| FIGYELMEZTETÉSEK |

1) Ez a fejezet a sorozat legkomolyabb plot twistjét tartalmazza. Ha valamilyen úton-módon most tévedtél ide először, vagy még nem itt tartasz a fejezetekben, arra kérlek, NE olvasd el, mert így elrontod magadnak a meglepetést:) Ha ezzel a "kötettel" kezdted az olvasást, akkor is arra kérlek, hogy gondold végig, el akarod-e olvasni a korábbi részeket, mielőtt belevágsz ebbe a fejezetbe -- persze a te döntésed!

2) Szeretnék idebiggyeszteni egy NAGYON komoly gyászélmény/ gyászfeldolgozás trigger warningot.

~ ~ ~ ~ ~

Utoljára, Black!

Harmincnegyedik fejezet: Az igazság

– Izé... kérdezhetek valamit?

Firenze egy arcvonással sem árulta el, hogy hallotta a kérdést, Lucy mégis tudta, hogy megragadta a figyelmét.

– Nem csak tőled – feszítette tovább a húrt –, hanem a bokorban lapuló haverjaidtól is.

Szavai elérték a kívánt hatást: falomb zörrent, és két másik kentaur lépett ki a harmattól csillogó tisztásra. Lucy tudta, hogy az egyiket Ronannak, a másikat Goronnak hívják: hatodéves korában sokat járta velük az erdőt.

– Nagy utat jártak be a csillagok, mióta legutóbb találkoztunk, Lucy Dawlish – szólalt meg Ronan. – Reményre ad okot, hogy nem felejtettél el mindent, amit tanítottunk neked. Amikor barbár módon feldúltad az erdőnket a masináddal, elfogott a kétség...

– Mert beszélni akartam veletek! – csattant fel Lucy. – Kértem én udvariasan is, de senkit sem érdekelt.

– Tudjuk, mit akartál! – mordult fel Goron. – Olyanokkal közösködsz, akik képtelenek megbékélni a sors folyásával.

Lucy megkockáztatott egy oldalpillantást Dolores Umbridge-ra. A főinspektor akkor mozdult meg utoljára, amikor Magorian, a Tiltott Rengeteg mélyén élő kentaurcsorda vezére Lucy kitartó kérlelésének engedve kiadta az útját, azzal a feltétellel, hogy többé egy „emberfajzat" sem merészkedik a területükre. Bármi is történt vele az elmúlt órákban, hatott: mivel külsőre sértetlennek tűnt, Lucy azzal magyarázta a helyzetet, hogy a kentaurokat mocskos félállatokként aposztrofáló Umbridge egyszerűen képtelen volt feldolgozni, hogy általa alsóbbrendűnek tartott lények döntenek a sorsáról.

Sokk ide vagy oda, a boszorkánynak nem akaródzott nyíltan beszélnie előtte – Goron azonban megtette helyette.

– Nem vagy különb, mint azok az ostoba embercsikók az iskolából – szögezte le. – Holmi vadászkutyának használtak minket, hogy becserkésszük ezt itt – lenéző kézmozdulatot tett Umbridge felé –, te pedig ahelyett, hogy megelégednél a tudással, amivel felruháztunk, tovább követelőzöl. Feldúlod az erdőnket, mintha a tiéd lenne!

– Oké, a Led Zeppelint nem kellett volna – ismerte be Lucy. – Legközelebb ha Csajkovszkij megy a kocsiban, előjöttök, vagy jobban szeretitek Vivaldit?

– Nem feladatunk, hogy bolondok rendelkezésére álljunk – felelte hűvösen Goron.

Lucy finoman fejet hajtott előtte. – Tudom – felelte. – De valaha a barátaim voltatok, és jobban bízom a ti bölcsességetekben, mint az emberekében. A tanácsotokat akartam kérni, de aztán megtaláltam Firenzét, és...

– Meggyógyítottad – bólintott Ronan. – Ezt becsüljük, még ha Firenze nem is térhet vissza közénk. Visszaadtuk a fajtársadat, te pedig visszahoztad az életbe a miénket: kölcsönös adósságunk ezzel megszűnt.

– Szívesen leszek megint az adósotok – felelte gyorsan Lucy. – Csak mondjátok már el, hogy...

– Ne firtasd! – reccsent rá Goron. – A válaszok, amelyeket kutatsz, feljebbvalók nálad is, nálunk is.

– De hát...

– Hiába minden – szólt közbe szelíden Firenze. – Nem menekülhetsz meg attól, ami a csillagokban meg van írva; nem számít, meddig vergődsz, vagy milyen tiltott tanokhoz folyamodsz...

– Na de figyelj – ütötte tovább a vasat Lucy –, pont ez az, ami nem tiszta. Mi lenne, ha mondjuk Pyrites megint megváltoztatná a sorsom? Borulna az összes csillagizé, vagy a csillagok előre tudják, hogy meg fog változni a sorsom, és az van bennük megírva, ami ennek hatására történni fog?

A kentaurok pár másodpercig némán meredtek rá.

– Ezt nem tudjuk – felelte Ronan. – Senki sem tudja! Talán még Magorian sem. A csillagok üzenete gyakran zavaros, nehezen értelmezhető; egyszerre állandó és változó, akár maga az idő.

– Nesze semmi, fogd meg jól – motyogta rosszkedvűen Lucy, és megtámasztotta az állát felhúzott térdein.

– Mostanság nehezebb olvasni a jövő rezdüléseiből, mint valaha – folytatta Ronan. – A Mars fényesen ragyog; az ég tetején azonban, bár a te szemed nem látja, ott pislákol a Plútó. Ritkán mutatkozik meg, ám rettentő a hatalma. Te pedig... halál jár a lábad nyomán, Lucy Dawlish, és te újra meg újra eltáncolsz az útjából. Mostanra kimerültél, üldöződ azonban fáradhatatlan. Szabadnak hiszed magad, ám kijelölt ösvényt taposol: mindig csupán egy helyre teheted a lábad, vagy elbuksz, mint a nyilaink elől menekülő vad, ha szirtfalon ereszkedik le.

– Igen, ezt tudom – sóhajtott Lucy. – Tudom, hogy csak egyféleképpen történhetnek a dolgok...

– Ám eddig nem tudtad, hogyan – felelte Ronan. – Hamarosan megtudod. Gonosz sors!

– Gonosz sors – ismételte Firenze.

– Kösz, máris jobban érzem magam! – felelte csípősen Lucy. – Azért egy kicsit neki is gonosz a sorsa, ugye? – kérdezte Umbridge-ra pillantva.

– Nem megmondtam?! – mordult fel Goron. – Ezeknek az ostoba embercsikóknak soha semmi nem elég. A csillagokat is lekérdeznék az égről!

– Mennünk kell – felelte Ronan; és mire Lucy ránézett, már el is nyelte az erdő szitkozódó társával együtt.

– Ne keseredj el, Lucy Dawlish – szólalt meg mögötte Firenze. – Hiszen visszanyerted a barátságukat.

– Úgy gondolod?

– Magorian elengedte a foglyot – felelte a kentaur –, engem nem nyilazott le, Ronan pedig felelt a kérdésedre. Jobban ismered a fajtámat, mint a legtöbb ember, de még így sem érted, mekkora eredményt értél el! – Umbridge-ra pillantott. – Ez itt sosem fogja elismerni, hogy könyörületesek voltunk vele. Élete végéig vadállatoknak lát majd minket.

– Most börtönbe megy – jegyezte meg némi elégtétellel Lucy. – Tudod, mi az a börtön, ugye?

Firenze kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.

– Börtön az, amiben te vagy, Lucy Dawlish – felelte. A boszorkány megdermedt ezekre a szavakra, de mielőtt reagálhatott volna, Albus Dumbledore alakja vált ki a Tiltott Rengeteg fái közül.

Lucy első gondolata az volt, hogy a professzor egy éjszaka alatt éveket öregedett. Arcának ráncai mély árkoknak tűntek a reggeli verőfényben, a haja zilált volt, a köpenye szegélyén sár feketéllett. Fawkes nem volt vele; és olyan erővel szorította a pálcáját, hogy hosszú ujjai egészen elfehéredtek.

– Jó reggelt – köszönt Dumbledore. A hangja kissé rekedt volt – Lucy aggódva, Firenze sztoikus nyugalommal pillantott rá, Umbridge pedig továbbra is apátiába süllyedve bámult egy nedves fűcsomót a lábai előtt.

– Firenze professzor – szólalt meg ismét az ősz mágus –, arra kérem, kísérje vissza Madam Umbridge-t a Roxfortba. Az iskola előcsarnokában már várja önöket Rufus Scrimgeour aurorparancsnok, valamint Titus Graves, a Wizengamot tagja. Biztosíthatom, hogy a vádemeléskor a fajtársai ellen felróható vétségeket is számításba fogják venni.

– Mi pedig beszélgetni fogunk, igaz? – pillantott Dumbledore-ra Lucy. Hiába próbálta azonban kifürkészni a szándékait: a professzor elméje satuként zárult le előtte, ő pedig megbántva sütötte le a szemét.

– Attól tartok, ez elkerülhetetlen – felelte Dumbledore. – Kérem, jöjjön velem!

– Halált hoz, amit teszel, ember – szólt utána Firenze. – Megfizetsz érte. Magorian számtalanszor figyelmeztetett...

Dumbledore szemében erre végre fellobbant a megszokott nyugodt derű szikrája.

– Ez, barátom, egészen biztos – felelte könnyedén. – Sosem titkoltam, sosem próbáltam elkerülni – és Magorian, minden bölcsessége ellenére, sosem fogja megérteni, hogy mindez miért szükséges.

Firenze nem felelt; csupán megrázta a fejét, és szólongatni kezdte Umbridge-t. Lucy elfordult tőlük, követve Dumbledore hosszú lépteit a tisztásról az erdő szélére vezető ösvények egyikén.

– Na, halljuk – szólította meg a professzor hátát. – Teregesse ki a szörnyű titkait! Úgysem fog mindent elmondani: magának mindig van még egy dobása...

– Ezúttal nem – felelte halkan Dumbledore. – Olykor a legügyesebb kártyajátékos is kénytelen all in-t kiáltani, hogy ezzel a kevéssé elegáns hasonlattal éljek. Nem, Lucy: elérkezett az idő, hogy színt valljak – hogy megértse, mit tettem magával, hogyan vált a körülmények áldozatává... hogy hogyan áldoztam fel a boldogságát egy másik ember boldogságáért.

Lucy szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Alattomos, kínzó rettegés mart a lelkébe; minden önuralmára szüksége volt, hogy kíváncsi kifejezést erőltessen az arcára.

Dumbledore egy ideig hallgatott, aztán felsóhajtott.

– Mint előző találkozásunk alkalmával említettem – kezdte –, hibáztam. Több hibát is vétettem, s ezek némelyike enyhébb volt, mások súlyosabbak; egy azonban megbocsáthatatlan, visszafordíthatatlan. Immár nem titok maga előtt, hogy Voldemort tettei szörnyű károkat okoztak a valóságunkban; hogy Pyrites segítségét kértem ezen károk helyrehozásához; és hogy a sorsvarázslatba tragikus hiba csúszott, melynek eredményeként két valóságsík eseményei összekeveredtek. Azt is tudja, hogy bár a legtöbbünk sorsa és szerepe az események függvénye, a magáé állandó, és ez súlyos terhet rak a vállára... ahhoz azonban, hogy megértse, mi vezetett idáig, korábbra kell visszanyúlnunk, mit eddig bármikor: azokba az időkbe, amikor Voldemort nagyúr először emelkedett fel, s olyan terrorba taszította a világunkat, amihez foghatót Grindelwald óta nem láttunk.

– Maga legyőzte Grindelwaldot – szaladt ki Lucy száján.

Dumbledore keserűen felnevetett. – A körülmények győzték le Grindelwaldot – felelte. – De ez egy másik történet. Grindelwald sok tekintetben ügyesebb volt, mint Voldemort, és a gátlástalanság sem hiányzott belőle, de másként volt veszélyes. Elsősorban a hatalom érdekelte, nem a haláltól való rettegés, a természetes emberi sors elkerülésének vágya hajtotta. Emiatt a közvetlen céljai is mások voltak: árnyaltabbak, könnyebben magyarázhatók. A Grindelwald-féle terror nem olyan volt, mint amit Voldemort alatt megéltünk, Lucy! Hiányoztak belőle az abszolútumok. Grindelwald azt suttogta a fülünkbe, hogy a muglik veszélyt jelentenek ránk: Voldemort pedig azt, hogy kártevők, és ki kell irtani őket. Grindelwald a nagyobb jóról beszélt, önzetlen áldozatként hivatkozva követői rémtetteire, Voldemort pedig egyszerűen terrorban tartotta őket. Gátlástalanul hajszolta a halhatatlanságot, s végül sikerrel járt: a legfeketébb fekete mágiával láncolta magát az anyagi világhoz, s amíg ezek a varázslatok meg nem törnek, képtelenség elszakítani tőle.

– Történetünk kezdetén azonban még nem tudtam, mi Voldemort terve; és féltem attól, amivé válhat. Figyeltem, amint hatalma egyre szörnyűbb lesz, és elfogott a kétség – mi van, ha erősebb, mint hittem? Ekkor még nem hittem a sorsmágiában: korábbi ellenségem, Grindelwald sem hitt benne soha, nem kutatta, így én sem ástam bele magam. Ködös, veszélyes mágiaágnak tartottam, mely teret enged a sarlatánoknak: akárcsak a minisztérium, ami hamisnak minősítette, és betiltotta a kutatását.

– O'men mégis hitt benne – szólt közbe Lucy. – Titokban kutatta. Ki akart kérdezni Pyritesről...

– Óh, igen – bólintott Dumbledore. – A hallhatatlanokat mindig is foglalkoztatta a sorsmágia, főként azért, mert gyakran szembesülnek a hatásaival. Tudja, Lucy, a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály termei számtalan rettenetes és csodálatos dolgot rejtenek, mely a közönséges emberi elme számára felfoghatatlan, borzongató, és egyben ellenállhatatlan. Ezek közül sok szervesen kapcsolódik a sorsmágiához... például az az átjáró az anyagi és anyagon túli világ között, melyet Voldemort rémtettei feltéptek, és ami minden bajunk okozója. Vagy az a lezárt szoba a főosztály végében, mely a világ legnagyobb csodájával van tele: valamivel, ami megrészegíti birtokosait, tettekre sarkallja őket, sőt, emberfeletti erőt kölcsönöz nekik. Ez a sorsunkat mozgató hatalom, mely mindenen győzedelmeskedik – még a halálon is. – Dumbledore komoly pillantást vetett Lucyra félhold alakú szemüvege fölött. – Ez az erő nem más, mint a szeretet.

Lucy lesütötte a szemét. Legalább öt szarkasztikus félmondat jutott eszébe, amivel válaszolhatna, a pillanat jelentősége azonban elnémította.

– Látom, másra számított – jegyezte meg Dumbledore. – Ám kérem, hallgasson meg! Amikor Voldemort bukásán kezdtem munkálkodni, az igazságérzetem és a kötelességtudatom vezetett – mindhiába. Örökké tévútra jutottam, kétségek gyötörtek, nem tudtam, kiben bízhatok... a világ pedig egyre sötétebb lett körülöttem. Már-már feladtam a reményt, amikor kéretlenül, váratlanul ölembe pottyant a megoldás. Éppen a Szárnyas Vadkanba készültem, hogy találkozzam az egyetlen jelentkezővel a Roxfort jóslástantanári pozíciójára; ám fejben nagyon is máshol jártam. Szívem szerint töröltem volna a divináció tudományát a tantervből, az illendőség azonban úgy kívánta, hogy igent mondjak a találkozóra: így ismerkedtem meg Sybill Trelawney-val, és így mosolygott rám a szerencse annyi gyászterhes hónap után. Azon az estén ugyanis egy valódi jóslatot hallottam Sybilltől: azt a jóslatot, melyet Voldemort egész évben elszántan próbált megkaparintani.

Lucy úgy érezte, mintha mellbe vágták volna egy súlyos tárggyal.

– Maga hallotta...? Végig tudta, miről szól a jóslat, mégis hagyta, hogy az életünket kockáztassuk az őrzéséért? Egyszerűen összetörhettük volna, a franc egye meg!

– Nem tehettük – felelte komoran Dumbledore. – Voldemort kéme hallotta a jóslat elejét, szerencsére azonban Aberforth a rá jellemző eleganciával kitessékelte a fogadóból, mielőtt a prófécia legfontosabb részlete elhangozhatott volna... és az események itt vesznek különös fordulatot. – Dumbledore felsóhajtott. – Ez ezerkilencszáznyolcvan tavaszán történt. Sybill azt jósolta, július végén megszületik a gyermek, aki később a Sötét Nagyúr bukását okozza: a jóslat szerint Voldemort egyenrangúként jelöli meg őt, a gyermekben azonban olyan erő lakik, amelyet ő nem ismer.

– Ez pedig maga szerint a szeretet – mondta szárazon Lucy.

– Pontosan – felelte Dumbledore. – A szeretet az, ami keresztülhúzta Voldemort számításait, és odaterelt bennünket, ahol most vagyunk. Tudja, Voldemort kéme elborzadt, amikor rádöbbent, hogy egy olyan emberre terelte a mestere haragját, akit ismer és szeret: Lily Potterre. Ezt a kémet Perselus Pitonnak hívták.

Lucynak leesett az álla. – Piton volt az?! Piton hallgatta ki a jóslatot?

– És amikor világossá vált előtte, hová vezet a tette, titokban elhagyta Voldemort szolgálatát – bólintott Dumbledore. – Perselus felkeresett engem, könyörgött, hogy segítsek a Potter-családon. Azt mondta, cserébe bármit hajlandó megtenni.

– Maga pedig a szaván fogta, mint a rohadtélet – értette meg Lucy.

– Úgy van – felelte higgadtan a professzor. – A saját céljaimra használtam fel Perselus kétségbeesését: a kémem lett, és felbecsülhetetlenül értékes információkat szerzett Voldemortról. Cserébe valóban megtettem, amit kért: elmentem Potterékhez, és figyelmeztettem őket a közelgő veszélyre. Ám mint hamarosan kiderült, ez a veszély nagyobb volt, mint bármelyikünk képzelhette volna! Akkoriban már sejteni kezdtem, hogy Voldemort feketemágiával igyekszik bebiztosítani a hatalmát, nem csupán sötét hírnevére és leleményére támaszkodik. – Dumbledore felsóhajtott. – Egy újabb különös egybeesésre volt szükség, hogy rátaláljak a megfelelő eszközre, mellyel szembeszállhattam vele. Valamivel Perselus pálfordulása előtt történt ugyanis, hogy egy másik híve is kételkedni kezdett Voldemortban: Regulus Black.

– Aki halálfaló volt – tette hozzá síri hangon Lucy.

– Valóban viselte a Sötét Jegyet – bólintott Dumbledore –, Regulus azonban korán megundorodott Voldemorttól és nézeteitől. Hogy pontosan mit tudott egykori gazdája viselt dolgairól, azt nem sikerült kiderítenem, ám valószínű, hogy a saját szakállára nyomozott Voldemort után, és ez az életébe került; eltűnése pedig felkeltette a bátyja érdeklődését. – Dumbledore nyelt egyet. – Sirius ekkortájt ért haza az Egyesült Államokból, ahol a MACUSÁ-nak dolgozott, és ahol – mint utólag megtudtam – rádöbbent, hogy Barty Kupor fia Voldemortot szolgálja. Sirius ugyanebben az időszakban döntötte el, hogy kideríti, ki és hogyan ölte meg Regulust: úgy gondolta, ha megfejti ezt a rejtélyt, nem csupán bosszút állhat az öccséért, de Voldemort legyőzésének kulcsához is közelebb juthat. – Dumbledore felsóhajtott. – Ha az események a rendes kerékvágásban maradnak, meg is találhatta volna a válaszokat, amelyeket keresett; ám ekkor, 1981 nyarán a valóságunkon ejtett sebek visszafordíthatatlanul elmélyültek. Összeegyeztethetetlen, ellentmondásos események sorozata vette kezdetét, a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon egymást érték az eltűnések és a halálesetek, Voldemort és hívei pedig gátlástalanul vadásztak mindenkire, akit nem tartottak kellően tiszta vérűnek. – Dumbledore lehorgasztotta a fejét. – Én pedig segítséget kértem Pyritestől, és a tanítványától, Scabiortól.

– Mindkettejüktől? – kérdezte csodálkozva Lucy.

– Igen – bólintott Dumbledore –, mindkettejüktől. Voldemort nem ismert mértéket, sem könyörületet: Pyrites maga is úgy gondolta, hogy le kell számolnunk vele, még ha ez, és a kis Harry Potter megmentése felfoghatatlanul kegyetlen áldozatokat követel is.

– Miféle áldozatokról beszél? – kérdezte halkan, remegő hangon Lucy. – A szüleiről?

– Azokéról, akik szerették őt – felelte a professzor –, akik szerették ezt a világot, és hajlandóak áldozatot hozni érte. Ez az a titokzatos, rémisztő erő, melyet Voldemort nem ismer: az önzetlen szereteté! A szereteté, ami rávett két gyökeresen különböző, egymást makacsul gyűlölő embert – Perselus Pitont és Sirius Blacket –, hogy kiagyalják azt a tervet, melynek nüanszait azóta is lépésről lépésre igyekszem megvalósítani, amíg megtehetem.

Lucynak földbe gyökerezett a lába.

– Micsoda?! Miről beszél? Ő nem... Sirius nem...

– Sosem közösködött volna Pitonnal – ezt gondolja, ugye? – Dumbledore szomorúan elmosolyodott. – Akkoriban más idők jártak. Perselus és Sirius egyaránt Potterék miatt fordultak hozzám: Voldemort fáradhatatlanul kutatott utánuk, s egyre szorult a hurok. Hárman, utolsó utáni megoldásként kerestük fel a két Sorsfonót, és kötöttünk velük alkut. Pyrites azonban, mint pár hónapja említettem, szörnyű hibát vétett: megváltoztatta a valóságunk egyik alappillérét, valamit, amit sohasem lett volna szabad. Így lett teljes a pusztulás, melyet Voldemort rémtettei okoztak: azóta is két valóság, két lehetséges eseménysorozat vív egymással örök csatát, ám csupán az egyik végződhet Voldemort bukásával.

– Egyszerűen nem hiszem el, hogy titkolta – suttogta Lucy. – Én mindent elmondtam neki...

Dumbledore részvéttel és megértéssel a szemében nézte őt.

– Gondoljon vissza, mi történt magával, amikor Pyrites átírta a sorsát – mondta halkan; és amikor Lucy lassan, borzadva felemelte a tekintetét, kimérten bólintott. – Úgy bizony. Lassan elveszítette a sorsmódosítással kapcsolatos emlékeit, és ha a varázslat nem törik meg, élete végéig Doris Purkissnek képzelte volna magát!

– Szóval Siriusszal és Pitonnal is ez történt – ismételte makacsul Lucy.

Döbbenten látta, hogy Dumbledore szemét könny fátyolozza el.

– Hát újra rákérdez – suttogta halkan, elgyötörten a professzor. – Ismét felkínálja számomra a tökéletes menekülőutat: a könyörület útját, melyre egyszer már ráléptem, és szörnyű bűnt követtem el vele. Nem: ezúttal ellenállok a kísértésnek! Ahogy az ifjú Harry Potternek elmondtam, hogy meg kell ölnie Voldemortot, úgy magának is el kell mondanom, mi történt valójában.

– És Siriusnak is el kell mondania – csattant fel Lucy. – Meg Pitonnak. Nem játszadozhat velük tovább!

– Látja – biccentett Dumbledore –, maga igazán ért engem. Kiváló érzékkel letalált a probléma gyökeréig. Tudja... Pyrites megtalálta a módját, hogy visszafordítsa a hibáját, megmentse a valóságunkat és előidézze Voldemort bukását, ám szörnyű árat fizettünk ezért. – Dumbledore felsóhajtott. – Világossá vált, hogy Lily és James Potterre minden lehetséges esetben halál vár; és saját végzetünket is felrajzolta elénk, mindannyiunk elé. A sorsvarázslat szembesítette Perselust, Siriust és engem a jövőnk viszontagságaival.

Lucy úgy érezte, menten összeesik. – Sirius előre tudta, hogy Azkabanba zárják...?

Dumbledore mély levegőt vett.

– Az első pillanatokban mindhárman menekülni vágytunk – felelte csendesen. – Immár tudtuk, hogy nem menthetjük meg a szeretteinket, saját sorsunk pedig vérrel és fájdalommal lesz tele. Pyrites megtörhette volna a varázslatát, ám ebben az esetben Voldemort kerekedik felül. Ha Lily-t és Jameset nem is, a kis Harry Pottert még megmenthettük: esélyt adhattunk neki, hogy felcseperedjen, kipróbálja az erejét, és legyőzze Voldemortot.

– A nagyobb jó – suttogta Lucy.

– Úgy van – ismerte be Dumbledore –, a nagyobb jóért cselekedtünk. Persze eszem ágában sincs úgy tenni, mintha mindez egyértelmű, vagy fájdalommentes lett volna! Mindannyian megrendültünk, összeomlottunk, rettegtünk. Sirius és Perselus pedig úgy határoztak, hogy megszabadulnak a döntés emlékének terhétől. A rájuk váró sors olyan fájdalmas volt, hogy tartottak tőle: megtörne az elméjük a tudás súlya alatt. Én voltam hát az, aki magára vette mindhármunk terhét, én vállaltam, hogy a megfelelő irányba befolyásolom a történéseket, ahol tér és idő szövete túlzottan meggyengült – olykor Perselus és Sirius útját is közvetlenül terelgetve. Megőriztem az emlékeimet arról az estéről, annak minden fájdalmával együtt, s egyedül maradtam a tudásommal.

– Mégis elrontott valamit – sziszegte Lucy. A gyomra görcsbe rándult a balsejtelemtől.

– Úgy van... – felelte őszintén Dumbledore –, és itt térünk vissza a könyörülethez. Nemrég ugyanis eljött küldetésem egyik legnehezebb pillanata: nem lehettem tovább a sors magányos pásztora. Elérkezett az idő, hogy elmondjam az igazat Siriusnak; a kulcsfontosságú pillanatban azonban megingott az akaratom, és Perselusnak mondtam el helyette.

– Hogy tehetett ilyet?! – háborodott fel Lucy.

Dumbledore keserűen elmosolyodott.

– Mint korábban Harrynek is kifejtettem: pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt Voldemort elvárja a bolondoktól, akik a szívükre hallgatnak – felelte. – Azzal áltattam magam, hogy képes leszek lépést tartani az eseményekkel, s a kellő pillanatban beavatkozom. Sosem tévedtem ekkorát! A kár, amit okoztam, hamar láthatóvá vált. Perselus, mint tudja, okklumenciát tanított Harrynek, s a mágia ezen ága, az elme uralásának képessége közelebb hozhatta volna őket egymáshoz. Megérthették volna egymást, Perselus rádöbbenhetett volna, hogy Harry jelleme sokkal inkább az édesanyjáét idézi, mint az általa oly elszántan gyűlölt James Potterét. Ám erre sosem kerülhetett sor: az én ostobaságom miatt Perselus csupán egy újabb feladatnak látta Harry tanítását, és mindent megtett, hogy távolságot tartson tőle! Így nem állhat majd Harry mellett, amikor szükség lesz rá, mert Harry nem fog bízni benne... érti már, milyen szörnyű kárt okoztam?

Lucy bénultan rázta a fejét. – De hát miért tette? Tudnia kellett volna, hogy...

– Kudarcot vallottam – felelte Dumbledore megtörten. – Túl nagy volt a teher.

– Maga vállalta!

– Így igaz... de kérem, hallgasson meg! – Dumbledore hangja megremegett. – Sirius számtalanszor tanúbizonyságot tett a bátorságáról, és mindennél jobban szerette Potteréket. Rettenetesen nehéz volt végignéznem, ahogy börtönbe zárják...

– És maga végig tudta, hogy ártatlan – sziszegte Lucy. – Végig színészkedett! Amikor figyelmeztetett a Roxfortban... amikor a merengőben voltunk...

– Nem – felelte Dumbledore –, erről szó sincs. Nem volna biztonságos, ha a jövő minden rezdülésével előre tisztában lennék: csupán olyan, kulcsfontosságú momentumokat láthatok előre, melyek a megfelelő pillanatban vezetik a kezemet. Tudtam például, hogy Sirius börtönbe fog kerülni, arról azonban sejtelmem sem volt, hogy valójában nem válik gyilkossá – sorsának valódi tragédiája csupán apránként, lépésről lépésre bontakozott ki a szemeim előtt, s indult tovább az elkerülhetetlen felé. – Dumbledore futó mozdulattal megtörölte a szemét. – Sirius... lépten-nyomon ámulatba ejtett: egyszerre éreztem kétségbeesést és büszkeséget, hogy egy napon fel kell majd fednem előtte a sorsát. A döntő pillanatban azonban, mint most már tudja, kudarcot vallottam, mert... mert Siriusszal valami olyan történt, ami nem szerepelt a számításaimban. Belátom, ostobán hangzik, de nem gondoltam, hogy megtörténhet.

– Micsoda? – kérdezte Lucy, bár sejtette a választ.

– Maga. – Dumbledore jelentőségteljesen ránézett. – Mire észbe kaptam, kettejük sorsa összefonódott, én pedig képtelen voltam közbelépni, képtelen voltam megfosztani ezt a száz poklot megjárt embert a boldogságától: attól a kevéstől, amit a sors kiutalt neki.

– Szóval ezért borult ki annyira Piton a gyűlésen! – Lucy összefonta a karját. – Mégiscsak érdekelte Sirius sorsa. Baromi jól tettette az ellenkezőjét, mit ne mondjak...

– Nem Siriusé – felelte Dumbledore. – Az övét már ismeri. Maga miatt aggódott, Lucy.

– Miattam? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Mert mit gondol, hogy most majd lelépek, mert Siriusnak küldetése van? – Megtorpant, és meg kellett kapaszkodnia egy fatörzsben, ahogy elöntötte a ráismerés. – ...nem fogja túlélni, igaz? És Piton sem.

Dumbledore lassan megrázta a fejét.

– Magának is ezért kell meghalnia.

Dumbledore ezúttal igent intett a fejével.

Lucy elfordult tőle, hogy időt nyerjen, és körbehordozta a tekintetét a birtokon. Beszélgetés közben kiértek a Tiltott Rengetegből; a roxforti tó csillogó tükre óriási könnytócsaként terült el alattuk.

Lucy csodálkozva döbbent rá, hogy egyáltalán nem fél; hűvös, céltudatos nyugalom szállta meg.

– Rég elmondhatta volna neki – bökte ki. – Meg nekem is. Együtt végigcsináljuk. Igazából... igazából már csomószor meghalhatott volna. Az, hogy tudom, hogy tényleg meg fog, semmin sem változtat. Én tehetek róla, hogy Tudjukki visszatért, a franc egye meg! Az a minimum, hogy segítek kiiktatni. – Megkockáztatott egy oldalpillantást Dumbledore-ra. – Higgye el, Sirius nem áll majd neki szőke herceget játszani, mint Bill. Meg fogja érteni, hogy harcolni akarok... hogy maga rám bízta ezt a feladatot...

– Talán így történt volna – felelte a professzor csendesen. – Ennél azonban sajnos valószínűbb, hogy Sirius visszariadt volna attól, ami most vár magára.

Lucy pislogott. A szeme égett, mintha füst szállt volna belé.

– Visszariadt volna? – Lassan, pontosan artikulálva tette fel a kérdést. – Dumbledore professzor... miért beszél Siriusról múlt időben?

Maga sem tudta, miféle választ vár. A szíve úgy dübörgött, mintha kilométereket futott volna – látta, hogy mozog Dumbledore szája, a szavak mégis csak jelentős késéssel érkeztek meg a tudatába.

– Azért, mert Sirius ma hajnalban meghalt.

Lucy ökölbe szorította a kezét. A körmei nyomán keskeny vérpatak indult útjára a csuklója mentén, de észre sem vette.

– Maga tudta. Tudta, hogy most fog megtörténni – mindent tudott, és inkább egy romos putriban húzta az időmet, ahelyett, hogy hagyott volna elbúcsúzni tőle! – Észre sem vette, hogy egyre hangosabban beszél. – ÉS MAGA CSAK ÁLLT OTT, MINT EGY – AMIKOR MEGTÖRTÉNT!

– Nem akkor történt – felelte fásultan Dumbledore –, ám ez a lényegen valóban nem változtat.

– Maga kegyetlen, gonosz ember! – kiabált rá Lucy. – És gyenge! Kibaszottul gyenge! El kellett volna mondania!

– Nem tehettem – felelte Dumbledore komolyan. – Lucy... maga egészen elképesztő tetteket hajtott végre azokért, akiket szeret. Mondja, képes lett volna elengedni Siriust a halálba? Hát persze, hogy nem! Hiszen én magam is kis híján közbeléptem. Korábbi baklövésem miatt aktívabban kellett részt vennem az eseményekben, mint terveztem; az elmúlt hetekben háromszor is vissza kellett őt terelnem a halál útjára, apró tettekkel, melyek jelentőségét már sohasem értheti meg. Ám nem menthettem meg őt, hisz tizenöt évvel ezelőtt a lelkemre kötötte, hogy be kell teljesítenem a sorsát. Ahogy Perselus is. Ha kudarcot vallok, ha az utolsó pillanatban megfutamodom, akkor mindannyiunk áldozata hiábavaló volt!

– ÉS HA MINDEZT ŐSZINTÉN ELMONDTA VOLNA, AKKOR FELFOGJUK! – ordította az arcába Lucy. Olyan düh gyúlt a mellkasában, amihez foghatót még sohasem érzett, de nem próbált küzdeni ellene – úgy érezte, ha nem adja ki magából, ott helyben összeesik. – De maga képtelen erre, mert túlságosan szeret bábozni az emberekkel! Nem tűri, ha szabad akaratuk van, tehernek nevezi az egyszerű jogot, hogy dönthessenek a sorsukról! Most pedig – most pedig közli velem, hogy kiszáll, és a nyakamba varrja ezt az egész szart, és meg van róla győződve, hogy a gondosan adagolt érzelmi zsarolásának engedelmeskedve a rabszolgája leszek! De maga soha, egy percig sem bízott bennem, csak kihasznált!

– Megértem a dühét – felelte Dumbledore elsápadva. – Még azt is megkockáztatom: tudom, mit érez most...

– Nem, nem tudja – sziszegte Lucy. A pálcája hegye sisteregni kezdett, ám nem tört ki belőle az átok, amit szíve szerint kimondott volna a professzorra; a mágia vibrálása lassan, fokozatosan elhalt a tenyere alatt.

– Azt hiszem, mégiscsak van fogalmam róla – felelte szelíden Dumbledore. – Nekem sincs több mozgásterem, mint magának. Ugyanúgy sakkfigura vagyok. Az egyetlen különbség kettőnk közt, hogy én tudom, mikor ütnek ki; és hadd hívjam fel a figyelmét, hogy rövidesen maga is tudni fogja.

– És mi van, ha rossz helyre lépek? – hallotta a saját hangját Lucy. – Semmi, igaz? Bármit teszek, az a maga malmára hajtja a vizet. Az a rohadt tükör is megmondta.

– Ha nem hajlandó befejezni, amit elkezdtem – mondta Dumbledore –, akkor Sirius hiába halt meg, ahogy Potterék is.

Egy darabig csend volt. A kastélyból népes diákcsoport tódult ki; az irányból ítélve gyógynövénytan órára tartottak. Lucy úgy bámulta őket, mintha élete végéig emlékezetébe akarná vésni a képet; bármit, csak ne kelljen Siriusra gondolnia.

– Fogalmam sem volt...

Elharapta a mondatot; a fejébe toluló gondolat éppoly távolinak és jelentéktelennek tűnt, mint bármi, amit Dumbledore válaszolhatott rá.

– Sajnálom, hogy nem volt módja elbúcsúzni tőle – mondta a professzor. – Nem szabadott volna hagynom, hogy így történjen.

– Az volt az utolsó szavam hozzá, hogy ha nem száll le rólam, összetörök a fején egy üveg bourbont – vallotta be Lucy. – Megint eldöntötte, hogy megtanít hoppanálni. Ha tudtam volna, akkor...

Szaggatottan felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát. Fogalma sem volt, mit mondott volna akkor – hogy mondott-e volna egyáltalán bármit.

Dumbledore kinyúlt, és megszorította a kezét, Lucy pedig nem lökte el magától. Ösztönösen tudta, hogy a professzor arca is könnyes, bár a tudatát nem érzékelte – furcsa, süket csend lett a fejében, mintha kilőtték volna az űrbe.

– Azt hiszem, érdemes megemlítenem – mondta Dumbledore –, hogy Sirius hősként küzdött, és nagyrészt neki köszönhető, hogy Harry és barátai épségben megúszták az összecsapást... valamint az is, hogy Cornelius Caramel végre hajlandó elismerni, hogy Voldemort visszatért, miután a saját szemével látta őt. Mindezek eredményeként, ha túl későn is, de felmentette Siriust az összes vád alól, és aranyfokozatú Merlin-díjjal jutalmazta a bátorságáért.

Lucy lehunyta a szemét, és lenyelte a torkát szorító gombócot.

– Harry Potterrel mi lesz? Visszaküldi a mugli rokonaihoz, hogy tovább szadizzák?

– Nincs más választásom – sóhajtott Dumbledore. – Voldemort vadászni fog rá, neki pedig sokat kell még tanulnia. De ne aggódjon, többé nem hagyom, hogy az egész nyarat ott töltse. Rövidesen érte megyek, és megkezdjük közös kalandjainkat.

Lucy tovább bámulta az üvegházak előtti gyepet, bár a diákok már régen bementek az órára.

– Szóval... fogalma sincs semmiről – mondta óvatosan. – Sem a sorsmágiáról, sem... rólam és...

Nem bírta kimondani Sirius nevét.

Dumbledore a fejét rázta.

– Harry nem tudhat erről – felelte halkan, komolyan. – Az elméje összeköttetésben áll Voldemortéval; nem kockáztathatom, hogy így tudomást szerezzen a titkunkról. Ráadásul más terheket is cipel: nem akarom tovább fokozni a szenvedését, amíg nem feltétlenül szükséges... és attól tartok, Lucy, ez mindenki másra is vonatkozik. Még Perselusra is. Senki sem tudhat a hibámról; senki sem sejtheti, hogy maga az én örökösöm, a szövetségesem, a kéz, amellyel magam után húzom Voldemortot a halálba. Magányos és hálátlan szerep ez, jogában áll gyűlölni érte, amiért belehajszoltam... de tudom, hogy alkalmas rá! – Dumbledore szeméből csillogó könnycsepp csordult ki. – Vannak titkaim maga előtt, Lucy, mindig is lesznek, de amikor azt mondtam, sok bennünk a közös, komolyan gondoltam. Senki másra nem bíznám rá ezt a rettenetes, rettenetes feladatot.

Lucy nem felelt. Idáig küzdött, hogy el ne ragadják az érzelmei, ám hirtelen mindent megadott volna, hogy dühöngeni kezdjen, vagy zokogva roskadjon össze. Nem érzett azonban mást, mint végtelen ürességet – korábban a dementorok csókját képzelte ilyennek. Elapadtak a könnyei, a tenyerén bezárultak a körmei által vájt sebek, a szíve nem vert többé úgy, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, és a hátán is megszáradt a hideg verejték; csak a semmi maradt.

Átfutott az agyán, hogy éhes, és nincs mivel hazamennie – aztán nyomban el is fogta az undor, amiért ilyen kicsiségek járnak az agyában, amikor gyászolnia kellene. Most lenne rá idő. Ehelyett persze biztos egy banki kimutatás fölött fog összeroskadni pár nap múlva, aztán pár hónap múlva, aztán pár év múlva, amikor már mindenki elvárja, hogy túl legyen az egészen.

Egyébként is, mi a Merlin retkes valagának menjen haza, ahol még a szőnyeg gyűrődései is Siriusra emlékeztetik...?

– Professzor úr... – préselte ki magából Lucy. – Csak hogy tisztázzuk: ha mindent megtettem, amit kell, akkor... akkor nekem is meg kell halnom, igaz?

Dumbledore egy darabig némán figyelte őt, aztán bólintott.

Lucy összefonta a karját.

– És gondolom, nem most akarja hozzám vágni a listát, hogy mi mindennek kell még megtörténnie.

– Ennek még nincs itt az ideje.

– Oké – mondta mereven Lucy. – Akkor most be kell mennem a minisztériumba... azonosítani, igaz? Nincs közvetlen élő rokona, és nem akarom, hogy Harry vagy Dora...

– Erre nem lesz szükség – felelte gyorsan Dumbledore.

– Akkor temetést szervezni. – Lucy a ruhája ujját csavargatta. – Nem érdekel, ha csak egy marék por maradt belőle, vagy ilyesmi, akkor is...

Dumbledore megtörölte a szemét. – Magával megyek – jelentette ki.

– Hagyja csak – felelte gépiesen Lucy. – Magára itt van szükség, én meg túl akarok lenni ezen az egészen. – Egy pillanatig habozott. – Mondja meg a Potter-srácnak, hogy mindent örököl, és nem kell bejönnie papírozni. Majd beszélünk.

Szinte futólépésben hagyta ott a professzort; képtelen volt elviselni a nyílt aggodalmat és részvétet, amit az arcán látott. Nem szabad hinnie a látszatnak: hiába sajnálja őt, Dumbledore szemrebbenés nélkül feláldozza a nagyobb jóért... Voldemort bukásáért.

Végre tudja hát, mit kell tennie. Nem hagyja cserben Siriust – még akkor sem, ha lassan majd elfelejti őt. Most még pontosan emlékszik az arcára, az érintésére, az illatára, de ezek az emlékek fokozatosan összemosódnak, és hamarosan – vérfagyasztóan hamar – a képzeletére kell majd hagyatkoznia, hogy felidézze őket. Még annyi esze sem volt, hogy csináljon róla egy fényképet: mindig húzódott, mindig elmaradt, mindig valami más, fontosabb dolga akadt.

Elképesztőnek tűnt a gondolat, hogy alig egy órája még az volt a legfontosabb célja, hogy átadja Umbridge-t a hatóságoknak ahelyett, hogy csak egyetlen perccel tovább maradt volna a Grimmauld téren, hagyva, hogy Sirius kedvére győzködhesse őt.

Megcsókolhatta volna még egyszer, mielőtt otthagyja.

Tényleg összetörhetett volna egy üveg bourbont azon az ostoba fején. Önfeláldozó seggfej.

És Dumbledore tudta, mi vár rá – végig tudta, talán még most is titkol előle valamit...

Lucy meglepetten pislogott, amikor a roxforti birtok kapuja előtt találta magát: fel sem tűnt neki, hogy már ennyit gyalogolt. Az ódon sarokvasak halk nyikordulással elfordultak, ő pedig nekivágott a Roxmortsba vezető lejtőnek. Normális ember innét már dehoppanálhatott volna, ő azonban nem mert megkísérelni ilyesmit.

Inkább elviseli Stan Shunpike borzalmas csajozós szövegeit, míg Londonba érnek...

Lucy mély levegőt vett, udvarias közönyt erőltetett az arcára, és felemelte a pálcás kezét.

Hiába szólította, a Kóbor Grimbusz nem jött.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)