérem.

– Remélem, megérti, ha vannak kétségeim az önzetlen szándékát illetően!

Malfoy hidegen elmosolyodott.

– Szó sincs önzetlenségről. Azóta próbálom a céljaimnak megfelelő pozícióhoz juttatni Dirk Cresswellt, hogy maga eltűnt a Gringottsból – és amíg fel nem bukkant ismét, minden a terv szerint haladt. Cresswellnek kellett volna megkapnia a pozícióját Gnarlak mellett, de maga egyszercsak visszatért, és mindent tönkretett!

Lucy elgondolkodva dobolt az asztalon.

– Nem véletlenül hívta őt ide, igaz? Azt akarta, hogy mindenki lássa, a nyilvánosság előtt mennyire megvetik egymást.

– Össze akartam hozni Caramellel – vont vállat Malfoy. – Hátha rájön, hogy Cresswell jobban szolgálná a céljait a Gringottsban, mint maga.

– Szóval ezt is tudja! – sóhajtott Lucy. – És ezek szerint a főnöke is... de akkor miért vagyok még életben?

– Hát nem egyértelmű? – Malfoy kissé előrehajolt az asztal fölött. – A Sötét Nagyúrnak esze ágában sincs megölni magát, Dawlish! Éppen ellenkezőleg, kíváncsi magára. Meg akarja érteni, hogyan hatott magára a Sorsfonó varázslata, már ha egyáltalán igaz, hogy találkozott vele... a Gringotts kérdését azonban közel sem tartja annyira fontosnak, mint mások.

– Például maga – következtetett Lucy.

– Például én – bólintott könnyedén Malfoy.

– Gondolom, azt várja tőlem, hogy legyek az embere Cresswell helyett, és cserébe azt hazudja, hogy megmenti az életemet.

– Már megbeszéltük, hogy nem hazudok – felelte a varázsló. – Kénytelen leszek megvédeni, ha úgy dönt, hogy segít nekem – a Sötét Nagyúr igencsak szeretne már választ kapni a kérdéseire! Természetesen nem azzal kezdte, hogy a legjobb embereit állította magára, de bevallom, megdöbbentő, hogy még egyik fejvadásznak sem sikerült a nyomára bukkannia. – Malfoy felvonta a szemöldökét. – Miért bámul így rám? Nem vette még észre, hogy valahányszor feláll egy asztaltól, egy kés fúródik a falba ott, ahol az előbb még a feje volt...? No persze ez csak amolyan hasonlat.

– Igenis hazudik – vágta rá Lucy. – Ha valóban akkora veszélyben forognék, mint mondja, már régen elkaptak volna.

Malfoy vállat vont. – Ha nem hisz nekem, az a maga dolga – felelte. – Mindenesetre ne csodálkozzon, ha megtámadják. Dumbledore hű vazallusaként nem sok jóra számíthat.

– Senkinek nem vagyok a vazallusa, csak próbálok élve kikeveredni ebből az egészből!

– Ez esetben érdemes elfogadnia a segítségemet – mondta Malfoy. – Adhatok pár tanácsot, hogyan érje el, hogy a Nagyúr hajtóvadászat helyett inkább csak figyeltetni akarja magát... no de mindent a maga idejében! Jó lenne, ha meg tudnánk egyezni valamiben. Higgye el, a mi oldalunkon sem szeret senki tiszta varázslóvért ontani.

Lucy valami nagyon frappánsat szeretett volna mondani, de csúfos kudarcot vallott.

– ...mit akar tőlem?

Malfoy egy darabig az asztalon heverő pecsétnyomóval játszott, csak utána felelt.

– Több régi, értékes és kissé veszélyes tárgyat őrzünk ebben a kúriában – mondta. – Ezek egy részét a háború alatt a családunk a Gringottsban tartotta, a Sötét Nagyúr bukása után azonban ide menekítettük őket, még az új rezsim kezdetekor elrendelt banki leltár kezdete előtt. Van azonban egy tárgy, ami több szempontból is nagyon kényes; és nyugodtabb lennék, ha ismét a Gringottsban tudhatnám.

– Na és mitől olyan kényes? – tudakolta Lucy. – Mérgező? Felrobban, ha hozzáér? Kibírhatatlan fájdalmat okoz?

– Semmi ilyesmiről nincs szó – felelte nyugodtan Malfoy. – Van azonban vele egy súlyos probléma: mégpedig az, hogy elpusztult. Már nem létezik.

– Szóval vissza akarja csempészni a Gringottsba... a nagy semmit? – értetlenkedett Lucy.

– Azt akarom, hogy a koboldok elkészítsék a hajdanvolt tárgy tökéletes másolatát anélkül, hogy bosszantó kérdéseket tennének fel – mondta Malfoy. – Minden apró kopásnak, sérülésnek és hibának stimmelnie kell: a tárgy így fog visszakerülni a családom gringottsi széfébe. Természetesen titoktartási kötelezettség mellett, ahogy az maguknál szokásos. Ha azonban mindezt hivatalosan akarnám csinálni, a banki tanács beleegyezésével, az igazgató személyes hozzájárulásával és egy sereg kobold restaurátor megbízásával, annak híre menne. Érti már, mire van szükségem?

Lucy elgondolkodva dobolt az asztalon. A félelem ezer tűvel szúrt belé, ám támadt egy ötlete.

– Azt hiszem, igen – mondta. – Meg azt is értem, hogy ha nemet mondok, hamarosan Cresswellt ülteti a helyemre. Bizonyára megvannak rá az eszközei, hogy pokollá tegye az életem... például a nyakamra küldi a fél Wizengamotot, vagy ilyesmi...

– Valóban ez lenne a legegyszerűbb – bólintott Malfoy. Lucy árgus szemekkel figyelte őt, de nyomát sem látta az arcán annak, hogy mindez csupán üres fenyegetés lenne. – Ám túl sokáig tartana. A lehető legamarabb véghez akarom vinni, amit elterveztem.

Uralkodj magadon, gondolta Lucy. Ne cseszd el...

– Tegyük fel, hogy egy csettintéssel elintézem ezt az egészet – mondta. – Mit kapok cserébe? Ha azt hiszi, újat mondott azzal, hogy követnek, csalódnia kell.

– Biztosíthatom róla, hogy nem leszek hálátlan – felelte Malfoy.

– Csodás – vágta rá Lucy. A szíve úgy vert, hogy már-már attól félt, a varázsló is meghallja. – Az ajánlatom a következő: holnap bejön a Gringottsba, aláír egy halom papírt, és olyan lesz, mintha a szóban forgó tárgy soha meg se mozdult volna. Ismerek valakit, aki egy szép zsák aranyért bármi ilyesmit megcsinál... Gnarlak és Ragnuk pedig délig valami fontos tárgyaláson lesznek, szóval őket is kikerüljük. Ne a főbejáraton keresztül jöjjön, hanem üljön be a Kegyvesztett Koboldba, a barátom és én pedig lemegyünk. Úgy fogunk csinálni, mintha kamatokat számolgatnánk.

– És maga mennyit kér mindezért?

Lucy elmosolyodott.

– Nem vagyok hülye – jelentette ki. – A pénznek nyoma van... de egy egyszerű szívességnek nincs. Olyan szívességre gondolok, amivel tulajdonképpen saját magának is jót tesz.

Malfoy nem felelt, csak várakozva felvonta a szemöldökét; Lucy pedig úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel.

– Harry Potter tárgyalása – mondta. – Kellemetlen ügy! Tudja, szó szerint mindenki fellélegezhetne, ha nem küldenék Azkabanba a fiút. Dumbledore nyilvánvalóan megakadályozná, maguk pedig sosem kapnák el, ha őt is besuvasztanák a Rend főhadiszállására...

– Őt is? – Malfoy szeme megvillant. – Ahogy Sirius Blacket is, igaz?

A francba, gondolta Lucy.

– Minket most Potter érdekel – felelte. – Holnap elrejtem a nemlétező holmiját a bankban. Ha felmentik a gyereket, soha senki nem fogja megtudni, hogy valaha is elmozdították onnét. Ha viszont elítélik, annak rohadtul csúnya vége lesz. Megegyeztünk?

– Meg – bólintott Malfoy. – Ami azt illeti – tette hozzá kissé gúnyosan –, nem gondoltam volna, hogy maga ilyen önzetlen. Vagy talán nem is az, ugye? Adósságot törleszt – esetleg valóban igazak a pletykák...

Lucynak halvány fogalma sem volt semmiféle pletykákról, de nem szándékozott ezt egy halálfaló orrára kötni. Inkább sejtelmes arckifejezéssel vállat vont, és felállt az asztaltól.

– Hát akkor – mondta – holnap találkozunk. Mert találkozunk, igaz? Nem fogom az útmenti árokban végezni, hisz megteszem, amire kér.

Malfoy átható pillantást vetett rá.

– Már mondtam. Nem ontok tiszta varázslóvért, ahhoz túl kevés van belőle.

Ez a mondat még akkor is Lucy fülében csengett, amikor résnyire nyitotta odalent a bálterem ajtaját, és besurrant rajta. A táncoló párok mostanra szétszéledtek: úgy tűnt, a társaság nagy része már hazament, Percy azonban még ott volt, és ugyanúgy Umbridge-dzsel és Caramellel beszélgetett, mint amikor a boszorkány ott hagyta.

Lucy megdobbanó szívvel vette észre, hogy időközben az apja is visszatért a teraszról. Graves és Madam Bones már nem voltak vele; csendes egyetértésben üldögélt Scrimgeourral egy sarokban.

– Hát itt vagy! – fordult felé Percy. – Olyan hosszan eltűntél, már mindenütt kerestünk...

– Szívtam egy kis levegőt – felelte erőltetett könnyedséggel Lucy. – Szép a kert.

– Gyönyörű – hagyta rá Percy. – Nos, még éppen időben érkeztél, hogy meghallgasd az új, javított tervezetemet az üstfenékvastagság nemzetközi szabályrendszeréről – Madam Umbridge azt ígérte, tesz pár javaslatot...

Lucy az őszinte kétségbeesés jeleit vélte felfedezni az államtitkár asszony békaarcán, és Caramel is kissé rezignáltnak tűnt.

– Oh! – mondta meleg mosollyal. – Kár, hogy kihagyom, de sajnos rohannom kell. Sürgős ügy... gyönyörű este volt, köszönd meg helyettem Malfoyéknak!

Ahogy megfordult, még éppen elkapta Scrimgeour pillantását – az aurorparancsnok válla rázkódott az elfojtott nevetéstől –, és mintha az apja sztoikusan nyugodt arcán is átcikázott volna némi derű.

– Kikísérlek – mondta John Dawlish higgadtan, és felállt az asztaltól.

Lucy nem próbált menekülni a helyzetből; elfogadta a férfi felkínált karját, és együtt sétáltak ki a kúriából a holdfényben sütkérező kertbe.

– Nem jöttél – mondta az apja.

– Dolgom volt – vont vállat Lucy. – Miről akarsz beszélni?

– Itt semmiről – John Dawlish karja kissé megfeszült. – Hová vigyelek?

Lucyba beleszúrt a félelem. – Utálok hoppanálni!

– Ne légy gyerekes! Hisz levizsgáztál belőle. Ki fogod bírni.

Ha ismernél, gondolta Lucy, tudnád, hogy Merula vizsgázott le helyettem.

– Tottenham Court Road – mondta végül, fogcsikorgatva. – A Trafalgar mellett, a szökőkútnál. Megvan?

Az apja bólintott; és a következő pillanatban Lucy-t hatalmába kerítette az az ismerős, szörnyű érzés, mintha fejjel előre átpréselnék egy szűk gumicsövön.

Gondosan rendben tartott, árnyas parkba érkeztek, egy életnagyságnál jóval nagyobb lovasszobor talapzatához. Lucy egy pillanatig csak a fák suhogását hallotta, aztán egyenként beúszott a tudatába a többi hang: autók tülkölése, a közeli pályaudvar zaja és London sosem csituló nyüzsgése.

John Dawlish intett a pálcájával, mire dísztalárja elegáns mugli ingre, öltönyre és a hozzáillő nadrágra cserélődött.

– Most pedig keresünk egy kocsmát! – közölte Lucy. – Minél lepukkantabbat.

– Szó sem lehet róla! – vágta rá az apja. – Keresünk valami tisztességes mugli helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. És nem ártana, ha ennél valamit. Malfoyéknál végig csak turkáltál az ételben.

– Így is épp elegen nyomoznak utánam – sóhajtott Lucy. – Ne kezdd már te is!

John Dawlish azonban hajthatatlannak tűnt; könyörtelenül felrángatta őt a Trafalgar Square túloldalán lévő mugli étterem tetőterébe, szigorú arccal a kezébe nyomta az étlapot, és közölte, hogy addig semmiről sem fognak beszélni, amíg nem választott legalább három kacifántos nevű fogást.

Lucy fontolgatta, hogy kikéredzkedik a mosdóba, és nem tér vissza, határozottsága azonban gyengülni kezdett, amikor az étlapot böngészve rájött, valójában mennyire éhes. Sosem volt konyhatündér, az étkezéseket pedig világéletében társasági eseménynek tartotta; mióta Remusszal és Siriusszal összeveszett, talán egyszer, ha evett normális ételt. Ha egyedül volt, gyakran arra is alig tudta rávenni magát, hogy legyűrjön egy szelet pizzát.

– Mi lenne, ha hozzácsapnánk egy üveg whiskey-t? – kérdezte felbátorodva.

Az apja megütközve nézett rá.

– Egy egész üveggel?

– Ez ilyen puccos hely – súgta színpadiasan Lucy. – A muglik nem szeretik, ha az ember kicentizi a dolgokat.

Az apja végül ráhagyta a döntést; és a boszorkány határtalan megkönnyebbülésére a whiskey-s üveg is megérkezett az asztalhoz az ételeikkel együtt.

John Dawlish hátradőlt a tányérja fölött, és csak annyit mondott:

– Nos...

– Nof – helyeselt Lucy, aztán észbe kapott, és gyorsan lenyelte a falatot. – Bocs – tette hozzá kissé elvörösödve –, rájöttem, hogy tényleg éhes vagyok...

Az apja diplomatikusan megköszörülte a torkát.

– Nos – mondta megint. – Nem is tudom, hol kezdjem. Tisztában vagyok vele, hogy sokáig nem tudtuk egymásról – ami esetemben szó szerint értendő –, és azt is tudom, hogy valószínűleg nem bízol bennem, mégis kötelességemnek érzem, hogy tisztázzunk néhány dolgot.

Kötelesség, gondolta keserűen Lucy, de nem szólt semmit.

– Hogy miről kell beszélnünk – folytatta az apja –, az attól függ, hogyan válaszolsz a kérdéseimre. Kérlek, ne hallgass el előlem semmit! – A varázsló felsóhajtott. – Ha akarod, abba is beleegyezem, hogy a beszélgetésünk végén mindent kitöröljek az emlékeimből, de muszáj tudnom, hogy az értesüléseim szükségesek-e a számodra, vagy inkább veszélyesek!

Lucy kezében megállt a villa.

– Hű – mondta. – Oké, őszinte leszek, ha te is az leszel.

– Erre a szavamat adom – mondta ünnepélyesen az apja.

Egy darabig hallgatott, csak a keze tűnt el az asztal alatt; és Lucy tudta, hogy védőbűbájokat von köréjük.

– Elsőre, gondolom, azt fogod kérdezni tőlem, hová tűntem vacsora után – mondta szárazon.

John Dawlish a szemébe nézett.

– Nem – felelte –, elsőre azt kérdezem, tagja vagy-e a Főnix Rendjének.

Lucy elhúzta a száját. – Őszintén? Elvileg igen, de katasztrófa az egész. Dumbledore titkolózik, semmi sem halad sehová, és a Rend tagjai sem bíznak bennem. Igaz, én se nagyon bennük.

– És valóban dolgod volt azzal az Argo Pyritesszel, aki nálunk, a parancsnokságon már-már legendaszámba megy? Valóban létezik ez a személy?

Lucy némán bólintott.

John Dawlish lehunyta a szemét.

– Szerinted valóban igaz, hogy Voldemort visszatért, és hatalma szörnyűbb, mint valaha?

Lucy ránézett.

– Nem csak szerintem – felelte. – Láttam.

– Láttad?! – Az apja szeme megvillant. – Merlinre, te találkoztál vele?

– Aha – felelte merev arccal Lucy. – Tényleg olyan ronda, mint a városi legendákban.

John Dawlish reszketett a felindultságtól. – De hát hogyan...?

– Nem akart kinyírni – felelt a ki nem mondott kérdésre Lucy. – Információkat akart Pyritesről, de megzavarták, és egy barátom segített megszökni. – Önkéntelenül nyelt egyet; nem tudta, mennyire nevezheti a barátjának Jerry-t, a vámpírt. – Azóta csak annyira vagyok célpont, amennyire a Rend bármelyik másik tagja. Nem tudok eleget ahhoz, hogy tényleg rám szálljon.

– Tehát találkoztál vele – mondta halkan az apja –, mégis kész vagy tovább harcolni ellene.

Lucy zavartan vállat vont.

– Az egész életem másként alakult volna, ha nincs ő meg a halálfalói – felelte. – Anya még élne, meg ilyesmi... gondolom, gyűlölöm őt ezért. Nem tudom. Azt mindenesetre nem akarom, hogy elérje, amit akar, mert abba rengetegen bele fognak halni.

Az apja különös, megváltozott arckifejezéssel nézte őt.

– Még egy kérdés – mondta. – Mit keresel a Gringottsban?

– Rohadt sok pénzt – felelte barátságtalanul Lucy. – Tudod, mire készül Caramel, ugye?

Az apja felvonta a szemöldökét. – Részleteiben nem, de sejtem, hogy köze van a koboldokhoz – ami kissé ironikus, tekintve, hogy Cornelius mindig is rettegett tőlük.

– Nem mondhatok többet, mert beindul rajtam egy sereg rontás... az a lényeg, hogy Caramel, Dumbledore meg a koboldok is azt hiszik, hogy nekik dolgozom.

– És valójában kinek dolgozol?

Lucy hidegen elmosolyodott. – Még nem döntöttem el.

Az apja komoly arccal nézte őt. – Akkor segítek. Rufusszal már a nyár folyamán több okunk volt feltételezni, hogy Dumbledore igazat mond, és Voldemort valóban ismét veszélyt jelent a varázsvilágra. Ennek fő oka az, hogy a minisztériumban megint röpködni kezdtek az imperiusok... – John Dawlish felsóhajtott. – Az egyik éppen Caramelt találta el.

Lucy kezéből kiesett a villa.

– Szóval a mágiaügyi minisztert valaki dróton rángatja, ti pedig zsebretett kézzel dudorásztok, és nem csináltok semmit?

Az apja lecsavarta a kupakot a whiskey-s üvegről, és különös gonddal kiválasztott három-három jégkockát a poharaikba, mielőtt felöntötte őket.

– Nem így írnám le a helyzetet – felelte –, de a lényeg valóban ez. Mielőtt azonban dühöngeni kezdesz, gondolkodj! Vajon miért nem csinálunk botrányt?

– Mert rá akartok jönni, hogy ki irányítja a minisztert – vágta rá kelletlenül Lucy.

Az apja jelentőségteljes pillantást vetett rá. – És?

– És nem akarjátok, hogy úgy érezze, új áldozatokat kell szednie. – Lucy belekortyolt a whiskeybe, hogy erőt merítsen a következő gondolathoz. – Én nem ezt csinálnám! Addig idegesíteném a tettest, míg neki nem áll vaktában lődözni. Ha ideges, elkezd hülye hibákat véteni, amiket egyébként elkerülne.

– Például megöl valakit? – vetette fel az apja. – Vagy elszabadít egy táltostüzet? Netalántán túszul ejt egy ártatlan minisztériumi dolgozót, aki képtelen védekezni ellene? Vállalnád is a felelősséget azért, ami történhet...?

Lucy érezte: ahogy világéletében mindig, most is el fogja veszíteni az apja elleni vitát, mégsem hagyta magát.

– Aki ilyen átkot küld a mágiaügyi miniszterre, az nem kispályás! – közölte. – Nem kezd el csak úgy vaktában gyilkolászni. Az Imperiustól pedig nincs félnivalótok – ti, aurorok megtanuljátok leküzdeni, nem?

Az apja egy darabig némán fixírozta a villájára tűzött ízléses sajtkockát, aztán visszatette a tányérjára.

– Mennyit tanultál az iskolában az Imperius-átokról? – kérdezte csevegő hangon. – Gondolom, sosem láttad hatni.

– Egyszer – felelte Lucy. – Tavaly találkoztam Barty Kuporral, és feltűnt, hogy furák a gondolatai. Meg félre is beszélt... akkor még simán csak azt hittem, bekattant, csak később hallottam, mi történt vele. Csodálkoztam is rajta; elvégre Kupor nagy varázsló volt.

John Dawlish fáradtan túrt bele a hajába. – Az Imperius nagyon, nagyon komplex varázslat – mondta. – Sok tulajdonsága inkább a bűbájokat idézi, a hatása mégis egy átoké. Ugye érted, miért mondom ezt?

– Az átok hatása egyetemes, erőssége a pálcahasználó varázserejétől függ – szavalta Lucy. – A bűbájt azonban minden részletében a pálcahasználó elméje és személyisége formálja. Bármilyen hihetetlen, én is odafigyeltem Flitwickre elsőben. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Állj! Arra célzol, hogy az Imperiusra úgy hat a pálcahasználó személye, mintha bűbáj lenne? Szóval, teszem azt, Tudodki Imperiusa nem csak hogy erősebb lenne, mint mondjuk az enyém, hanem a működési elve is más lenne?

– Minden bizonnyal – felelte komoly arccal az apja. – Ezért olyan rettenetes az Imperius-átok, ezért szedett annyi áldozatot a háború alatt; ezért nem tudunk biztonsággal védekezni ellene! Mindenkire másként hat, és minden mágus más hatást ér el vele. Én sem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy le tudnám győzni az átkot – ha a rosszakaróm igazán ügyes, észre sem fogom venni, hogy a hatása alatt állok!

– Szóval Caramelen keresztül akartok eljutni a bűnöshöz – bólintott Lucy.

Az apja hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

– Nem ilyen egyszerű a helyzet – sóhajtott. – Sajnos nem tudhatjuk biztosan, hogy Caramelen kívül ki áll még az átok hatása alatt. Mi magunk is áldozattá válhatunk... de még ha valami csoda folytán le is leplezzük a tettest, szinte lehetetlen lesz rábizonyítanunk, hogy uralma alá vonta a mágiaügyi minisztert! Azonnal kitörne a pánik. A Wizengamot nem lenne hajlandó nyilvánosságra hozni az igazságot, a tettes pedig megúszná egy vádalkuval.

– Akkor adjátok el a sztorit a Szombati Boszorkánynak! – Lucy tehetetlenül hadonászott a késével. – Vagy a New York-i Szellemnek! Vagy a mugli tévének!

– Ezzel csak saját magunktól vágnánk el a további hírszerzés lehetőségét – sóhajtott az apja. – Az az egyetlen esélyünk, ha olyan helyzetet teremtünk, amiben cselekedhetünk. Elő kell csalogatnunk Voldemortot, el kell érnünk, hogy megmutassa magát. Amint ismét van arca és neve az ellenségünknek, rögtön minden sokkal könnyebb lesz.

– Szóval azt akarjátok, hogy felkapja a vizet? – fakadt ki Lucy. – Csodás ötlet... amikor én találkoztam vele, kimondottan jó kedvében volt, mégis teleraktam tőle a gatyámat, te meg húzni akarod az agyát?

– Azt fogom tenni, ami szükséges – felelte jeges eltökéltséggel az apja. – Neked azonban szeretném, ha lenne választási lehetőséged – tette hozzá szelídebben. – Nem tudom, milyen egyezség köt Dumbledore-hoz, de ha úgy érzed, csapdába estél, vagy közvetlen veszélyben vagy, keress meg. Valószínűleg későn mondom ezt, de... bármi is történt köztünk, a lányom vagy, és mindig az maradsz. Sosem mondtam le rólad.

Hosszú csend következett. John Dawlish megköszörülte a torkát, és zavartan elnézett a távolba, London neonfényektől villódzó látképére meredve, Lucy pedig leküzdötte a késztetést, hogy a nyakánál fogva húzza meg a whiskey-s üveget, és helyette inkább rágyújtott. Számtalanszor akarta már hallani ezeket a szavakat, most mégis üresnek, hamisnak tűntek.

– Valami azt súgja, te se nagyon ettél Malfoyéknál – szólalt meg könnyedén, apja üres tányérjára bökve. – Gondolom, Rufus se. Hogy csináltátok? Eltüntető bűbáj? Vagy egy óvatlan pillanatban beleszórtatok mindent a legközelebbi antik vázába?

– Remélem egyértelmű, hogy az előbbi – felelte méltóságteljesen az apja. – Gondolkodj azon, amit mondtam – tette hozzá. – Eljöhet a nap, amikor a barátaid már nem tudnak megvédeni.

– Nincsenek barátaim – szaladt ki Lucy száján. – Csak olyan emberek, akik akarnak tőlem valamit.

– Nem hiszem, hogy ez így van – felelte nyugodtan John Dawlish. – De ha véletlenül mégis, akkor sem kell örökre így maradnia. Sejtelmem sincs, mi történt veled az elmúlt években, de megváltoztál. Nem fogod elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint korábban.

Nem, gondolta ingerülten Lucy, most más hibákat fogok elkövetni.

Pillantásuk üres tányérjaikra tévedt.

– Hazaviszlek – mondta szelíden az apja. – Merre laksz?

– Most épp a Holiday Innben – felelte zárkózottan Lucy. – Bloomsburyben... de ne törd magad. Elkapom a metrót.

– A metrót? – Lucy érezte, hogy bármennyire toleráns is az apja a muglikkal, ez azért meghaladja a tűrőképességét. – Az ég szerelmére!

– Igen, azt – felelte metszőn a boszorkány. – A fél világ figyel, és az sincs kizárva, hogy követnek. Ha ne adj' Merlin a nyomomban van egy halálfaló, a metróba tuti nem fog követni. Azt pedig, hogy miért járok szállodáról szállodára, gondolom, ezek után nem kell magyaráznom.

– Vagy inkább nem akarod! Ha valóban tagja vagy a Főnix Rendjének, a főhadiszállásukon biztonságban lennél. Gyanítom, komoly védőbűbájokat szórtatok rá.

Lucy elegáns mozdulattal leemelte a whiskey-s üveget az asztalról.

– Lakik ott valaki, akit ki nem állhatok – hazudta, és egy mugli százfontost az asztalon hagyva a lift felé vette az irányt.

*

Lucy végül valóban felszállt ugyan a metróra, de nem a Piccadilly, hanem a Bakerloo felé közlekedő járatra; az Oxford Circusnél pedig belevegyült a Highbury felé tartók tömegébe. A King's Crossnál aztán elege lett a zsúfolt, levegőtlen metróból, és gyalog folytatta az útját; a pályaudvar mosdójában azonban előbb egyszerű, csinos kosztümmé változtatta estélyi ruháját, mintha csak elhúzódott volna a munkanapja. Nem akarta, hogy a kelleténél többen bámulják meg, vagy hogy unalmas flörtök térítsék el a céljától.

Jóval elmúlt már éjfél, mire a boszorkány megállt a kopott, szemetes tér közepén, mégis úgy érezte, mintha alig öt perc telt volna el, mióta elhatározta, hogy idejön; és még mindig nem volt benne biztos, hogy helyesen döntött. Az apjával való beszélgetés azonban bogarat ültetett a fülébe, és tudta: nem lesz nyugta, míg választ nem kap a kérdéseire. Egyre biztosabb volt benne, hogy mi történt vele Malfoyéknál a vacsora közben, ugyanakkor sejtette, hogy nem lenne bölcs dolog megosztania az elképzelését az apjával. Beszélgetésük alapján úgy tűnt, a varázsló félti őt – éppen eléggé ahhoz, hogy meg akarja védeni az elkerülhetetlentől. Ugyanez igaz volt Rufus Scrimgeourra, Tonksra, sőt, egy kicsit talán még Kingsley-re és Sturgisra is; Rémszem Mordon pedig ízekre szedte volna őt a gyanakvásával és a varázsszemével.

Márpedig Lucy Dawlish-nak egy aurorra volt szüksége: egy olyan aurorra, aki az ő oldalán áll, mégsem érdekli annyira a sorsa, hogy az aggódásával hátráltassa őt. A helyzet pedig úgy állt, hogy – legyen ez bármilyen kényelmetlen – csak egy ilyen aurort ismert.

Nyugodt határozottság, gondolta a boszorkány, miközben a Grimmauld tér 12 málladozó homlokzata utat tört magának szomszédai között, ez a kulcs. Ha elég érdekesen adod elő a problémádat, hajlandó lesz megoldani. Vagy legalább meghallgatni.

Lenyomta a kilincset, és beóvakodott az öreg ház előszobájába. Egy gyors oldalpillantással megbizonyosodott róla, hogy Mrs. Black portréja alszik, aztán végigsietett a folyosón, és a konyha felé vette az irányt – szinte rögtön megtorpant azonban, ahogy megütötte a fejét Mrs. Weasley pörölése.

– ...és rendesen töröld meg a tányérokat, Ronald! Így is úgy néz ki a mosogató, mintha felrobbant volna benne egy randalórszarv...

Lucy-t egyformán nyugtalanította a lehetőség, hogy Mrs. Weasley egy seprűvel kergeti ki az utcára, vagy hogy őt is befogja a házimunkába; inkább úgy döntött, megpróbál felóvakodni a lépcsőn, hátha az emeleten megtalálja, akit keres. Egészen elfeledkezett róla, hogy nyár eleje óta többen is beköltöztek a Grimmauld téri házba: a tény, hogy Weasley-éket is kerülgetnie kell, nem csillapította a Black család otthonával szembeni ösztönös ellenérzését, sőt – a nyugtalanság vadabb hullámokban tört rá, mint valaha.

– Te meg ki vagy? – mondta egy ismeretlen hang.

Lucy megpördült a tengelye körül, ugyanezzel a mozdulatával telibe fejelve a lépcső fölé aggatott, kitömött házimanófejek egyikét.

– Oh – felelt az előbbi hang a boszorkány fájdalmas nyögésére. – Bocs, Tonks. Nem ismertelek meg szőkén. Meg... más arccal, meg ilyenek.

Lucy két kézzel megragadta a mentőövet.

– Mert ha valaki bénázik, az csak én lehetek, mi? – csattant fel, barátnője hangjának elfogadható utánzatát nyújtva, és feldúlt pillantást vetett a bizarr falidíszre. – Hogy szakadnál le onnan! – sziszegte.

Ekkor valami nagyon különös dolog történt.

A molyrágta manófej, amelyet – számos néhai rokonával együtt – Sirius meg ő annak idején egy teljes délutánon keresztül próbáltak leimádkozni a falról, lassan oldalra dőlt, majd elvált a talapzatától, és Lucy lábai előtt puffant a lépcsőn.

– Ezt meg hogy csináltad?!

Lucy felpillantott. Kócos, vézna, tizenötévesforma fiú állt a lépcső tetején, a füle mögé tűzött varázspálcával, kibomlott cipőfűzővel és egy fiola seprűápolóval a kezében. Szeme zölden – és gyanakvóan – csillogott kerek szemüvege mögött, Lucy pedig hirtelen, megmagyarázhatatlan módon úgy érezte magát, mintha a fiú mögött, a sötétből egy másik szempár is rászegeződne.

– Nem t'om – felelte, Tonksra jellemző zavart vigyort erőltetve az arcára. – Lehet, csak szépen kell kérni őket, és lejönnek.

– Aha – felelte a fiú, aki Lucy megítélése szerint csakis Harry Potter lehetett. Erre a magyarázatra mintha elvesztette volna az érdeklődését III. Hettyben és lefejezett társaiban; és Lucy érzékein váratlan hullámban söpört át a rátörő letargia.

– Hé – mondta önkéntelenül a boszorkány –, fel a fejjel...

– Ne kezdd már te is! – jött az ingerült válasz. – Pár nap, és kirúgnak. Caramel mindent meg fog tenni, hogy kicsináljon.

– Caramel egy fontoskodó ripacs – felelte tömören Lucy. – Ha a suliból ki is pöckölnek, Azkabanba tuti nem kerülsz. A keresztapád nem hagyná. – Úgy tett, mintha futólag elgondolkodna valamin. – Tényleg, nem láttad véletlenül?

– Már lefeküdt – felelte a fiú. – Legalábbis asszem'. Lehet, hogy csak több esze volt, mint nekünk, és elmenekült a mosogatás elől.

– Attól még felemelhetné a nemes és nagy múltú seggét – vágta rá Lucy, és elindult felfelé a lépcsőn. Harry Potter okos fiúnak tűnt, és nem akarta, hogy túl sok ideje legyen töprengeni „Tonks" új külsejének részletein.

A térde kellemetlenül bizsergett, mire felmászott a Black-ház legfelső emeletére, és megállt a SIRIUS feliratú ajtó előtt. Önkéntelenül megborzongott; rövid, ám emlékezetes Grimmauld téri tartózkodása alatt a szemközti, REGULUS ARCTURUS BLACK (kifejezett engedélye nélkül belépni tilos) feliratú szobában lakott, és olykor még mindig kísértették az első éjszaka képei: a baldachin, ami megpróbálta megfojtani, és a furcsa, rémisztő álmok, melyek elvezették a medálhoz, amit Sipor, a vén házimanó olyan féltékenyen őrzött, és ami a végső, parázs vita forrása lett közte és Sirius között. Onnantól kezdve, hogy előkerült az a vacak, csupa katasztrófát okozott...

Lucy mély levegőt vett, és bekopogott az ajtón.

– Nem vagyok itt! – jött a halk blues-zenével keveredett válasz.

– Ha bujkálni akarsz – felelte emelt hangon a boszorkány –, ne egy olyan ajtó mögött tedd, amire rohadt nagy betűkkel ki van írva a neved!

Tompa dobbanás hallatszott; a következő pillanatban az ajtó résnyire nyílt, és a résben megjelent Sirius Black nyúzott arcának egy szelete. Lucy már ebből a szeletből is meg tudta állapítani, hogy fáradt, és hogy nem lesz könnyű dolga vele. Sirius tekintetéből azóta sem tűnt el a szenvedés nyugodt felszín alatt tomboló vihara, hogy utoljára találkoztak, a pillantása mégis tiszta volt és éber; szinte átszúrta őt.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte őszinte döbbenettel a varázsló.

Lucy összefonta a karját.

– Gondolatkísérlet – mondta. – Tudnál tíz percig úgy csinálni, mintha beszélőviszonyban lennénk?

Sirius szélesebbre nyitotta az ajtót, és látványosan szemügyre vette a szobája falán ketyegő órát. – Hallgatlak.

Lucy önkéntelenül elmosolyodott, és egy gyors bűbájjal kettejükre zárta az ajtót. A záróvarázslattal együtt egy disaudiót is elmotyogott, amire Sirius felkapta a fejét.

– Mi folyik itt? Jöttél, hogy megments az unalom általi haláltól, és beavass a koboldmaffia mocskos titkaiba?

– Ennyire sajnos nem izgi – felelte Lucy, és kérdés nélkül lehuppant a vetetlen ágyra. – Csak egy... izé, szívességet kérek.

Tudta, hogy ezzel sikerült felkeltenie a férfi érdeklődését. Sirius lehuppant mellé a molyrágta matracra, megvárta, míg a lemezjátszóból duruzsoló B. B. King belefog a következő verzébe, aztán várakozva felvonta a szemöldökét.

– ...ez már az?

Lucy az ajkába harapott. – Meg kell csinálnod rajtam azt az ellenőrzőizét – mondta halkan. – Amit Rémszem szokott. Hogy tuti nem vagyok-e Imperius alatt.

Sirius arcáról olyan gyorsan tűnt el a neheztelés, hogy Lucy szinte beleszédült.

– Te most szórakozol velem?!

– A fenét! – csattant fel a boszorkány. – Szerinted itt lennék, ha volna bármi más választásom?

– Valaki kimondta rád az Imperiust?

– Nem tudom! – Lucy bosszúsan vette tudomásul, mennyire rémülten cseng a hangja. – Fogalmam sincs, mi történt, csak... fura gondolataim támadtak. Mintha valaki más lenne a fejemben, és ő parancsolna nekem mindenfélét. De nem engedelmeskedtem, és azóta tök paranoiás vagyok.

– Nem hinném, hogy Imperius volt – szögezte le Sirius. – Talán inkább zagyváló átok...

– Nem! Arról tudom, hogy milyen érzés. Ez más volt. Teljesen belemerültem a gondolataimba, nem is emlékszem, mi történt közben körülöttem. Elment az étvágyam, meg minden.

Sirius felvonta a szemöldökét. – Hol is voltál éppen?

– Egy... vacsorán. – Lucy elharapta a mondatot; nem volt kedve végighallgatni a Felelőtlenül a Vesztedbe Rohansz című litániát, amit Sirius inkább irigységből, semmint meggyőződésből zúdított volna rá. – Minisztériumi hülyeség. Utána volt egy kellemetlen beszélgetésem az apámmal, és azt mondta... – Lucy nyelt egyet. – Szóval, nem én lennék az első, aki mostanában kapott egyet a képébe.

Sirius azonnal vette a lapot.

– Kit átkoztak meg?

– Nem mondom el, mert iszonyatosan fel fogod húzni magad.

– Késő – felelte nyersen a varázsló. – Kicsoda?

– Caramel... nem, ne nézz így rám! Tudom, hogy rohadtul gáz.

– Hát ez remek – morogta Sirius, és lerítt róla, hogy minden erejével próbálja csillapítani az indulatait. – De legalább tudnak róla, a fene egye meg! Hang nélkül ülnek a seggükön, igaz?

Lucy bólintott.

– Az én időmben is ezt csináltuk. – Sirius türelmetlenül beletúrt a hajába. – Csak akkor tehettünk nyíltan bármit is, amikor már rég égett a ház.

– Apa is ezt mondta – sóhajtott a boszorkány.

– Ki fogják rúgni Harry-t... – mondta megváltozott hangon Sirius. – Rohadtul kicsinálják!

– Én ebben nem lennék olyan biztos – felelte diplomatikusan Lucy. – Nem muszáj, hogy mindennek Tudjukkihez legyen köze! Lehet, hogy valójában az alagsori takarítónő szórt Imperiust Caramelre, mert világuralmi terveket szövöget a macskáival.

Sirius el se mosolyodott. – Egyértelmű lejárató kampány az egész – mondta. – A sajtóban kezdték, a megrendezett dementortámadással folytatták, és most jön az ítélet.

– Na jó – mondta Lucy. – Fogadjunk, hogy nem lesz gáz! Mondjuk... ötszáz galleon, hogy felmentik a srácot?

– Dupla vagy semmi – morogta a varázsló.

– Felőlem aztán! Jól keresek.

– Ezer galleon neked is fájni fog – jegyezte meg Sirius. A matrac tiltakozva nyikorgott alattuk, ahogy ültében a boszorkány felé fordult. – Szóval... Imperius-ellenőrzés. Elég kellemetlen lesz.

Lucy elnézett a férfi válla fölött. – Csak csináld!

Sirius azonban pár pillanatig csak ült, és őt nézte.

– ...egyébként miért pont engem kérsz rá?

Lucy megzavarodva kapta vissza a tekintetét a varázsló arcára.

– Mármint – folytatta merengve Sirius –, akár az apádat is megkérhetted volna. Vagy Tonksot. Vagy bárki mást a Rendből.

Lucy lehajtotta a fejét.

– Apámat hagyjuk – sóhajtott. – Te legalább csak simán haragszol rám... mindenki más viszont úgy bánik velem, mintha valami bénán rejtőzködő halálfaló ügynök lennék! Tonks pedig még a szüleivel lakik – nem állíthatok be hozzájuk hajnali kettőkor, hogy „csá, teljesen szétkúrták az agyam egy átokkal, nincs kedved leszedni rólam?" Úgy egyáltalán, nincs senkim, akihez beállíthatnék hajnali kettőkor... csak Ampók, de ő ilyenkor tuti órabért kérne a barátságáért. És nem is tudom, hol lakik.

– Nem haragszom – felelte halkan Sirius. – Pontosabban de igen, elmondhatatlanul haragszom, csak nem rád. Na mindegy... hunyd le a szemed.

A varázsló keze megnyugtatóan meleg volt Lucy homlokán, mégis megborzongott az érintésétől. A Mordon által használt ellenőrzőbűbájok kiszórása percekig tartott, és olyan érzéssel járt, mintha tűvel szurkálnák. Nem egy konkrét varázsigéből, hanem azok összefüggő láncolatából állt; melyből kiderült, hogy sem nyomkövető, sem riasztó, sem zagyváló átokkal nem sújtották Lucy-t.

Amikor azonban az Imperius-átok volt soron, a boszorkány kibírhatatlanul erős bizsergést érzett az egész testében, Sirius keze pedig megfeszült.

– Merlin fa... a mindenségit, igazad volt!

* * *

Megjegyzések

(1) A fejezet több helyen is visszautal az előző két részre. Jerry egy vámpír karakter, akivel Lucy az előző rész egyik fejezetében ismerkedett meg, és barátkozott össze; Sirius pedig ebben a történetben aurorként végzett, és a bebörtönzésének körülményei is bonyolultabbak voltak, mint ami a HP-könyvsorozatból kiderül. Ha érdekelnek a részletek, a sorozat második része, a Bob Roshta csodálatos visszatérése megadja a választ a kérdéseidre, de ezek az apró részletek talán egyébként sem annyira zavaróak=)

(2) A bűbájok és átkok működése közötti különbség, valamint az Imperius-átok működési elve és természete a saját ötleteim alapján kerültek bele ebbe a történetbe, ez egyáltalán nem canon. Én ilyen fura alak vagyok, és egy időben, még gyerekként azzal töltöttem az időmet, hogy varázstan-elméleti értekezéseket írtam, hát ez van :D nemrég megtaláltam ezeket a jegyzeteket, és a történet folyamán itt-ott igyekszem majd feldolgozni őket.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)