- SZERZŐI MEGJEGYZÉS -

(1) Az előző fejezettel kapcsolatos figyelmeztetések változatlanul érvényben vannak...

(2) Amikor 2006-ban kijött P!nk I'm Not Dead című lemeze, és az MtV-n egy nap tízszer lement a fenti klip... na akkor döntöttem el, hogy a sztori ezen pontjához nagyon illik a fenti dal.:)

* * *

Utoljára, Black!

Harmincötödik fejezet: Az utak elválnak

Két héttel később

– Szóval... – mondta Remus.

– Szóval – helyeselt Tonks.

A mondatot egyikük sem folytatta; helyette lesütötték a szemüket, és úgy tettek, mintha valami formabontóan érdekeset vettek volna észre a teáscsészéjükben. Tonks tudta: ha arra vár, hogy Remus fűzze tovább a beszélgetés fonalát, valószínűleg ennél az asztalnál fog megöregedni, mégis képtelen volt rávenni magát, hogy megszólaljon.

Amikor legutóbb ült le ugyanehhez az asztalhoz, tizenhárman zsúfolódtak köré, és Angus Belby-t alig egy órával később meggyilkolták. Bill és ő aznap avatták be a titkaikba Kingsley-t és John Dawlish-t, hogy aztán közösen nyomozzanak tovább a Gringotts feltételezett kirablója, Doris Purkiss után. Doris Purkissről később kiderült, hogy az igazi neve Lucy Dawlish, az „ellopott" pénz pedig a sajátja volt.

Mintha évtizedek teltek volna el azóta, pedig tavaly történt...

Tonks Angus halála óta kerülte az ebédlőt, de a kávézóról sem voltak jobb emlékei, ahol a titokzatos J. S. kis híján az arcukba robbantotta a falat Lucyval. Ráadásul odafent minden kétszer annyiba került; és Remus valószínűleg ennek ellenére sem hagyta volna, hogy fizessen.

Kis híján összerezzent, amikor a férfi újra megtörte a csendet.

– Szóval... hogy érzed magad? – kérdezte rekedten.

Tonks türelmetlenül kisimított a szeméből egy rózsaszín tincset.

– Hát... voltam már jobban is. Gondolom, te is.

– Határozottan, igen – felelte Remus mereven.

– ...meg az idő is nagyon szép – tette hozzá Tonks.

Remus arcán szomorú mosoly suhant át.

– Elismerem, hogy szánalmas próbálkozás volt... de sejtelmem sincs, hogyan kezdhetnénk el ezt a beszélgetést!

A hangja tompán csengett, és Tonks gyomrába beleszúrt valami megmagyarázhatatlan, baljós előérzet.

– Hát akkor... csak úgy beszélgessünk! – vetette fel. – A parancsnokságon úgyis napok óta olyan a hangulat, mint egy kriptában. Lassan elfelejtem, hogy kell hangosan beszélni.

– Andromeda... – Remus megköszörülte a torkát. – Az édesanyád – tette hozzá, teljesen szükségtelenül. – Elmondtad neki?

Tonks lassan bólintott.

– Nagyon kiborult – vallotta be. – Leginkább azon, hogy titkolóztam előtte. Azt hiszem, mostanra felfogta, miért tettem, de továbbra sem bízik Dumbledore-ban. Szerinte túl könnyen vásárra visszük a bőrünket. Még jó, hogy nem tudja, mit csináltunk a Mungóban, meg ilyenek. – Tonks felsóhajtott. – Most ezerrel elkezdte erőltetni az úgynevezett családi összetartást, ami... hát, sosem ment nekünk túl jól. Úgy értem, nincs feszkó, ők remekül elvannak apával, de én inkább a saját utamat járom. Ettől még ugyanúgy szeretem őket, csak... nem lóghat az ember mindig a szüleivel, na! Eddig egyiküket sem zavarta, hogy elmaradozom, most meg fel vannak háborodva, hogy odaköltözöm Lucyhoz.

– Odaköltözöl? – Remus megkönnyebbült pillantást vetett rá. – Ez igazán...

– Mármint, odaköltöznék, ha végre sikerülne beszélnem vele! Levédette Darlingtont mindenféle hülye bűbájjal – gondolom azért, hogy ne ellenőrizhessük, él-e még –, és a közelébe se jutok! Minden erejével elkerül, mióta Sirius...

Tonks pillanatnyi szünetet tartott, Remus pedig elmélyülten piszkálni kezdte a körmét.

– ...szóval, valahogy mindig meglógott. Szerintem lefizette a koboldokat, hogy pattintsanak le róla.

Remus végre ránézett. – Megint iszik, igaz?

– Fogalmam sincs! – Tonks kétségbeesett kézmozdulatot tett. – Körülbelül fél órát sikerült eltöltenem a közelében, és azt is csak azért, mert elbújtam az irodájában az iratszekrényben, míg megbeszélt valamit Ampókkal. És... annyira furcsa volt! Folyamatosan poénkodott vele. Felolvasott neki a Cosmóból, és úgy nézett ki, mint egy szupermodell. – Tonks azon kapta magát, hogy a könnyeit nyeli. – Valami nagyon... de nagyon... de nagyon nincs rendben vele!

– Hát... mégis mi lenne rendben vele? – kérdezte halkan Remus. – Lucy-t sok igazságtalanság érte már az életben, de ez a mostani mindenen túltesz. Ugyanez persze elmondható Siriusról is – tette hozzá keserűen. – Tudtad, hogy... áh, talán jobb lesz, ha nem bolygatjuk.

– Jaj, ne kezdd már te is! – Tonks az égnek emelte a tekintetét. – De igen, bolygassuk. Kommunikáljunk! Minden azért megy szarrá, mert elbeszélünk egymás mellett, és legfeljebb azon merünk vitatkozni, hogy Kentben fog előbb esni, vagy Londonban.

Remus rápillantott. – Hát legyen... Szóval, Sirius és köztem nem volt minden rendben. Távolról sem. Nagyon sokáig haragudtunk egymásra.

– Haragban váltatok el? – kérdezte megrendülve Tonks.

– Aznap beszéltük meg a dolgokat, amikor...

Tonks átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.

– Úgy sajnálom!

A férfi összerezzent az érintésétől, de nem húzta el a kezét.

– Egy ideig gondolkodtam, jobb volt-e így – vallotta be –, és... persze, hogy jobb volt! Szerencsés vagyok, amiért élete utolsó óráiban végre igazán a barátomnak tudhattam, és örökké – vagy talán még annál is tovább – bánnám, ha akkor nem mentem volna bele egy rövidsége ellenére is fájdalmas és kellemetlen beszélgetésbe.

Tonks elengedte a kezét.

– Értsem úgy, hogy végre nem fogsz menekülni, ha szóbahozom, ami márciusban történt köztünk?

Remus arcán árnyék suhant át, őt pedig maga sem értette miért, de elfogta valami különös, dühvel keveredett rettegés.

– Háború van, és nem tudom, hányadán állunk – folytatta makacsul. – Szóval...

– El kell mennem.

Remusból úgy törtek fel a szavak, mintha már hetek óta készült volna erre a vallomásra – és valószínűleg így is volt, döbbent rá Tonks.

– ...most, hogy Voldemort lelepleződött, a magamfajtákban egyre inkább felerősödik a gyűlölet a varázslókkal szemben; nekem pedig el kell hitetnem velük, hogy csalódtam Dumbledore-ban. – Remus hangja suttogássá halkult, és Tonksnak át kellett hajolnia az asztal fölött, hogy értse, amit mond. – Hogy... hogy kétségeim vannak.

– Nem fognak hinni neked! – vágta rá a boszorkány. – Te túl...

– Ne aggódj, jól hazudok – felelte keserű mosollyal Remus. – Nem azzal kezdem, hogy dühödt ordítással Voldemort mellé állok. Először apró kétségeim támadnak, de változatlanul Dumbledore felé terelem majd őket, ha tehetem... aztán ezek a kétségek lassan elmélyülnek, napról napra, hétről hétre válnak egyre komolyabbá. Jól csinálom. Amikor Voldemort először tört hatalomra, James Potter volt az egyetlen ember, aki nem hitte el a hazugságaimat... – Lesütötte a szemét. – A varázslények félnek, és ha Voldemort ismét átveszi a hatalmat, szörnyű sors vár rájuk! Dumbledore-nak tudnia kell, mit terveznek; nekem pedig azon kell munkálkodnom, hogy a lehető legkevesebben haljanak meg az elkerülhetetlen háborúban.

– De hát te nem vagy varázslény! – fakadt ki Tonks. – Ugyanolyan ember vagy, mint én, a franc egye meg!

– Nem – felelte türelmesen Remus –, nem ugyanolyan. Ezen sem a kedvességed, sem a tagadásod, sem a naivitásod nem változtat.

Tonks úgy érezte, mintha a férfi pofon vágta volna. – A naivitásom?

Remus higgadtan nézett rá. – Abban a varázslótársadalomban sem volt számomra hely, amit eddig ismertünk, de most, hogy Voldemort visszatért, minden csak rosszabb lesz... értsd meg, Dora, muszáj megállítanunk! Senki és semmi nem lehet ennél fontosabb. Egyedül én vagyok alkalmas erre a feladatra a Rendből.

Tonks nagyot nyelt.

– Oké – mondta halkan. – Oké, értem. Nem ideális, de... megoldjuk.

Remus arcára döbbenet és a feszengés furcsa keveréke ült ki.

– Micsodát?

– Hát hogy találkozzunk! – Tonks dacosan összefonta a karját. – Most halt meg a legjobb barátod! Nem gondolod, hogy kell legalább egy ember, akire számíthatsz?

Remus merev arccal bámulta a teáscsészéjét. – Ez olyan luxus, amit többé nem engedhetek meg magamnak, bármennyire is szeretném.

– Szóval azért hívtál ide, hogy kifogástalan udvariassággal, és egy sor hülye kifogást bevetve közöld, hogy nem érdekellek, és kopjak le rólad a francba?

Remus végre hajlandó volt ránézni, de a szemében düh villant.

– Te is tudod, hogy nem erről van szó! – felelte érzelmektől reszkető hangon. – Hidd el, én is szeretném, ha egy szép és ideális világban élnénk, ahol te meg én... áh, mindegy! Talán túl fiatal vagy még, hogy megértsd: nem mindig az van, amit akarunk. És ha az észérvek nem működnek, ha nem vagy hajlandó megérteni, hogy túl öreg, túl szegény és túlságosan veszélyes vagyok hozzád –

– Ezek mind csak kifogások!

– Nevezd, aminek akarod! – torkollta le Remus. – De a józan ész parancsán túl küldetésem is van, és ennél a küldetésnél semmi sem lehet fontosabb. Érted? Semmi!

Tonksot olyan érzés fogta el, mintha fejjel belegyalogolt volna egy betonfalba, valahogy mégis sikerült gunyoros kifejezést erőltetnie az arcára.

– Ez a legbénább szakítás, amit életemben hallottam – közölte.

– Akár béna, akár nem, kénytelen leszel elfogadni – felelte Remus, és felállt. A kezei görcsösen szorították az asztal szélét. – Most pedig mennem kell.

– Lucy-t is ugyanígy itthagyod a francba?!

Tonks ordítani tudott volna, amikor a varázsló megfordult, és óvatos pillantást vetett rá, mintha örök időkre az emlékezetébe akarná vésni az arcát.

Lucy nevére bezzeg mindig reagál... csak ő, Tonks kevés hozzá, hogy érzelmeket csikarjon ki belőle...

– Tőle már elbúcsúztam – felelte Remus halkan.

– De azért tőlem kell megkérdezned, hogy iszik-e.

A férfi elgyötört pillantást vett rá. – Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban ezt az egészet! Tudom, hogy hiba volt belemennem: nem lett volna szabad elhitetnem veled, hogy valami, ami sohasem működhet, valójában működik. Sajnálom, hogy... szóval, hogy eddig pazaroltam az idődet. Ígérem, nem látsz soha többé.

Tonks körül mintha lelassult volna az idő, ahogy Remus suta mozdulattal összehúzta magán a köpenyét, és elvegyült az ebédlőbe tóduló minisztériumi dolgozók tömegében. Mire talpra ugrott, leborítva az asztalról kihűlt teáikat, és kétségbeesetten utána kiáltott, már sehol sem volt; ő pedig gyűlölte magát, amiért csak állt lefagyva, és nem tett semmit.

Utána kellett volna rohannia, hogy visszarángassa a kabátujjánál fogva, a szájába tömjön egy nagy darab csokoládét, és ököllel verje a fejébe, hogy igenis megérdemli mások szeretetét... A bökkenő csak az, hogy ő, Tonks ezt már számtalanszor elmondta neki az utóbbi hetekben. Képtelenség, hogy mostanra ne értse!

Remus egyszerűen nem szereti viszont. Ha érez is iránta valamit, az nem elég erős ahhoz, hogy kitartson, hogy szembeszálljon a társadalom ostoba nyomásával, a küldetésével, Voldemort nagyúrral, a sorssal... és nincs is ebben semmi meglepő. Remus egy okos, felnőtt, higgadt férfi, ő, Tonks pedig egy két lábon járó katasztrófa, aki arra is képtelen, hogy két egyforma zoknit húzzon fel reggelente.

Ma sem sikerült. Biztosan ezért szakítottak vele.

Miért lepődik meg még mindig, amiért képtelenség őt észrevenni? Pláne, ha ott van mellette Lucy.

Talán megint együtt lépnek le, szólalt meg egy alattomos kis hang a fejében. Illene a képbe: vége a világnak, és ők füstölgő romokat hagynak maguk után.

Meg engem.

Tonks dühös mozdulattal törölte meg a szemét. Akkor nyilván nem volt képes sírni, amikor Sirius átesett azon az ótvaros függönyön – az élet igazi megpróbáltatásaira képtelen reagálni, csak áll bénultan, mint egy mugli próbababa, és hülyét csinál magából. Bezzeg ha elhagyja egy pasi, aki életében összesen egyszer csókolta meg, na akkor aztán eltörik a kibaszott mécses...

Tényleg ennyire felszínes lenne?

Szakítás ez egyáltalán? – futott át az agyán a kellemetlen kérdés. Elvégre azon túl, hogy egyszer, valami pillanatnyi elmezavar következtében úgy tett, mintha vonzódna hozzá, Remus Lupin semmi olyan dolgot nem tett, ami arra utalt volna, hogy... sőt, kifejezetten menekült az ilyen helyzetekből. Tonks eddig azt hitte, azért, mert félti őt az Umbridge-féle előítéletes barmoktól.

De mi van, ha egyszerűen csak rájött, hogy nem akar tőle semmit? És túl udvarias hozzá, hogy elmondja neki? Ha tényleg szerelmes lenne, leküzdene minden akadályt és elvetne minden kifogást: egyszerűen elvenné, amit akar, ahogy Sirius is elvette.

Tonks egész testében reszketve ült vissza az asztalhoz, a teáscsészéje mögé rejtve könnyeit. Senki sem fordult felé, mégis úgy érezte, mindenki őt nézi; hamarosan nem bírta tovább, és a köpenye csuklyáját mélyen a szemébe húzva menekült ki az ebédlőből. Lehajtott fejjel sietett a minisztériumi lift irányába, küzdve a vággyal, hogy csapot-papot otthagyva bemasírozzon Lucy gringottsi irodájába, és elsírja neki a bánatát.

De ezt azért mégsem teheti. A legutolsó dolog, amire Lucy Dawlishnak most szüksége van, az, hogy valaki a pasiügyeivel terhelje...

– Tonks! Na végre!

Már majdnem bezáródott mögötte az ajtó, amikor Rufus Scrimgeour beslisszolt mellé a liftbe. A parancsnok oroszlánsörényre emlékeztető haja még a szokásosnál is ziláltabban meredt az égnek, a szemei köré friss barázdákat vont a fáradtság, de a tekintete tiszta volt és éber.

– Úgy tűnik, elég magát beosztani az irattárba, és máris felüti a fejét egy újabb történelmi esemény – mondta, amikor a lift egy rándulással megindult felfelé. – Nyugtasson meg, hogy ezúttal valóban maga az...

– Igen, igen, persze – felelte fásultan Tonks. Szaporán pislogott, mintha csak a lift poros levegője csípné a szemét. – Mi történt?

– Az történik – felelte Scrimgeour –, hogy ott ütjük meg Voldemortot, ahol a legjobban fáj. Ma szépen letartóztatunk tizenöt halálfalót – legalábbis megpróbáljuk – szóval kénytelen lesz könnyes búcsút venni az aktáktól.

Tonks megütközve nézett rá. – Bevisszük őket? De hát... de hát csak azokat tartóztathattuk le, akiket közvetlenül tetten értünk! Pont erről cikkezik a Próféta múlt csütörtök óta: nincs bizonyítékunk!

– Valóban ez volt a helyzet – felelte Scrimgeour –, amíg rejtélyes körülmények között az asztalomon nem landolt egy halom sikkasztásról szóló akta, amiben mit ad Merlin, éppen egy csapat állítólagos ex-halálfaló neve szerepel!

A lift megállt a második szinten, ők pedig kiszálltak belőle. Tonksnak futnia kellett, hogy lépést tartson a parancsnokkal az irodájába vezető folyosón.

– De hát... de hát nem létezik, hogy mindannyian egyszerre csaltak! Nem lehetnek ennyire hülyék...

– Valóban különös egybeesés – felelte leplezetlen vidámsággal Scrimgeour. – Elképzelhető, hogy számolási hiba okozta az eltérést, de kénytelenek vagyunk jó alaposan kivizsgálni – házkutatással, kihallgatással, miegyéb. A jelenlegi politikai klímában semmi esetre nem hagyhatunk figyelmen kívül egy ilyen súlyos ügyet, nem gondolja?

Tonks összezavarodva állt meg a parancsnoki iroda közepén; aztán meglátta a Gringotts pecsétjét a Scrimgeour asztalán tornyosuló papírhalom legfelső oldalán, és beléhasított a felismerés.

– Lucy volt, igaz?

– A kedves barátnője pályát tévesztett – felelte tömören Scrimgeour. – Én is megmondtam neki, de nem akar aurornak jönni. Állítása szerint unalmas... de tudja, mi a legszebb ebben az egészben? – Diadalittasan felemelte a felső lapot, amin Lucius Malfoy neve díszelgett szabályos nyomtatott betűkkel. – Amíg nincs vége az eljárásnak, a Gringotts lezárja a széfeiket – egy fillérjük sincs! John és Kingsley most hallgatják ki Malfoyt... legalább a fele társaság az Azkabanban fog landolni, Tonks, én mondom magának! A másik felének pedig egy időre elvesszük a kedvét a muglik kínzásától... most meg miért vág ilyen fancsali képet?

Tonks bénultan rázta a fejét.

– Ezért ki fogják nyírni. Biztos, hogy ki fogják nyírni!

– Nem juthatnak a közelébe – vont vállat Scrimgeour. – Éjjel-nappal figyeljük őket...

– Nem a halálfalók, főnök! – fakadt ki Tonks. – Hanem a koboldok! Lucy azt sem mondhatta el magának, hogy Umbridge átkozta meg Caramelt – belegondolt, mit fog szólni Gnarlak, ha megtudja, hogy a közvetlen beosztottja banki papírokat hamisított, és átadta őket a minisztériumnak?!

– A Gringotts naponta átlagosan 20 hivatalos okmányt hamisít meg különböző okokból – felelte hűvösen Scrimgeour. – Ez Gnarlak saját statisztikája, ha éppen tudni akarja. Nem tartom kizártnak, hogy ő maga adott engedélyt erre a lépésre: tudja, hogy most megéri jóban lennie az Auror Parancsnoksággal...

– Gnarlak ezt soha nem engedte volna meg – vetette ellen Tonks. A szíve úgy vert, mintha kilométereket futott volna. – Soha nem választana nyíltan oldalt – most nem, hogy Voldemort nyíltan visszatért! Lucy szerződést szegett, és ezért rohadtul ki fogják csinálni!

Scrimgeour ingerülten masszírozta meg a halántékát.

– Nem hagytam védelem nélkül Dawlish-t, mint azt sejthetné – vágott vissza. – A bank körül reggel óta ott állomásozik Proudfoot és...

– Proudfoot! – fakadt ki Tonks. – Aki szemrebbenés nélkül alávetette magát az Imperiusnak!

– ...és Savage – fejezte be szigorú arccal Scrimgeour. – Van egyéb ellenvetése?

– Van! – Tonks dacosan összefonta a karját. – Magának fogalma sincs, mi történt itt, mert nem ismeri Lucy-t úgy, ahogy én! Soha nem vállalt volna ekkora kockázatot, ha Sirius nem... – Lesütötte a szemét. – Nem érdekli, hogy mit csinálnak vele a koboldok, vagy a halálfalók! Nem foglalkozik vele, hogy a hülyesége az életébe kerülhet: egy kicsit talán reméli is, hogy így lesz.

– Tisztában vagyok vele, hogy amit tett, az kockázatos – felelte a parancsnok –, de magának is meg kell értenie, hogy Lucy Dawlish felnőtt ember, akinek joga van eldönteni, mekkora, és milyen jellegű szolgálatot óhajt tenni az Auror Parancsnokságnak. Az pedig, hogy ezt milyen indíttatásból teszi, egyikünkre sem tartozik!

Tonks nem felelt. Tetőtől talpig átjárta valami kényszeres, zsibbasztó balsejtelem; egyszerre fogta el a vágy, hogy kirohanjon az irodából, és hogy Scrimgeour fejét a falba verve próbálja megértetni vele, mekkora hibát vétett, amikor hagyta, hogy Lucy Dawlish feketemágus-vadásznak képzelje magát.

Gnarlak vajon tényleg belement ebbe az egészbe...? De nem, az lehetetlen. Mindig fennen hangoztatja, hogy a Gringottsnak semmi köze a varázslók ügyeihez. Miért engedné meg Scrimgeournak, amit magától a mágiaügyi minisztertől is megtagadott? Igaz, ha a Próféta továbbra is ennyire becsmérlően ír Caramelről, nem lesz már sokáig miniszter...

Gnarlak talán tud valamit, amit Caramel még nem. Sőt: biztosan, hiszen ebből él...

Töprengéséből hangos, éles berregés zökkentette ki Tonksot; Scrimgeourral pár másodpercig mindketten zavartak tekergették a fejüket, míg észre nem vették, hogy a hang a hátsó falra rögzített mugli telefonkészülékből jön.

Tonks nem emlékezett rá, hogy a telefon valaha megszólalt volna; és úgy tűnt, a parancsnok sem.

– Menjen már, vegye fel... – motyogta Tonks.

– Öhm... hát persze – felelte némi bizonytalansággal Scrimgeour.

– Csak szedje le a tetejét, és mondja, hogy halló!

– Tudom, hogy működik egy telefon! – csattant fel a parancsnok. Tonks a hanghordozásából érezte, hogy fogalma sincs; némi logikával azonban sikerült felfedeznie, a telefonkagyló melyik végéből érkezik a hang.

– Auror Parancs... igen, én vagyok – dörmögte. Tonks mindent megadott volna, hogy hallhassa, mi zajlik a vonal túloldalán, ám be kellett érnie Scrimgeour pattogósan türelmetlen választöredékeivel. – Igen... a Kings Crossnál? Egek, sajnálom! Biztos benne...? Akkor hívja a Mungót. Majd kimennek, és elintézik. Igen... kösz... szóval a Mungót. Nem, nem tudom, mi a száma, meg az utcát se... nézze, nekem nincs erre időm!

A kagyló egy csattanás kíséretében visszakerült a falra, Scrimgeour pedig nagyot sóhajtott.

– Haláleset – magyarázta. – Ritka, de előfordul, hogy a magunkfajták éppen egy mugli buszon, autómobilban vagy repülőgépen ülnek, és beleszaladnak egy balesetbe... csak azt tudnám, miért éppen ide jutott eszükbe telefonálni. A gyógyítók tudják, mi ilyenkor a teendő.

– Milyen baleset? – kérdezte élesen Tonks.

– Egy emeletes busz karambolozott egy autóval a bedugult Kings Crosson, a többi pedig láncreakció. – Scrimgeour hűvös pillantást vetett rá. – Ne engedje el a fantáziáját, Tonks, szüksége lesz az agyára! Pár perc, és megérkezik Podmore, ketten fognak házkutatást tartani Macnairnél. Szedje össze magát: fontos tárgyalásom lesz, és nem érek rá a saját aurorjaim szemetét takarítani. Elég világosan fogalmaztam?

– Tökéletesen – felelte Tonks. Konokul, az asztallapot bámulva várta meg, hogy Scrimgeour elhagyja az irodát; amikor végre egyedül maradt, lazított egy kicsit merev testtartásán, és egy halk sóhajjal átadta magát az önmarcangolásnak.

Tudhatta volna, hogy Lucy valami ilyesmire készül: nem is ő lenne, ha szépen megállna egy pillanatra, és hajlandó lenne szembesülni a saját gyászával. Nyilván bosszút akar állni, ki akarja venni a részét a harcból, ha már a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon nem lehetett ott.

Vajon mi történt a Kings Crossnál?

Persze az is lehet, hogy ő, Tonks csak rémeket lát. Nem ez lenne az első eset, hogy Gnarlak kivételezik Lucyval: talán kiagyaltak valami ravasz, sosem látott tervet, aminek csupán az első lépése a sorozatos hamisítás. Elvégre a Gringottsban bármi megtörténhet – hogy jó-e ez így, azon nem az ő feladata gondolkodni.

Mégis mi okozhatta azt a balesetet? Lehetséges, hogy a halálfalók máris akcióba lendültek? Így próbálnak bosszút állni a befagyasztott bankszámlájukért?

Remusnak tudnia kellett, hogy mire készül Lucy. Amilyen hülye, még támogathatta is az öngyilkos akciójában, hiszen ő is valami hasonlóra készül – de miért is érdekli ez őt, Tonksot? Semmi sem köti Remushoz. Egyébként is ostobaság ennyire kiakadnia azon, hogy visszautasították! Az édesanyja ezerszer elmondta, hogy az ilyesmit méltósággal kell viselni.

Tonks dühös mozdulattal törölte ki a könnyeket a szeméből, hálásan, amiért a parancsnoki irodában függő portrék – talán biztonsági okokból – közönséges, mozdulatlan festmények voltak. Scrimgeour és elődei a leghíresebb feketemágus-vadászok képmását aggatták ki ide a haláluk után. A gyűjtemény legújabb darabja Sirius volt, egy fiatalkori képével, amin legfeljebb húsz éves lehetett. Tonks maga sem tudta, mi a fájdalmasabb: hogy az utolsó hónapokban egyre inkább felismerte unokabátyjában ezt a csinos, mosolygó arcot, vagy a tudat, hogy Sirius előbb került ki a falra, mint Rémszem, Scrimgeour vagy akár John Dawlish.

Ki tudja, talán egy nap az ő képe is itt lóg majd; ám akkor ez már semmit sem fog jelenteni neki – ahogy senki másnak sem, aki valaha kikerült a falra...

– Tonks?

A boszorkány összerezzent, és gyorsan elkapta a tekintetét Sirius portréjáról. Sturgis Podmore az ajtóban állt, és őt nézte; annyira lefogyott a börtönben, hogy az egyenruhája kissé lötyögött rajta, de ezt leszámítva egészen olyan volt, mint rendesen.

– Ideje indulnunk – folytatta halk, émelyítően türelmes hangon Sturgis. – Macnair már biztos alig várja, hogy mehessen a hűvösre, és az a legszebb, hogy szerintem fogalma sincs, hogy megyünk érte... – Megcsóválta a fejét. – Lucy aztán nem szarakodik, mi?

Tonks mély levegőt vett.

– Nem. És tudod, az van, hogy én sem!

Sturgis felvonta a szemöldökét. – Miért van rossz előérzetem?

– Mert már sejted, hogy nem Macnairhez megyünk először – felelte hetykén Tonks. – Hanem a Gringottsba!

– Szóval miután kijöttem Azkabanból, és nagy nehezen visszavettek aurornak, szerinted az lesz a legcélszerűbb, ha egy nyílt parancsszegéssel indítok?

– Lucy veszélyben van! – makacskodott Tonks. – Senki sem hisz nekem, de én tudom. A Gringottsba kell mennem, te pedig azt csinálsz, amit akarsz.

Sturgis kutató pillantást vetett rá.

– ...akkor maradjunk annyiban, hogy próbáltalak visszatartani.

Tonks bólintott, és szinte futva indult az irodából a lift felé; Sturgis megnyújtott léptekkel követte. Mellettük egy rakás házon belüli üzenet is betódult a liftbe; Tonks rendszerint ügyet sem vetett rájuk, most azonban megőrjítette az elvarázsolt papírrepülők szárnyának zizegése.

A lift egy rántással megindult, ők pedig ösztönösen rámarkoltak a korlátra.

– Még egyszer sem találkoztunk, mióta... – Sturgis megköszörülte a torkát. – Szóval, őszinte részvétem.

– Kösz – motyogta Tonks, bár maga is alig hallotta a saját hangját a lift zakatolása mellett.

– Lucy meg ő... együtt voltak, igaz?

Tonksnak elszorult a torka. – Össze akartak házasodni.

– Oh... – Sturgis zavartan megvakarta az orrát. – Nagyon sajnálom. Megértem, hogy aggódsz.

– Aha – motyogta Tonks. Minden figyelmét egy szárnyaszegett üzenetnek szentelte, de hiába bámulta meredten; nem fogta fel, mi van ráírva, hiába látszottak tisztán a betűk.

A lift megállt a minisztérium földszintjén, ők kisiettek az utcafrontra, és egy köpönyegsuhintással köddé váltak, hogy egy pillanat múlva a Gringotts ismerős, fehér épülete előtt bukkanjanak fel. Tonks nem vette a fáradságot, hogy megváltoztassa a külsejét, vagy akár csak eltegye a pálcáját; gyors léptekkel masírozott fel Lucy irodájába – az ajtóban pedig úgy torpant meg, mint akire sóbálványátkot szórtak.

Az iroda teljesen üres volt.

Eltűnt a közepéről a jókora, papírhalmoktól roskadozó íróasztal, a kárpittal bevont székek, az üres üvegek, a salátássá lapozott Szombati Boszorkány-lapszámok, a kalaptartó, a fogas, az üveges iratszekrény...

– Maga meg mit keres itt?!

A Gnarlak irodájára nyíló ajtóból Ampók pislogott rá. A kobold feje fölött egy csíptetős irattábla lebegett, mely szinte követhetetlen sebességgel húzogatta ki a tételeket a ráerősített listából; Tonks azonban túlságosan feldúlt volt, hogy megnézze, mi áll rajta.

– Mi folyik itt? – kérdezte élesen. – Hol van Lucy?

– Dolga akadt – felelte szemrebbenés nélkül a kobold. – A lehető legalkalmatlanabb pillanatban tolakodott be ide, mint általában...

– Ne szórakozzon velem! – förmedt rá Tonks. – Inkább mondja meg, hová tűnt a berendezés! Lucy megint kitalálta, hogy világgá megy? Kinevezték bankigazgatónak? Túl sok piát dugdosott a szekrényben, és Gnarlak leteremtette? Mi a frász történt itt?!

– Az iroda takarítás alatt áll, Dawlishnak pedig, mint említettem, dolga akadt – felelte mereven Ampók. – Most pedig, ha megbocsát...

Elharapta a mondatot, amikor Rufus Scrimgeour egy halk pukkanás kíséretében megjelent az iroda közepén. A parancsnok egy vadászó sas éberségével pillantott körül a szobában; látható megdöbbenéssel konstatálta a bútorzat hiányát, amikor pedig Tonks és Sturgis kettősére tévedt a pillantása, színpadiasan felsóhajtott.

– Próbáltam visszatartani! – törte meg a csendet Sturgis. – De tudja, milyen...

– Ne törje magát, Podmore – felelte szárazon a parancsnok. – Sejtettem, hogy itt találom magukat.

Tonks lesütötte a szemét.

– Sajnálom, főnök. Nem tudtam, hogy maga is ide készül...

– Rég a tárgyaláson kellene lennem – legyintett Scrimgeour –, de bogarat ültetett a fülembe. Nem ez lenne az első eset, hogy kiszagolja a balhét... és úgy gondoltam, kár lenne hagynom, hogy egyedül nézzen szembe azzal, ami itt vár magára, még ha az csupán egy egyszerű csalódás is.

Tonks szólásra nyitotta a száját, aztán megint becsukta; zavaros érzelmei közül ezúttal a hála kerekedett felül. Bánta már, hogy olyan élesen beszélt Scrimgeourral.

– Jelen esetben azonban – folytatta a varázsló –, talán az a leglátványosabb, ami nem várt magára. Ampók, volna szíves felvilágosítani bennünket, hová tűnt innen... minden? És Dawlish hol van?

– Dolga akadt! – sziszegte harmadszor is Ampók. – Most pedig nyomatékosan megkérem magukat, hogy hagyják el a banki személyzet részére elkülönített területet!

– Ez egy tárgyaló – felelte fagyosan Scrimgeour –, én pedig Lucy Dawlish-sal szeretnék tárgyalni. Most.

Ampók egy pillanatig némán meredt rájuk.

– Attól tartok – felelte lassan –, hogy ez jelentős akadályokba ütközik.

Volt valami a hangjában, amitől Tonks gerincén jeges borzongás futott végig.

– Miért? – csattant fel. – Válaszoljon! Hol van Lucy?

A kobold azonban nem szólalt meg újra, csak nézte őt sötét, ravasz szemeivel. A köldökéig sem ért, Tonks ebben a pillanatban mégis nagyon félt tőle.

– Ha megtagadja az Auror Parancsnoksággal való együttműködést... – kezdte Scrimgeour, ekkor azonban egy patrónus ezüstös fénye derengett fel az irodában. Kingsley Shacklebolt hiúza finom mozdulattal kinyújtóztatta a mancsát, és a parancsnokra emelte a tekintetét.

– Kings Cross. Jöjjön. Most.

Tonks szíve a torkában dobogott.

– Mi...

A patrónus azonban szertefoszlott; nem felelhetett a kérdéseire, hiszen csupán segítségért küldték. Scrimgeour egy pillanatig meredten bámulta a hiúz hűlt helyét, aztán megrázta magát.

– Podmore – mondta –, szedje össze Proudfootot és Savage-t. Hármasban vigyék be Macnairt, és ne eresszék. Vigyázzanak, nagyon ért a konfúziós bűbájhoz... Tonks, maga velem jön. – Ampókra emelte a mutatóujját. – Magával pedig még nem végeztem – közölte. – Indulás!

Tonks elfogadta a parancsnok feléje nyújtott karját – olyan heves szédülés fogta el, hogy egyedül aligha tudott volna hoppanálni. Egy szívdobbanásnyi idő elteltével a talpa betonnak ütközött; és ahogy zavartan pislogva körülnézett, felismerte a Kings Cross pályaudvar egyik használaton kívüli vágányát. Scrimgeour nagyon siethet, ha ilyen kockázatos pontra hoppanált vele...

Futólépésben hagyták maguk mögött a peronokat, ám a főkapun kilépve szinte azonnal lelassította őket a tömeg. Az összeverődött muglik mind arrafelé bámultak, ahol a pályaudvar előtt húzódó sugárút keresztezte a York Way és a St Chad's Street szabálytalan átlóját – a legtöbben a nyakukat nyújtogatták, vagy a fejüket csóválták, de Tonks könnyáztatta arcokat is látott. A tömeget egyenruhás mugli rendőrök egész csapata próbálta kordában tartani, több-kevesebb sikerrel.

Talán a mágia tette, talán a puszta fellépése, de Scrimgeour előtt kettévált a tömeg, Tonks pedig végre megpillantotta Kingsley-t – és elszorult a torka. Még soha életében nem látta ezt a kifejezést mentora és példaképe arcán: a kétségbeesését.

A megrendülését.

A félelemét.

– Rufus... – kezdte Kingsley – én nem... nem tudom, hogyan...

A szemébe könnyek gyűltek.

Tonks merev, rezignált alapossággal mérte őt végig. Kingsley a szokásos egyenruháját viselte, valami mégis megváltozott rajta. Nem kék-fekete volt, hanem vöröses-barnás. Nedves-ragadós. Fémes illatú.

Véres.

– Tonks!

Sikítani tudott volna mentora és barátja rémült kiáltását hallva. Hiszen ő Kingsley Shacklebolt – a nyugalom mintaképe, a higgadtság szobra, a tökéletes auror! Nem veszítheti el az önuralmát!

– Tonks, menj vissza – nem, nem, fordulj el, menj vissza, ezt ne, te ne...

– Mi történt?

Kingsley azonban nem tágított. Tágra nyílt szemekkel, széttárt karokkal állt előtte, mint egy eleven védőpajzs.

– Tonks, menj vissza a parancsnokságra! Jobb lesz, ha nem...

– MI TÖRTÉNT?! – üvöltötte Tonks. Egy mozdulattal kicsavarta a karját Scrimgeour szorításából, és tettre készen előreszökkent.

Kingsley elkapta a derekánál fogva, és visszahúzta – de addigra már késő volt.

Tonks utólag sokszor hálát adott a sorsnak, amiért nem a vörös-feketével pöttyözött betonra vagy a halottra, hanem a mugli tűzoltókkal körülvett roncstömegre tévedt a pillantása; de amit látott, az így is elég volt, hogy megértse, mi történt.

A füstölgő, használhatatlan ronccsá zúzódott Cadillac képe örökre beleégett a szemébe.

Nem hallotta, csupán sejtette, hogy velőtrázóan felsikolt; aztán a vértől lucskos beton hirtelen rohanni kezdett felé, és minden elsötétült.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)